Vers, próza / János és Péter

Szabó Máté Mihály
János és Péter

[Látó, 2008. július]




János magas, vékony testalkatú fiatalember, aki telve van vágyakkal és reményekkel a nők iránt. Péter Jánosnál kissé alacsonyabb, körülbelül egykorú vele, és kétségekkel küzd, hogy amit lát, az valóban az-e, olyan-e, amilyennek ő tarja. Éjjelnappal a belvárosi parkban üldögélnek, s a nőkről beszélgetnek.



– Tetszik az a lány – mondja éppen János Péternek.
– Melyik?
– Az a barna hajú. A tér szélén megy az orvosi rendelő felé. Most erre néz – feleli János, miközben a lány felé mutat.
– Mi tetszik benne?
– A haja, a vékony alakja, és az arca, az nagyon szép. Szelídnek és kedvesnek tűnik.
– Biztos, hogy neked az a lány tetszik? – érdeklődik Péter.
– Igen, egészen biztos vagyok benne.
– Miért?
– Mert ami tetszik, az jó érzésekkel tölt el, és ennek a lánynak a látása jó érzéseket kelt bennem.
– Egészen pontos volt a magyarázatod.
– Köszönöm.
– De, nem lehetséges, hogy a nőideálodat vetíted ki rá?
– Miért tenném?
– Mert nem nehéz. Elképzelted egyszer a számodra ideális nőt, és amikor egy hozzá hasonlót látsz, a hasonlóság miatt tetszeni kezd. Ebben az esetben nem a tetszés, hanem a hasonlóság okoz jó érzéseket benned.



– Már megint olyasmin gondolkodsz, aminek nem lesz jó vége.
– Azért ne vessük el ezt a lehetőséget.
– Jó, rendben van. Lehetséges, hogy igazad van, de nekem akkor is tetszik az a lány. Ezekkel a szavakkal fejezem ki a bennem lévő jó érzéseket, amelyek akkor keletkeztek, amikor megláttam.
– A kifejezés helytelen.
– Lehet, de engem most nem a kifejezésem helyessége érdekel, hanem az a lány. Meg kellene szólítanom. Odamegyek.
– Várj! Mielőtt megszólítod, el kellene döntened, hogy tényleg ő tetszik-e vagy az, hogy ő az ideálodhoz hasonló.
– Megőrülök tőled!
– Tudom, de az igazság fontos dolog.
– Fontos, de a lány fontosabb! – kiáltja János ingerülten.
– Ha nem tudod, miként viszonyulj a lányhoz, miként értékeld a tetszését, hogy lehetne fontosabb ő az igazságnál?
– Ne, kérlek, ne húzd ilyenekkel az időt! Megyek, és beszélek vele.
– Ne becsüld le az igazságot! Fontos!
– Az, de ha az embernek tetszik egy lány, nem a mögöttes igazságokat akarja kutatni, hanem élvezni azt, hogy láthatja, beszélgetnek, vele lehet.



– Ne általánosíts! Engem mindig is a mögöttes igazságok érdekeltek, ahogy te nevezted őket.
– Azt hiszem, szíved mélyén ezt nagyon is sajnálod. Már régen megszólíthattam volna, ahelyett, hogy veled vitatkozom. Attól félek, hogy be fog fordulni a sarkon, a bolt mellett, és akkor elvesztem szem elől.
– Ne félj semmitől, előbb tudd azt, hogy mi az igaz, mert csak az vezethet helyes cselekedetekhez.
– Nem akarok minden cselekedetem előtt órák hosszat gondolkodni a mögöttes igazságaidról!
– Ezek nemcsak az én igazságaim, hanem mindenkié. Az igazság fontos!
– Fogytán a türelmem!
– Nézd, ha az a lány az ideálodhoz hasonló, akkor nem érdemes törnöd magad, hiszen úgyis találkozol később is ilyennel, csak abban az esetben van gond, ha önmagában, nem az ideálod alapján tetszik, mert akkor előfordulhat, hogy ő az, aki a legjobban tetszik!



– Meddig bonyolítod még a témát?!
– Míg ki nem derül az igazság!
– És hol akarod megtalálni?
– Benned.
– Bennem?
– Igen.
– Az igazság bennem van?
– Részben benned van, egyben minden emberben közös.
– Ez messzire vezet.
– Így van, de muszáj rászánni az időt.
– Ezzel nem most kellett volna előhozakodnod. A lány befordult a sarkon. Látod? Ha elkezdek futni, akkor sem érem már utol.
– Lehet, hogy nem is létezett?!
– Micsoda?!
– Mivel tudod bizonyítani a létezését?
– Azzal, hogy láttam.
– Ugyan, lehet, hogy csupán a képzeleted szülötte volt!
– Hiszen te is láttad!
– Lehet, hogy közös a képzeletünk?
– Hova akarsz kilyukadni?
– Nem érdemes egy olyan lány után futni, akiről nem tudod, valóban létezik-e?
– Ezzel akarsz vigasztalni?



– Nem, de gondold csak meg, lehet, hogy a lány nem is létezett, nem is járt itt, csak a te képzeleted vetített ki eléd valakit, akit valósnak fogtál fel.
– Esküszöm, megőszülök melletted. Hogyan lehetséges az, hogy valakiből ennyire kifogyott az élet, mint belőled? Annyi szenvedély sincs benned, ami egy kiadós nevetéshez elég lenne, szerelemre már gondolni sem mernék a helyedben.
– Túlzol.
– Nem.
– Te is tudod, hogy túlzol. Én elméleti beállítottságú vagyok.
– Igen, mert a gyakorlattal egyáltalán nincs kapcsolatod.
– Figyelj, teljesen fölösleges itt vitatkoznunk, ha a lány csupán képzeleted szülötte volt, és nem létezett itt valójában, akkor nincs miről beszélni.



– Ezt hogy érted?
– Elképzelheted még egyszer, és akkor újra itt lesz.
–Megtörtént, elképzeltem, nincs itt. Bár, tudod mit, itt van, ami azt bizonyítja, hogy te is csupán a képzeletemből vetülsz ki ide mellém, ezért nincs értelme veled beszélgetnem.
– Pedig kellene.
– Miért?
– Mert én tudom megmondani neked, hogyan létezel.
– Hogy érted?
– Engem érdekelnek a mögöttes igazságok, és jártasabb vagyok bennük nálad, így én tudlak felvilágosítani téged ezekről, amibe beletartozik a létezésed módja is.
– Én meg tudok létezni – veled ellentétben.
– Élni tudsz, nem létezni.
– Nem ugyanaz?
– Nem.
– Mindegy.
– Az a lényeg, hogy szerintem te nem létezel itt mellettem, hanem csak a képzeletemből vetülsz ki – felelte János, és elhatározta, saját gondolatait fordítja Péter ellen.
– Te most ugratsz! Én létezem! Itt ülök.



– Hogyan létezhetnél, hisz a lány megjelenése is a káprázat műve volt, a tied is az! Sőt, lehetetlennek kell tekintenem, hogy beszélek veled.
– Az előbb azt mondtad, nem tudod úgy elképzelni a lányt, hogy újra itt legyen, vagyis valóban itt volt, nem a képzeleted szülte.
– Meggondoltam magam!
– Megharagudtál rám, mert elszalasztottad a lányt?
– Nem, harag nincs bennem, csak azt nem tudom, miért válaszolok valakinek a kérdésére, aki a képzeletem szülötte. Nem őrültem meg?!
– Én létezem!
– Tudom, én teremtettelek a képzeletemmel.
– Nem fogsz sohasem megbocsátani nekem azért, mert elment a lány, és te nem beszéltél vele.
– Neked nem kell megbocsátanom, aki nem létezik, nem hibázhat.
– A saját fegyveremet fordítod ellenem, és olyan érveléssel büntetsz, amilyet én szoktam megtenni.



– Mit zagyválasz itt össze?
– Nem érdekes, menj a lány után.
–Megyek! Szia! – válaszolja János ingerülten, de nem mozdult el a pad mellől.
– Miért nem indulsz már? – kérdezi Péter néhány másodperc múlva.
– Úgysemtalálnámmeg sehol. Valószínűleg ötutcányi távolság vanmár köztünk.
– Jön majd másik! – feleli Péter bíztatóan.
– Te könnyen beszélsz, még nem vesztettél el egyetlen nőt sem, mert nem volt kik közül elveszteni.
– Hagyd már abba!
– …



Így folyik veszekedésekkel tarkítva Péter és János beszélgetése a belvárosi parkban éjjel-nappal, s én a mellettük lévő padon ülve hallgatom őket, lejegyzem gondolataikat, amikor időm engedi. Ma ennyi időm volt, most mennem kell.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Máté Mihály




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.