Vers, próza / Isztambul

Anastasia Gavrilovici
Isztambul
[2021. február]





Minden intenzitás-fokozás emlékezetet termel, mondtad, miközben
becsatoltuk a biztonsági öveket, és amikor landoláskor a repülő a földhöz csapódott, úgy véltem, igazad van. Reggel volt, az Istiklal úgy lüktetett,
mint egy Fenerbahçe-játékos ina, egy olyan tér, mely nem fogad be, elvisel
csupán, ahol az emberek a jelen energiáiból szívják a magukét, a rizzsel
töltött fűszeres kagylók illatából, estefelé meg a sült gesztenyé­kéből, a zene
lelassította mozdulatainkat, a turistákkal eggyé tett, hipnotizált egerek nyája
voltunk, akiket a teraszok felé tereltek.


Mint annyiszor, amikor idegen városba megyünk, most sem tudtam, mit rendeljek,
hagytam, rendelj te. Mint annyiszor, amikor idegen városba megyünk, suttyomban
lefényképeztelek: ujjad lefelé szaladt az étlapon, olyan mágneses erő
áradt belőled, mint az illuzionistából, aki készen áll az új mutatványra,
Sztálin és Churchill magabiztossága, aki egy szalvétán osztotta el Európát,
a szívem bármelyik macska lehetett volna abból a városból, doromboltam a lábadnál,
csupa künefe voltam és salep, pismaniye és çay, mézbe mártott baklava.

Átmentünk a Taksim téren, erősen szorítottam a kezed, holott
nem lett volna muszáj, túl voltunk a merényleten, új repteret készültek megnyitni,
te ismerted a negyedeket, én meg úgy éreztem magam, mint
egy kereskedő, akinek kiborult a gyümölcsöskosara, és a gránát­almák
szerteszét gurultak az utcán. Mint annyiszor, amikor idegen városba megyünk.

Próbáltam mindent észben tartani, valamennyire megtanulni
a Nagy Bazár rendjét, ahol a fűszerhalmocskák nem keverednek össze.
Fejembe vésni a helybéliek gyors és enyhén nevetséges beszédét,
akik Cortázar szereplőjére emlékeztettek, aki időnként
nyulat hány. Meg voltam győződve, hogy a lélek egy padlófű­téssel
melegített mecset, a csend pedig egy egyedülálló, drága kendő,
melyért a végkimerülésig alkuszol, hogy aztán otthon felfedezd
a címkéjén, hogy made in China.

Annyi minden történt Isztambulban, egy vasdoronggal
sem tudnám kiverni a fejemből. A földhöz félelmetesen
közel repülő sirályokat, a Boszporusz csillogását, a
vízipipaillatba merült utcácskákat, a szádat a raki után, mely testemet
az ánizs zamatával töltötte meg, és azt, ahogy a kompon, mely Kadıköy
felé vitt, azt mondtad, hosszú idő után először,
hogy boldog vagy.

Meséljem el, hogy azt szerettem volna, ha azt a kimondhatatlan
pillanatot üvegharang alá rejthetem? Látod, nagy szavakat használok,
mint a középiskolások az érettségi dolgozatokban, de különben
hogy írhatnám le, amit akkor éreztem?

Vannak intenzitás-fokozások, melyekhez az emlékezetnek
nincs hullámhossza, és így a jó. Minden olyan kép, mely
nem jutott az életünk digitális termináljaiba, valóságosabbá tett.

Amit akkor éreztem, az ez a reggel, melyet nem tudok
legyűrni, és a szerelő arcán a boldogság, amikor hívják, hogy
tisztítsa meg a repülő motorját a repülés közben benne égett
madarak tetemétől.

Demény Péter fordítása













Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Anastasia Gavrilovici


A szerzőtől még

   Obsessive Confessive Disorder


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.