Vers, próza / Járványközi kávéfoltok

Kállai R. Gábor
Járványközi kávéfoltok[2020. november]



REGÉNYRÉSZLET

Az úgy volt, hogy Galamb Vera napozás közben magára öntötte a kávéját.
Az effajta baleset mindig kellemetlen, különösen akkor, ha a meglehe­tősen meleg folyadék éppen az áldozat fedetlen keblei közé ömlik. Vera sziszegve káromkodott egy kiadósat, lecsapta a csészét, a szék karfájáról felmarkolt valami textilfélét, megtörülközött, aztán folytatta a káromkodást, a törülköző frissiben levetett bugyija volt, na még ez is, dobta a földre, megy a mosásba, a délutáni kutyasétáltatásra másikat kell felvenni. Kissé fészke­lődve visszatért a napozáshoz, tovább tologatta az egeret, nem a szürke mezeit, hanem a laptophoz tartozót, holott éppen ez a ténykedés, pontosabban a monitoron látható és hallható hírek vezettek a kávé méltatlan végzetéhez. Egész pontosan az a hír, hogy ő, mármint Galamb Vera, tudjátok, Krasznocska meghalt, s bár nagy temetés nem lehet a járvány miatt, aki teheti, jöjjön este a szokott helyre, megbeszélni a megbeszélnivalókat.
Mindezt Stollár Rita mondta egy radikálisan antikapitalista előadás végén, márpedig Rita megbízható, szavahihető réges-régi barát. Krasznocskának (fiatalabbaknak: Vöröske) kizárólag marxista körökben nevezték, részben a haja, részben és elsősorban a meggyőződése okán. Vera azonnal lecsapott az egérre, hogy közölje, élek, de az előadás felvételről ment, ráadásul ekkor lendült akcióba a kávé is.
Mármost.
Járvány alatt a magányos időtöltés, így a számítógép gyötrése mondhatni magától értetődő, mi több, ajánlott tevékenység, viszont áprilisban, kivált pucéran napozni a pesti Belsőváros egy későklasszicista házának ablakában, nem éppen szokványos. Vera minden alkalmatos nap megtette, valamikor délfelé, amikor a központi sugárzó objektum látszólagos pályáján – Kepler sem mondta volna szebben – ballagva felülemelkedett a szomszédos ház tetején, míg el nem tűnt bő félóra múlva a szemközti irdatlan irodaház mögött.
A napfürdőzés Vera délelőtti szertartásrendjébe szilárdan beleépült, meg­lehetősen régen, s járvány, vesztegzár, miniszterelnöki szózat ide vagy oda, Galamb Vera a szokásos reggeli rituálén nem változtatott, de miért is tette volna? Egyfelől a duplahatos évforduló után a kialakult rutint csöppet sem egyszerű megváltoztatni, másfelől az egyes elemek, úgymint a köteles és többrétű szaniter-látogatás, a reggeli, az öltözködés, a kutyasétáltatás szük­ségszerűen alakultak ki, ritmusuk nem véletlenül esett akkorra, amikorra, és bonyolódtak oly módon, ahogyan. A fürdőszoba különféle objektumai­nak felkeresését külön nem kell indokolni, legfeljebb azt tegyük hozzá, hogy Vera egészségesen étkezett (tudjuk, müzli, kefir), kellően sok és jó ásványvizet ivott, ennélfogva az anyagcsere nem okozhatott meglepetést, a zuhanyozás sem, a reggeli még kevésbé, ahogy a gyors öltözködés sem.
Gréti kutya a sétát persze boldogan megtoldotta, ha éppen olyan volt a kedve, s ha a négylábú kollégák is felbukkantak, Vera is meg-megállt egy-egy röpke csevelyre a kutyaklubbeli ismerősökkel, néha vett is ezt-azt a környék kutyabarát üzleteiben, mert erre a mostani arcmaszkos időkben van is mód. Persze csak akkor, ha betartja a korosztálya számára előírt vásárlási időintervallumot, ámbár kívánatosabb, ha leginkább otthon marad. Foxi-mama néha megkérte, hogy vegyen neki ezt-azt, ő kilenc előtt mehetett volna bevásárolni – nem a szőrös kutyagyereknek, hanem a többinek –, viszont gyakorta lekéste a terminust. Az iskolai távórák nyolckor kezdődtek, addig fel kellett készülni, gép elé kényszeríteni s főleg ott tartani az amúgy kütyüfüggő lázadókat, egészen a nagyszünetig, amikor viszont már a kutya követelte a sétát, a boltos pedig az időpont betartását. Zoli úr – gondosan ápolt angolszetter – gazdája ugyan mehetett a nyuggertájmban vásárolni, viszont a kutyát nem volt kire hagyni, illetve volt, Vera készséggel fogta azt a pórázt is. Koktélmázli főnökei is mindennaposak voltak kutyaidőben, a kedves, értelmiségi párocska ilyenkor már túl volt a vásárláson, lévén ketten összesen ha Vera-korúak, a vírussal együtt fertőző munkanélküliséget még éppen csak megérezték, de jóízűen cseverésztek, most már pertu, bár egyszer nem átallották Vera néninek szólítani. Még megéltek a távoli szü­lők adományaiból, éppen, mint az ő fia, a lánya jó férjet talált, ingatta a fejét Vera, kissé nénisen, persze nagymama volt, unokákkal, több volt férjjel, magas egyetemi címmel, aránylag rendezett jövedelemmel, kényelmes lakással, ahol még napozni is lehet. Persze csak akkor, ha időben hazaér, a postaládában csak egy számla, napisajtó régen nincs, az értelmiségi hetilapok a hét végén esedékesek, a lift bűzlik a fertőtlenítőtől, ez is rendben, s újra otthon.
A réges-régi billenős támlájú fotel és a lábtartó – valójában bő százesz­tendős fogorvosi szék – úgyszólván kiabált, itt az idő, felhő sehol, a nap mindjárt besüt –, rakta át a laptopot egy hajdani asztalkára Vera. A kávé közben elkészült, az ásványvíz beleugrott a pohárba, kis kávéházi készségen a gép mellett a helyük, függöny félre, ablak kitárva, törölköző leterítve, a ruha az íróasztali székre, a melltartó szintén, a bugyi, mint kitűnt, a napozószék karfájára, némi helyezkedés, s máris szemközt a napsütés. Vera bal keze felől a királyi televízió számolt be a koronavírusjárvány híreiről, pontosabban arról, amit az operatív törzs nevezetű hadiképződmény a leg­főbb személy utasítására hírként adhatott tovább, jobbkézt, a laptopon másfajta hírek, hamutartó, cigarettásdoboz, öngyújtó, odébb a szokásos okoskamobil, mellettük a sokszor említett kávé és az ásványvíz ácsorgott, mindezek éppen kéznyújtásnyira.
A kezek pedig nyúltak.
A kávéömlés közvetlen előzményeként Vera bal kézzel tartotta a csészét, a másikkal egerészett a laptopján, lapos hasonlattal, mondhatni a kávéval és a napsütéssel együtt itta a híreket is. A legfelsőbb szózatokat közlő egyes számú hírcsatorna arról számolt be, hogy újabb tucatnyi honfitársunkat vitte el a koronajárvány, egy kattintásnyira a helyi adó azt taglalta, hogy Budapesten a halott-hűtési kapacitás 592 fő, a hamvasztási kapacitás heti 150, ami vészhelyzetben sem mehet 280 fölé, már csak ezért is tartsuk be a kijárási korlátozásokat és a karantént. Aztán egy újabb kattintás az egérrel elvitte az antikapitalista médiakonferenciára, kissé megkésve, de halálhírét még éppen elcsípte.
Ekkor borult a kávé.
Vera kellően megtörölközve felült, próbált volna értesítést küldeni, hogy nagyon köszöni a megemlékezést, de most még nem kívánja igénybe venni a temetkezési üzletág szolgáltatásait, viszont szívesen dumálna a gyászoló közösséggel a szokottnak mondott helyen. A konferenciarendező Autonóm Marxista Baloldal honlapján rátalált egy on-line beszélgetésre, éppen az ő elhunytát kommentálták néhányan, elég kevesen, húzta fel az orrát, mindegy, s egykettőre kiderült, miért keltették halálhírét, egyszerűen elvétette valaki a nevét, ami csúf dolog, de megesik, s egy bizonyos Galambos Veronika – RIP – eltávozását tulajdonították neki. Ez nem is annyira Felícia hibája – ő indította a megbeszélést, ki is ő, ja igen, Somkuthy Péter felesége, vagy volt felesége, ez közömbös –, hanem Vera nagyapjáé, aki egy kényszerű névmagyarosítási hullámban, ki tudja, miért, a Taubinger nevet változtatta Galambra.
S nem Galambosra.
A nagyapától maradt az őskori fogorvosi szék is, nem mintha fogorvos lett volna, egy ócskástól vette valamikor, nem sokkal a háború kitörése után, javítgatta, gondosan kenegette a mozgó alkatrészeket, nagymama ebben szeretett üldögélni, ezt Vera apja mesélte el néhányszor, az öregek – ismert történelmi okokból – nem élték túl a 44-es évet. Apa igen, kevésen múlt, de árokásással megúszta az akkori történelmet.
Vera – rögzítsük teljes nevét: dr. Galamb Vera – tehát többszörösen történelmi miliőben – a ház is volt vagy 160 éves – napozott az ablakban. Az, hogy mindezt pucéran tehette, nem tekinthető szemérmetlenkedésnek, egy­felől mert a „tekinthető” itt puszta szóvirág, másrészt a ház vaskos falai, a magas ablakpárkány kellőképpen eltakarták. Persze ha feláll, az ablakhoz megy és kihúzza magát, válltól felfelé akár az utcáról is látszana, a szemközti ház felső emeletéről pedig köldöktől, most éppen látszódott is, a privatizált napszállta után nem csupán felállt, hanem az ablakhoz lépett, karok magastartásban, keblek kifeszítve, nyújtózkodott – most még élek –, ropogtatta éppen csak meszesedő váll- és nyakízületeit.
A szemközti ház erkélyén ücsörgő vesztegzárolt idős úr – amúgy kortárs – ügyet sem vetett rá, állapította meg Vera, bezzeg a spontán időkben, úgy ötven éve az akkori lakó, valami Laci, esetleg Gyuri, mindegy, a tető­re is felmászott volna leselkedni. A pucérkodás is akkor kezdődött – ehhez szükséges volt a szülők távolléte –, szólt a magnó, néha Luxemburg a rádióból, a korai időkben még nem, a gimisekben már rá is gyújtott, pislogva, mert hát tűzött a nap, szemlélgette is magát, kivált a keblét és az ölén sűrűsödő ligetet, meg hát ábrándozott, elvben és tettlegesen, ez volt a szobája, amíg az egyetem végén el nem költözött.
Hát igen, a spontaneitás, majdnem ’68, fordult a laptophoz, rá is kattintott a San Franciscóra, utána jön a Felkelő nap háza, nagy idők voltak. S igen, felkelő, felkelés, marxisták, autonóm marxisták, na igen, a mieink, mennyi eszük van, pedig láthatnák, ott vagyok a chaten „veréb” álnéven, de nem vesznek észre, világrendszerben gondolkodni, azt igen, Kondratyev-ciklusban mi sem könnyebb, de észrevenni egy elírást, na az nem megy – morgott, ahogy újabban szokott, félhangosan, követve Gréti kutya szokásait.
A chatből kibogarászta, hogy a „szokott hely és idő” – Mérnök bejegyzése szerint a konspiratív találkozó – délután ötkor esedékes a Radiáns ne­vű pláza mellett, mert – ez is kiderült – a pláza parkolójában van egy benzinkút, ami mögött a veszélyhelyzetes állapot ellenére is le lehet ülni egy kávé mellé. Vöröske temetéséről beszélgetni – sóhajtott írásban Doki –, jobb lenne másról, így Eszter, de hát Krasznocska elvtársunk volt, megoldjuk, nem úgy értettem, értelmezett Eszter, kurvára rühellem az ilyen meghalós eseteket, vette elő modorát Pgabi, na igen, Pelczer Gabi. Kihalunk – zárta a beszélgetést Somkuthy.
Irány a fürdőszoba.
Vera némi turkálás után megtalálta, amit keresett, persze sok mást is, ami még jó lesz valamire, szóval előkerült a Világmárka hajfestéke. Vöröske/Krasznocska haja már régen ősz volt, milyen lenne, amit Marci fodrász rendszeresen diszkrét színekre cserélt, ideje lenne elmenni hozzá – állapította meg Vera, észlelve a színek kezdete alatti fehérséget, de Marci a járvány miatt zárva, ráadásul nem is lenne hajlandó olyan merényletre, hogy az eredeti színre fesse vissza kuncsaftja haját.
A Világmárka tubusa viszont éppen klasszikus vöröset ígért.
Mint a zászló.
Fel is tűnt a szomszédasszonynak, el tetszik menni, kérdezte morcosan, pedig nem szabad, tette hozzá, a kutya – vont vállat Vera, kellő és szükséges ok. Lefelé menet még hallotta a szomszédos eszmecserét, kell neki az a kutya, susogta fennen a távolabbi szomszéd, nem jár már hozzá senki, kapcsolódott be a harmadik, valakihez megy, nem törődnek ezek semmivel, még a haját is befestette, így a közelebbi.
Fél hatkor egy meglehetősen izgatottan csevegő társaság ácsorgott-ücsörgött – ez utóbbi járvány idején illegális – nyakba vetett műtős álarcban, száj elé tekert kendővel, palesztin kufijával, ki pipálva, ki cigizve, ki szendvicset bontogatva, ki kávét szopogatva a benzinkúti büfécske mögött. Bár Mérnök konspiratív találkozót emlegetett, senki sem gondoskodott közelbiztosításról, menekülési útvonalról, jelszóról, jelhangról, mindenki háttal a parkolónak, pedig egy rendőri vegyespáros próbálta nem észrevenni a számtalan magatartásszegést – idézet a harci járványhíradóból.
Vera kikerülte a hatóságot, kikerülte volna, ha az őrnagyi billogot vise­lő parancsnok elé nem vágódik, mondván, csókolom, tanárnő, tetszett engem tanítani a Távolvidéki Főiskolán. Verának valóban rémlett a hajdani hallgató, mosoly, két mondat oda, kettő vissza, aztán a rendőr megrázta a fejét: oda tetszik menni? – intett a csevegők felé. Igen – ismerte be Vera –, kollégák, barátok. – Majd tessék megmondani, hogy el kell menniük, mert a kijárási korlátozás tiltja, és nem akarunk intézkedni. Pedig kell. Kellene. Csókolom, tanárnő – csinált egy elegáns hátraarcot az őrnagy. – Gyere, Saci – vezényelt a rendvédelmi leányságnak.
Vera bólogatott, ez is egy rend, elég volt, elég voltam, surrant tovább az illegalitás kényes ösvényén.
– Erőt, egészséget, elvtársak, kihalófeleim – emelte az öklét mozgalmi köszöntésre Vera.
Elhamarkodta, a mozdulattól Gréti kutya elszabadult, örömmel rontott az összejöttek közé, szimata pontosan jelezte a szendvics közelségét, ettől aztán Stollár Rita magára öntötte a kávéját. Magára és Somkuthyra, hogy pontosak legyünk, de jutott Pelczer Gabi szoknyájára, Eszter térdére, Soma lábára, egy kevéske Prof nadrágjára – végül is marxistákról van szó, akik közösségben gondolkodnak és cselekednek.
Az álmélkodás ölelgetésbe csapott át, puszi, kézfogás, az erősen javasolt antiszociális távolságot is figyelmen kívül hagyták, a kutyán nincs póráz, akkor menni kell, fel a hegyekbe, oda nem szabad, Pest-elhagyási tilalom van, hát igen, Pest németül pestis, az tényleg itt marad, mindegy, fogta meg Gréti kutyát Vera, gyerünk, vörös hajam leng, lengeti a szél.













Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kállai R. Gábor


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.