Vers, próza / Ivan Ivanovics szerelmes éneke

Vaszilij Bogdanov
Ivan Ivanovics szerelmes éneke

[Látó, 2010. április]




Egy Eliot-hős újjászületése Szovjet-Oroszországban


Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,
ki földre megy még, volna jó okom rá,
hogy lángom többet moccantani féljek.
De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná,
ki egyszer itt van: szólok íme bátran,
mert szóm nem válhatik gyalázatommá…”
(Dante: Pokol, XXVII. 61–66. Babits Mihály fordítása)



Indulhatunk, polgártárs,
már kigyúltak Iljics lámpái,
lobogó düh, ugrásra kész farkasok sárga szemében.
Menjünk a sikátoron át,
hol hámló falú bérkaszárnyák
a vándort csalogatják,
s a kocsmák padlóján véres vatták, szotyolahéjak,
az utcán a párok egymásba fonódnak,
valakik kísérnek.
Ennek soha nem lesz vége,
ismét nyomomban két személy.
Siessünk! Kezdődik az estély.


A teremben elvtársnők dicsérik
Rubljovot, noha nem is értik.


Az ónszürke köd nyelve az ablakot sikálja,
légyszaros körtékhez ér ólmos füst orra,
mely az estét is magába szippantva,
didergőzve száll el a csatorna
lúdbőröző vize felett, ráhull kémények korma,
elsiklik a terasz mellett, s a kimerült
októberi csekkistákat látva, körülmaszatolja
a házakat, és álomba menekül.
Igen, a szürke köd
ideje is eljő, meglátod.
Alaktalan testét ablakokhoz dörgöli.
Eljő az idő, eljő.
Hát készítsd arcodat, más arcok meg ne ijesszék,
teremtened is, ölnöd is lehet még.
S a láthatatlanok még időben neked szegzik
kényelmetlen kérdéseik.
Lesz még idő,
százszor elbizonytalanodni, megijedni,
amíg pirítós kenyeret kapunk és teát.


A teremben elvtársnők dicsérik
Rubljovot, noha nem is értik.


Lesz még idő,
hogy megfontold. „Akard vagy ne akard?”
Vagy megfordulj, és a lépcsőn lebaktass,
tükörből nézve utána gyérülő hajadnak.
(Sziszegik: „Haja elhagyja fejét!”)
Pufajkád kopott, gallérod kosztól szürke,
bizony ingedre a mosás is ráférne.
(Sziszegik: „Ikszlábú, szegény!”)
Bátran,
a rendszert bíráljam?
Egy pillanat,
érv és ellenérv egymásba szakad,
mert hányingerig ismerős már minden,
a reggeli émely, a hold az égen.
Életed brosúrák között kimérték.
Árnyaid hangját hallod,
messzi termekből indulókat.
Hát akarhatsz-e valamit is még?


És mit akarj, ha mindenünnen figyelnek,
meghatároznak, mint gyógynövényt vagy bogarat,
és te ficánkolsz, a tű hegyére szúrva,
a falra ragadva vonaglasz, szörnyű kínban.
Hát hogy köphetnéd ki
az örök halasztás epeváladékát.
Hogyan akarhatnád?


Minden lábat ismersz, lábait mind a nőknek.
Bokát, combot és vádlit, lúdbőrzőn meztelennek.
(Lámpafényben lábszárak pihécskéi, kéjesen megremegnek!)
Illatuk örökké érzed,
megőrjítenek,
ha lábszáradon motoznak talpacskák, cipőben ingerkednek.
Így hát akarhatsz-e még?
És hogyan is kezdenéd?


* * *


Meséld el, miután leomlott az alkony,
mennyit kódorogtál az utcasarkon.
Polgártársak leskelődtek koszlott függöny mögül,
sivár életük maró mahorkafüst.
Ó, bár rák lehetnék, s a két
veres karmom fúrná a tenger fenekét.


* * *


A délután és az este elpihen,
gumibotok simogatják szelíden.
Elgyengül, pilledten szimulál,
mögöttünk a padlón, szundikál.
A tea, fagylalt után, a sütemények,
még meddig halaszthatom a percet?
Eleget káromkodtam, koplaltam, könyörögtem.
S láttam, amint behozzák
egy fatálon kopaszodó fejem.
Nem vagyok próféta, nem.
Láttam, amint a pillanat ellobog,
láttam az égi lakájt, bőrkabátban,
amint pufajkám tartva vigyorog.
Meg is ijedtem.


Lett volna még mit mondanom, de minek,
a csörömpölő lekváros tálkák és teás csajkák felett?
Egyszerre lehetetlennek tűnt. Ki érti meg?
Minek beszéltem volna, minek?
Vagy cinikusan vigyorogva, ajánlatom vigyorba
fojtottam volna, a mindenséget kábán összegyúrva,
hogy a minket izgató kérdést feltegyem?
Elmondjam „Szovjet Lázár vagyok, akit főbe lőttek,
de teste a gödörben újraéledt.
Mindent bevallhatok.” Ha az elvtársnő, párnájával legyezve
felhevült arcát, azt mondja: „Nem erre vártam, ó, nem erre,
egyáltalán nem erre.”


Lett volna értelme szólani még? Minek?
Nem mondhatom el úgyse senkinek.
Felderengett már annyi alkony, kert, sáros utca,
annyi regény, csajka, lehulló szoknya,
lihegés, annyi minden,
amit elmesélni amúgy is lehetetlen.
Idegeimet láttam táncolni vászonra kivetítve.
Lehetett volna értelme?
Hisz épp párnáját simogatva vette le sálját,
S elfordulva szólt:
„Nem így,
egyáltalán nem így képzeltem el.”


Nem vagyok orosz Hamlet, mért is lennék?
Csupán egy elvtárs, nem is túl heves,
ki el is rontja csúcsjelenetét,
tanácsa ostobán felesleges,
retteg, visszafogott, kretén, szellemes,
okoskodik is, néha hódító,
néha meg, mit tagadjam, nevetséges,
van, amikor esztelen Bolond.


Az ifjúság elhagyott, már mögöttem,
nadrágszáram tétován meg-meglibben,
hajam kopaszságomra fésüljem,
barackot rágva kellene partra mennem,
ahol sellők kábítón énekelnek,


de egymásnak sajnos, nem nekem.


Néztem a vágtázó hullámokat,
egymást rombolva törnek egymásra,
mikor a szél a tengert fel-felszántja.



Mély, víz alatti termekben jártunk, ahol
tündérek hínárfejeket fonogatnak,
s megfullad, akit emberek szólongatnak.



* Az 1969-re datált vers egy ismert Eliot-költemény, a J. Alfred Prufrock szerelmes éneke átirata, amennyire megítélhetem, hű az eredetihez, de állandóan rájátszik a szovjet-orosz allúziókra. Biográfiámban majd részletesen elemzem az eltéréseket, nyilván a barbár és brutális szovjet motivációs háló másfajta atmoszférát kreál. Kétségtelen, hogy itt nem egy öregedő, unatkozó, élete kalandjától megijedő és elmenekülő angol úriemberről van szó. Ó, nem! Nagyapám hat széljegyzet-verset is írt hozzá, ahol tovább pörgeti Ivan Ivanovics elbaltázott, groteszk fényben felvillantott, de eredendően tragikus életét, rájátszva sorsára, üldöztetésére, a szirén motívumra. – Tatjána Bogdanova







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vaszilij Bogdanov


A szerzőtől még

   Variációk


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.