Levéltár / Indiai levél. Október

Giti Thadani
Indiai levél. Október



Már két éve írom neked ezt a levelet. A feltörő gondolatok patakként kanyarognak ide-oda, miközben telnek-múlnak az évszakok.



Újra egy csodaszép októberi reggel, friss, biztató meleggel süt a nap. A nyári hónapok szélsőségesen száraz forróságát rég elmosták a frissítő monszunok. A nedves föld érzéki illata maradt utánuk, miközben az ember a champa-fa (indiai magnólia) virágának illatára vár. Kora este kezd illatozni, olyan erősen, hogy az egész lakást betölti.



Úgy tűnik, a levélformába öntött gondolatok 1956 októberének ötvenedik évfordulójához kapcsolódnak. A Magyar Kulturális Központ számos filmet, a Bartók Rádió pedig számos komoly, összetett beszélgetést kínált, melyeket a szélessávú internet felvirágzásának köszönhetően immár Delhiben is követhettem. Indiai szemszögből nézve, akkor fájdalmas pofont kapott a „kívül maradás” békepolitikája. Sokkal inkább a rivális hatalmak szokásos osztozkodásáról volt szó. A gyarmatosítók régóta játsszák ezt az enyém-tiéd játékot. Tessék, ott volt újra, a Szuezi-csatorna másik oldalán. A Nehru-kormány minden idealizmusa csak arra volt elég, hogy néhány börtönbüntetést mérsékeljen.



Az álmodozás mint hangulat messze szökött a szovjet birodalom korszakából, és abból a rövid időszakból, amelyet a birodalom utolsó éveiben ott töltöttem. Ugyanolyan távoli, mint friss, magyarországi élményeim idején, vagy mint ezen a békés októberi napon.



Mégis, ahogy az emlékeim közt felbukkanó képek egymásba folynak, utazásaim szövetébe mintha kirajzolódna valami. Hogyan metszik egymást a történetek, hogyan kapcsolódnak össze az emlékek? Mi törlődik tiszta, fehér lappá az idő lencséjén át nézve, mi oldódik mély csönddé, mi tör fel a tagadás eltemetett sírboltjaiból, és mi marad meg kitörölhetetlenül az időben?



Egy három évtizeddel ezelőtti őszön történt, hogy az indiai kommunista pártok egyikének (CPI) egyik tagja látott engem asztaliteniszezni. Következtetésképpen meghívást kaptam Moszkvába, egy ifjúsági fesztiválra. Így tárult ki először Taskenten és Szamarkandon keresztül az Európába vezető ajtó. A repülőúton szimbolikusan egyetlen, rothadófélben levő banánnal kínáltak meg.



Leszálláskor elvették az útleveleinket, se vízum, se érkezési, se távozási pecsét. Mintha minden törölhető lenne. Rezzenéstelen férfiarcok, az érzelem legcsekélyebb jele nélkül. Egyetlen kirívó eset. Egy alacsony, talán az ötvenes éveiben járó orosz nő érzékeny, fájdalomtól sugárzó arca. Hosszú, meleg pillantása rászegeződött a tizenhét évesre, aki maga is kivételnek számított az indiai „ifjúsági” küldöttségben, amelynek zömét szánalmas, középkorú férfiak politikai csapata alkotta. Sokan kizárólag a birodalom által akkoriban kínált bordélyházi szolgáltatások és a vodka miatt érkeztek.



Az indiai politika éppoly zavaros, mint amilyen korrupt; akkoriban négy, egyaránt C-vel kezdődő nevű párt uralta. A kormányzó C(ongress)P, a CPI, a CPI-M és a CPI-ML. A CPI-nek, ahogy a kormánypártnak is, megvoltak a szovjet kapcsolatai, az M a „marxista” jelzőt képviselte, és a párt szigorúan Kínához kapcsolódott. Az ML „marxista-leninistát” jelentett, fő ellenfele pedig az M változat volt. A sors iróniája, abszurd színjáték, mint a keralai ember esetében, akinek apja, bizalmát a legnagyobb földi halandóba helyezve, neki a Sztálin nevet adta.



Papagájként, vég nélkül ismételt, dagályos szónoklatok a mindegy honnan való tömegek felszabadításáról, az ellenforradalmárok és hasonlók zsarnoksága alól. A protokoll-bűz ott volt mindenhol, ugyanaz az egyhangúság jellemezte a csaknem kihalt utcákat, az egyforma épületeket. Még a mumifikált Lenin is ettől a mindent elöntő szagtól bűzlött.
Úgy tűnt, a borús, hideg, szürkülő nap mindent betakar. Igazi macska-egér játék volt rálelni valamilyen menekülési lehetőséget kínáló hátsó ajtóra.



A helyi indiai egyetemistáknak megvolt a maguk kis üzlete: 40 rubel egy indiai napszemüveg, de a rubelnek szinte alig volt értéke. A középkorú férfiak dollárral és piros, amerikai csipkebugyikkal fizettek a szőke lányoknak. A legnagyobb luxusnak azonban a kommunikáció bizonyult. Képtelenség volt egy értelmes szót, egy kedves mosolyt váltani, pillantás pillantással nem találkozhatott. Csak a félelem és óvakodás az ember háta mögött lihegőtől, a leselkedő szemektől.
Bizonyított tény, hogy minden homogén tömegben akad egy kivétel. Nem mintha a tizenhét éves egyetlen szót is váltott volna valakivel, még csak be sem mutatkoztak – csak a fénylő szemek puszta jelenléte, s bennük a nyílt sebezhetőség.



’56 októbere talán egyike volt a szellem csodálatos rögtönzéseinek, lelkes, kollektív kirobbanás, ahogy a monolitikus teremtmény „ruszkik haza, szabadság!” kiáltások közepette összedőlt. De melyik sebezhetőség törik szilánkokra, ha irgalmatlanul félrelökik, melyik békél meg rugalmas középszerűségben, melyik borul ködbe a végtelen kétségbeesés alagútjában, és melyik él nemes borként tovább?



A befejezések éppoly szimbolikusak, mint a kezdetek. Egyetlen érintés csupán, ahogy az orosz nő odalépett hozzám, megszorította a kezem, és egy apró üvegcsét csúsztatott a tenyerembe. Ahmatova szavait lehelő magyar parfüm volt – a Szabadság vadméz-illata. Az empátia múlékony időtlensége. G.


Vallasek Júlia fordítása







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Giti Thadani


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.