Levéltár / Indiai levelek. Bali - II. rész

Giti Thadani
Indiai levelek. Bali - II. rész

[Látó, 2009. március]





II. rész


A körút végén, melynek során láttam hatalmas festményekkel díszített templomokat, vízesés mellé épült templomokat, esőerdők és források közt, szurdokok mélyén megbújó templomokat, végre megérkezem új úti célomhoz. Ubud a kultúra központja, mely saját zarándoklatom középpontját is jelzi. Szálloda helyett szándékosan magánháznál szállok meg, második próbálkozásra meg is találom azt a szobát, amelyet kerestem. A zsúfolt főutak egyikéről lehet belépni a házba, melynek topológiája leginkább a templomegyüttesekét idézi. Egyik tér a másikba nyílik, minden összekapcsolódik.
A bejárat egyik oldalán kis templom, a másikon festményekkel és hangszerekkel megrakott szobácska, aztán szobák, talán a családtagok egy részének, majd újabb nappali tér, és végül hátul az én szobám. Jobboldalt hatalmas üvegfalra néző íróasztal. Áttetsző képernyője mögött halastó és kert. Elöl tágas, lótuszmedencére és vízben úszó rizsföldekre néző veranda.
A trihita elv itt a subak öntözési rendszerben folytatódik, a közösségi csatornázás e rendkívül összetett formájában, amely Shri rizs-istennő kozmológiájának törvényei szerint gyűjti és osztja a vizet… Az ökológiai egyensúly, a teraszosítás, a természetes vízfolyás a rizsültetés és rizsaratás szorosan összefonódik különböző szertartásokkal.
Kora reggel kiülök a kertbe, és nem hallok mást, mint a madarak, bogarak, kakasok és a víz hangját. Minden nap új lótuszbimbók nyílnak. A ház gazdája csöndesen kijön, hogy a lótuszmedence és a rizsföld közötti oltárra helyezze áldozatát. Egy kis csésze kávét is felajánlanak a láthatatlannak.
A fiatalember, aki a reggelimet hozza, ugyanezzel a gyöngéd nyugalommal rendelkezik. Úgy rendezi el a friss gyümölcsöt, banános süteményt, hogy egy sárga champa-virág uralkodjék a tálca közepén.
A járdák is tele vannak áldozati ajándékkal, szétszórt virágok, füstölők, szegfüszeges cigaretták illata, és csodaszép kézműves termékek sokaságát kínáló boltocskák. A hagyományos szobrászatban és festészetben benne van az elemi kozmológia. Mindez az esztétikum, a hódolat és az értelmezés egymásba fonódó, a művész által megadott minőségétől függ. Nagyjából a zene kozmológiájához hasonlóan. Minél jobb érzéke van valakinek egy kompozícióhoz, annál jobban meg tudja különböztetni értelmező jellegét a többitől, ahogy azt is, hogy mi az, ami jobban megérinti. A különbség az, hogy egy összetett zenei fúgát nem lehet egzotikus vidékekről hazavinni mutatós trófeaként.
Itt annyira fejlett a vizuális kultúra, hogy mindent könnyen magába olvaszt. A hagyományos, a kulturálisan eltérő, rugalmas stílusok többszörös szellemként élnek egymás mellett, egyik a másikba olvad. Lustán hagyom ide-oda csatangolni pillantásomat egy alkusz kelléktárában látható pazar, faragott műremekről, útszéli vésetekig, szétszórt virágok közt, fák alatt rejlő faragványokig.
A nyitott ajtó a lótuszmedence mellett, Szaraszvati húros hangszerrel a kezében, korona helyett arany esernyővel belépésre csábít. Bent kertek, templom és lakrészek közt a képtár számos termének labirintusa.
Az első teremben fiatal, modern festő, aki láthatóan oda van Klimtért. Mégsem másolat, hanem Klimt stílusának természetes beolvadása az ő saját, egyéni érzékenységébe. A következőben hagyományos formákkal dolgozó kortárs művészet. Ismét egy Szaraszvati ragad meg. Egész más, mint amelyik a bejáratnál áll, eltér az ismert, hagyományos megformálásoktól, a kozmológiai szem számára azonban újabb elemi forma felfedezése: éppoly hagyományos, mint amilyen modern.
Eszembe jut, hogy Gauguin itt nem lenne más, mint újabb festő a többi között. Csak a fennálló hierarchia teszi, hogy egy másik kultúra átélésére képes „nyugati” festőt zseninek tekintenek, míg fordítottja, a „keleti”, csak az „eredeti nyugati mester ” utánzója.
De a finom választóvonalak mentén mindig akadnak kivételek.
Sanurban, kora reggel, éppen mielőtt elindultam volna Ubudba, egy ausztrál nő, Barbara hozzám lépett, bemutatkozott, mondván, hogy olvasta a munkáimat. Hosszú beszélgetés a reggeli mellett, közös utazások terve indítja a megkötött hosszú barátságot, majd ausztrál vörösborral meglocsoló búcsúvacsora következett. Az ő történeteiből ismertem meg Walter Spies alakját. Jól ismert név Ubudban, nemcsak azért, mert itt élte meg a saját idilljét, hanem azért is, mert ajtót nyitott a Bali-paradicsom felé. Mégis, mind születésének, mind pedig nemzetiségének országában régóta elfeledték.
1895-ben született Moszkvában, befolyásos, művészetek iránt érdeklődő német családban, még kisgyerekként Rachmanyinovval, majd pedig Szkrjabinnal is találkozott, és korán komponálni kezdett. Az első világháború alatt, apjával és sokakkal együtt „idegen ellenségként” letartóztatták. Az Uralba küldték, ahonnan 1919-ben valahogy eljutott Németországba. Ott expresszionista művészekkel ismerkedett meg, együtt dolgozott és utazott Friedrich Murnau filmrendezővel, és alkalomadtán tánctanárként tartotta el magát. Lelkes tangó-táncos is volt. Amikor Hollandiában kiállította kis képeit, az akkori „Gyarmati Múzeumban” megismerkedett a Holland Indiák-ról behozott, netán onnan elrabolt műtárgyakkal.
Az Indonézia név voltaképpen a latin Indus-India és a görög nesos – sziget szavakból származik.
Az új művészetbe való beavattatása döntő erejűnek bizonyult, és 1923-ban, Bandungban megszökött a hajóról, amelyen tengerészként dolgozott.
Kezdetben kínai némafilmeket kísért zongorán, majd a kelet-jávai szultánátusnak dolgozott, ő vezényelte az európai zenekart. Közben beleszeretett a gamelánba. A 14. században végbement szakadás, amely Jáva iszlamizálódásával és az áttérésre nem hajlandó ősi kultúra Balira való száműzetésével járt, mind a művészi, mind a zenei hagyományban nyomot hagyott. Jáván a művészi kifejezésmód elveszítette a környező kozmológiával való mély kapcsolatát, és csak részben maradt fenn az elit, udvari hagyományban. Komplex szimbólumrendszere puszta díszítéssé vált.
Balin megmaradt a kontinuitás. Mintha sosem lett volna törés. Itt a gamelán számos hangszere pontosan ugyanaz, mint ahogy pár száz éve, a jávai templomokban feljegyezték. A hagyomány pedig új szerzeményekkel, új stílusokkal fejlődik tovább. Még a rituálék sincsenek szigorúan leszögezve.
Így aztán a Balin való letelepedés nem egzotikus döntés volt, hanem a forrás megkeresésének természetes folyamata.
Talán a megosztottság miatt, Jávával ellentétben, amelyet jóval korábban gyarmatosítottak, Bali déli részét alig egy évtizede gyarmatosították. Friss volt a holland elnyomás, Bali lakosainak ezrei lettek öngyilkosok a vesztes csaták után. A bennszülött művészetpártolókat félreállították. Ilyen körülmények között lelt Spies vendégszeretetre a Sukawati királyi családban. Nekik is érdekükben állt újabb kulturális ablakot nyitni Európa felé, és ezáltal szembefordulni a gyarmati uralommal. Margaret Mead gondolatai tehát azt is tükrözik, amit a bali kultúratámogatók maguk akartak megmutatni. Spies remek közvetítőnek bizonyult. A művészi szövetség még bali mércével mérve is vibrálónak bizonyult. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy ellen tudjon állni a gyarmati erőknek.
Meg kellett fizetnie az árát. Ahogy az angolok és misszionáriusaik követelték, be kellett vezetni a „helyes” szexuális erkölcsöket a szubverzív, „visszarántó dekadencia” helyett. 1938-ban a hollandok, homoszexualitása miatt letartóztatták Spiest.
Észak-Jávában, Surabayában, börtönben festette két kulcsfontosságú művét: A táj és gyermekei és a Scherzo rézfúvósokra című képeket. Míg a tájkép ábrázolásmódját tekintve egyértelműen Bali, az elveszett idill, addig a Scherzo saját halálára és az új élet lehetőségére való készülődés játéka. Karmikus és pszichoanalitikus megtisztulás.
A Bali-tájkép fennmaradt. 60 évvel Spies halála után milliókra rúgó összegért árverezték el. A Leopold Stokowskinak ajánlott zenei scherzót hajón küldte Chicagóba. Sosem érkezett meg. Egy fénykép maradt csupán róla, amelyet Spies a börtönben készített.
1939-ben kiszabadult, majd rövidesen „idegen ellenségként” újra letartóztatták, 1942-ben fogolyként deportálták Indiába. A hajót Nyugat-Szumátránál megtorpedózták a japánok. A hollandok elmenekültek, a hajó bilincsre vert emberi rakományát azonban hagyták megfulladni, a Tsunami epicentrumától nem messze. Az európai „idegen” Ragda méhében, az Indiai-óceánban lelt végső nyugalomra.
A vendégszeretet a felszívódásról szól. Spies öröksége számtalan formában ölt testet. Az ajtó, amelyet ő segített kitárni, csak felhívás arra, hogy az ember átlépje a küszöböt a bent húzódó mágikus rétegek felé.
Milyen láthatatlan célok felé vezet az ember saját útja, milyen titkos felismerések felé.
Az utcámba visszatérve egy üzlet újabb barong-maszkokkal csábít. Indiai hasonmásaiknak köszönhetően azonnal felismerem őket. Ahogy felpróbálom a leomló hajú koponya-maszkot, majd egy másikat, még hosszabb fürtökkel, messze kilógó, vörös arany nyelvvel, a ragda kozmológia testet ölt. Az „Avtár” csodálatos szó, amely arra szolgál, hogy az emberből előhozza az égi eredetet. Azt az állapotot, amelyre itt minden művészi forma törekedik.
Úgy két és fél percnyi játékos alkudozásba kerül megszabni az árat, majd egyórás beszélgetés következik a maszk belső metafizikájáról. Spies számára csak a gonosz hagyománya számított. Ez itt nyers, tomboló energia, annak átalakító ereje, mágikus védelme.
Pár ajtóval arrébb van a templom bejárata. Néhány széket tettek ki a falak nélküli, fedett pavilonokban. Kezdődik a tűztánc, lassan kigyúlnak a lámpások, egy férfiakból álló kórus helyet foglal a földön, egyik fülük mögött piros, a másik mögött sárga champa virág. Lassan indul a majom-zene, és ahogy a crescendóhoz ér, két táncosnő egymás mozdulatait tükröző, érzéki táncba fog. Távol áll a Rámájána mitológiájától, amelyet állítólag megjelenít. Az eredeti indiai mitológiában Ráma messze nem romantikus hős, távol állnak tőle a nőies vonások, a tökéletes férfi hős, aki árulással győz. Belép a mágikus őzet megtestesítő harmadik táncosnő. A mitológia visszatér elemi forrásához, bármennyire is próbálná az elbeszélés másként mutatni. Torrenciális zápor ömlik a tetőről, de egy csepp sem esik be. Függőleges.
Bent tűz, kint villámlás.
A mezítlábas táncos spirálos parázsgyűrűkbe forgatja az égő kókuszdióhéjat. Tiszta, dinamikus energia gyorsul minden újabb spirállal. Entrópia. A tánc eléri az anti-klimax pillanatát, a spirálok hamuba hullnak, és a táncos kimerülten rogy a földre.
Az eső is elállt.
Egyensúly.
A vulkáni tó izgalmas és ritka geológiai jelenség. A sziget északi részén a Danau Batur a legnagyobb tó. Természetes bölcsőt formáz, melyet a Gunung Batur masszív kalderája vesz körül. Másik oldalon van a Gunung Agung, egy sztratovulkán, a sziget csúcsa. Együtt alkotják az ökológiai kozmosz legfontosabb részét, mely felett ugyancsak Danau, a tó-istennő uralkodik. A templom eredetileg magában a kráterben volt, de a láva elpusztította. Most egy környező faluban építették újra.
Itt lelem meg utam végső célját.
Az út Ubudból ismét a zöld bősége, ám a kráterhez közeledve megjelenik a kiábrándultság. Először találkoztam letarolt földdel, a vulkáni vidék kétélű jelenségével. Termőföldet biztosít, tava az öntözés legfőbb forrása, de vizeit tűzokádó képességei ellensúlyozzák. Kedisan, a tó melletti falu távol áll attól a buja zöld színtől, amelyet immár megszoktam. Valami olyan sivárság van itt, amelyet csak hangsúlyoz a környék földrajza. A templomhoz vezető út a puszta kráteren át kanyarog. Ikerpárjával ellentétben titokzatosságát látszólag áthatolhatatlan és súlyos hangulat jellemzi. Sehol egy másik külföldi. Roppant elővigyázatosan minden képet kétszer is rögzítek. Kora este a pára tovább erősíti az addig is kifürkészhetetlen környezetet, mintha örökké hullámzó köpennyel borítaná be.
A kozmológia csupán tükrözi a táj nyers kérlelhetetlenségét és a csökkenő fényt.
A gamelán egyáltalán nem illik ide, ahogy a pára különböző árnyalatait, a vulkánok felett formálódó gyűrűit nézem. Sokkal inkább a szimfonikus költemény. Itt először Liadov elvarázsolt tavát hallom.
A szinesztézia teljes együttműködése.
Mihelyt nekifogok letölteni vizuális naplómat a számítógépre, megcsap a racionális kétely. A környező tájról készített összes kép ott tolong a képernyőn, és egyetlenegy sincs a Danau-templomról. Lehetséges tudományos magyarázat után kutatva, fellapozom a kezelési útmutatót. Azt írja, erős mágneses környezetben nem biztos, hogy működik a memóriakártya!
Számomra ez a Zéró megtapasztalása, amely minden formát eltüntet, ugyanakkor a formák rejtélye is, a vulkáni paradoxon.
Pára száll a hajnali égen, pára lebeg a vízen. A nap minden órája új vonásokat hoz elő, ahogy az ég örvénylik, ahogy kitör a felhőkből a dübörgő vihar. Végre eláll az eső, és mint előző este, sem csillagok nincsenek az égen, sem párjuk, a hold. Csak a mindent elöntő pára.
Utolsó napomon a krátertől távolabb eső falvakat látogatom meg. A földek ismét termékenyek, a szürke ismét a szivárvány színspektrumára bomlik, ősi templomot rejt egy csodás indiai fügefa, gyökerei közt apró szobácskák rejlenek.
A számtalan szellemnek nincs neve, mégis vadságukban vagy nyugalmukban egyediek. Varázslatosan bevonják az embert saját, külön scherzójukba.
Lenni vagy nem lenni, ez nem annyira kérdés, mint inkább végtelen játék a fényben fürdő és a sötétségbe mélyedő között.
Ahogy lassan lehull az éj, és felemelkedik a pára, pár rövid pillanatra feltűnik a telehold.
A megfogható mindig összekapcsolódik a megfoghatatlannal.


Vallasek Júlia fordítása








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Giti Thadani


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.