1956 / Jégzajlás, rügyfakadás, tűz

Buda Ferenc
Jégzajlás, rügyfakadás, tűz


Árvízzel, földrengéssel,
kezdődött két intéssel.

(Csanádi Imre: Az ötvenhatos évre)


Ami az idézetbeli földrengést illeti, arról nem sok beszámolnivalóm akad, ám a dunai jeges ár nyomait – utólag – a helyszínen szemlélhettem. Önkénteseket toboroztak a helyreállítási munkálatokra az egyetemen, s vagy huszadmagammal nyomban jelentkeztem. Nem emlékszem rá, pontosan melyik nap, de valamikor május elején indultunk Debrecenből. Pestig vonattal utaztunk, onnét személyszállító hajóval Bajáig, Bajától pedig ismét vonattal Pécs felé. A Dunamellék árvíz utáni képét nem részletezem. Legyen elég ennyi: még Bátaszéknél is láthattuk a jég letarolta galériaerdők halott fáit: odáig sodorta őket az áradat.



Pécsvárad volt a ránk bízott munka helyszíne. Tábort ütöttünk a falu alatt, viseletes, kifakult katonagúnyába öltözködtünk, majd nekiláttunk, hogy a megülepedett, nehéz sárga agyagból s az agyag közé rétegezett fekete szénporból egyenletes keveréket állítsunk elő. Porózus szerkezetű téglát égettek később ebből a keverékből, a téglát pedig az árvízkárosultak majdani házaira szánták. A munka kemény volt, ám legtöbbünknek nem először került csákány, ásó meg lapát a kezébe, s akinek netán hólyagosra törte a tenyerét a szerszám nyele, az is röstellt volna emiatt panaszkodni. Mi, debreceniek az egyetem két karának – btk, ttk – különböző évfolyamairól érkeztünk, ám a táborban együtt csákányoztak s lapátoltak velünk közlekedési főiskolások meg soproni erdészhallgatók is. Amikor a lábon kiszáradt, évszázados szelídgesztenyefa feldarabolt tagjaiból rakott búcsú-tábortűz lángjainál együtt harsogtuk egymás nótáit – Tizenhárom ezüst pityke meg Sopron, Sopron, sáros Sopron –, hogyan is sejthettük volna, hogy e vidám soproni fiúk szökőévfolyama néhány hónap múlva az országnak is búcsút fog majd inteni.



Hazatérőben Bajától Pestig újból hajóznunk kellett.



Távollétünk ideje alatt kolozsvári egyetemisták küldöttsége látogatott el Debrecenbe. Kertész László költő barátom s egy évfolyammal idősebb kollégám (1935–1970) verssel köszöntötte őket. (A verset egy másik alkalommal hallottam tőle, kezdő sora máig itt cseng a fülemben: „Elcseppent véreink…”) Meglehetősen sajnáltam, hogy a találkozóról le kellett maradnom. Később a rendezvény meghívójának egyik példányán felfedeztem az erdélyi diákok tintaceruzás aláírásait, köztük a Lászlóffy Aladárét. Alig 30–40 év múlva, amikor végre személyesen is találkozhattunk, megemlítettem neki, hol s mikor olvastam először a nevét. Nem – rázta a fejét –, nem járt akkor Debrecenben. Talán Csaba, a testvére. Pedig én bizton emlékszem rá: Aladár volt odaírva. Rejtély. Egyszer talán sikerül megfejteni.



Egymástól független két esemény tartozik még ugyanezen esztendő kezdetéhez: ’55 vége felé s ’56 eleje táján éltem meg életem első nagy szerelmét. Továbbá: ’56 februárjában zajlott le a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XX. kongresszusa. Ez utóbbi rövidebb s hosszabb távon egyaránt beláthatatlan s részben ellenőrizhetetlen folyamatokat indított el a világban, így nálunk is, egészen az egyéni sorsokig lebonthatóan. A szerelem – miért is hallgatnám el? – viszonzatlan maradt, így következményeivel sem számolhatunk. Mindez természetesen magánügy. Személyektől – így a magam személyétől is – elvonatkoztatható lényegét versek őrzik.



A debreceni Alföld című folyóirat akkor már bő egy év óta több-kevesebb rendszerességgel közölgette a verseimet. Kezdtek rám költőként tekinteni. Már-már magam is el-elhittem, hogy költő vagyok. (Arról még kevés fogalmam volt, mi mindennel járhat ez az önhiedelem.)



Időközben a Pesten működő Petőfi-kör példájára szülővárosomban is megindult a Kossuth-kör működése. Összejövetelein – népes hallgatóság jelenlétében s aktív részvételével – a szellem s a szabad gondolkodás eladdig háttérbe szorult (vagy inkább: szorított) jelesei tartottak szem- és elmenyitogató, tilalomfákat döngető előadásokat, s az ott hallottak üdítő forrásként, sőt, gyógyító hévízként hatottak a vulgármarxista szemináriumokon zsibbasztott agyakra.



Június vége felé, valamikor Szent Iván éje és Péter-Pál napja között a lengyelországi Poznanban utcára özönlött az életkörülményeivel okkal elégedetlen munkásság.


Megmozdulásukat végső figyelmeztetésnek szánták, hisz jogos követeléseik hasztalan hangzottak el korábban, a párt- és államvezetők elengedték fülük mellett a nép szavát. A tüntetés csakhamar felkeléssé változott, kövek, benzines palackok is előkerültek. Ezúttal nem maradt el a hatalom válasza: a kormány a hadsereget vezényelte ki az elkeseredett tömeg ellen. Több mint hetven halott maradt a helyszínen a fegyveres tömegoszlatás után, a sebesülteknek se szeri, se száma. Azok, akiknek eszköztárában az erőszak áll az első helyen, elrettentő példának szánták a munkásfelkelés brutális vérbe fojtását, ám épp az ellenkező hatást érték el vele: a megtorlás – ahelyett, hogy elriasztotta volna az egy akolban tartott táborlakókat a lázongástól, még inkább felszította a tüzet. A keleti típusú szocializmus monolitikusnak tetsző tömbjén – mint utóbb bebizonyosodott – helyrehozhatatlan repedés támadt ’56 nyarán. Poznan nélkül valószínűleg nálunk is másképp alakultak volna az események. Nem utoljára mutatták fel ekkor a lengyelek a szabadságszeretet példáját. Mint ahogy a kommunista diktatúra sem utolsó alkalommal mutatta ki: mi a valódi arca. Az idő érlelte a maga gyümölcseit.



Közben persze mi is érlelődtünk: július elsejétől egyhónapos katonai kiképzésre hívták be évfolyamunk arra alkalmasnak nyilvánított férfiú tagjait. Bölcsészek, ttk-sok s orvostanhallgatók díszes zászlóalja ismerkedett a két félév során honvédelmi ismeretek címszó alatt tartott elméleti órák végigásítozása után gyakorlatban is a katonaélet rejtelmeivel. Állomáshelyünk a város szélén, a Hortobágy felé vezető út mentén álló Kossuth laktanya volt. (Itt szúrom közbe: kereken öt évvel korábban, miután a nyolcadik osztályt is sikerült szerencsésen magam mögött hagynom, a nyári vakáció alatt néhány hetet én is dolgoztam e laktanya építkezésén: téglát talicskáztam, habarcsot kevertem, dörzspapírral súroltam a hosszú folyosók 20x20-as cementlapjairól az odaszáradt mészfoltokat – egyszóval tudtomon kívül jó előre magamnak is készítettem a szállást. Különös fejleménye az életnek, hogy négy évvel később meg ugyanezen laktanya hátulsó traktusa mögött, a Böszörményi útból nyíló József Attila utcában vásárolták meg szüleim – természetesen bankkölcsönre – egy kis ikerház felét, így őket látogatván, az évtizedek során nem kevés időt töltöttem el még a betonkerítés fölé magasodó őrtorony közelében. Elgondolkodtató volt a helyzet – még ha a bizarr biztonság tekintetében nyomába sem léphetett Gálfalvi Gyurka barátoménak a marosvásárhelyi Padeş utca végiben…) Egyébként a seregbeli szolgálat – amelynek folytatására politikai megbízhatatlanságom miatt utóbb érdemtelenné váltam – a fegyveres és alaki kiképzésen túl (de nagyrészt azon belül is) jobbára tömény baromságokból állott. Ezeket itt most nem részletezem. Az emberi láb sajátos anatómiájához csak tél-túl igazodó orosz katonacsizma förtelmes nyomait egy tíznapos bükki portyázás során sikerült a lábaimról eltüntetnem. Újult erővel vághattam hát neki immáron másodéves magyar-orosz szakosként az új tanévnek.



Rögtön szeptember elején nagy meglepetés ért: az évfolyam DISZ-titkárául választottak. (Abban az időben minden egyetemi és főiskolai hallgató számára kötelező volt a DISZ-tagság, bár igazán komolyan többnyire már akkortájt is csak a káder-karriert építgető buzgómócsingok vették.) Csodálkoztam a döntésen, hisz tudták rólam: a napi politika soha nem állt érdeklődésem középpontjában, ezért a legkevésbé sem érzek leküzdhetetlen belső késztetést az efféle szerepvállalásra. A félreértések elkerülése végett ezt most világos szóval közöltem is az évfolyamtársaimmal. Megnyugtattak: nem arról szól már a dolog, mint korábban. Üres szövegelés helyett ki lehet, sőt, ki kell mondani az igazságot, s ami fő: képviselni s lehetőleg érvényre juttatni a közösség akaratát. Némi fenntartással elvállaltam hát. A körülmények váratlanul gyors változásai folytán nem kellett túl sokáig viselnem e tisztséget, ám épp e tisztségből adódóan alig másfél hónap múlva engem is küldöttként jelöltek az országos diákparlament Budapesten összehívott tanácskozására.
Kertész Lacival együtt utaztunk a fővárosba. Kijelölt szálláshelyünk felé ballagván felfelé a Sashegy kaptatóin, egy-egy, szemlátomást frissiben kitatarozott jókora villaépület láttán, plebejusi gúnnyal jegyeztük meg: „Na, ebbe is dogmásokat költöztettek! Meg ebbe is!” Szegény emberek gyerekei voltunk mind a ketten – ő ráadásul árva lelencből lett nevelt fiú –, így a hőn áhított és remélt változások célját egyáltalán nem a feudálkapitalizmus restaurációjában láttuk, csupán egy igazságos és szabad társadalomban. Ebbe pedig sem a kiemelt jólétet élvező s a korlátlan hatalmat az erőszakszervezetek révén gyakorló pártarisztokrácia, sem a marxista-leninista dogmákon kívül minden más eszmét, gondolatot, véleményt tiltó és ostorozó ideológusok nem illettek bele.



A tanácskozás részleteiből, őszintén megvallva, semmire nem emlékszem: a hamarosan kibontakozó események viharai szinte nyomtalanul kisöpörték belőlem, kik voltak jelen s hogy pontosan miről esett szó. Annyit viszont megtartott az emlékezetem, hogy másnap délután a körúti Szikra moziban megtekintettük Az ördög szépsége című francia filmet. A fausti történet két főszerepét a felejthetetlen Gérard Philip és Michel Simon alakította. A következő napra nagy diáktüntetést hirdettek, így Laci még Pesten maradt. Nekem mindössze egy félárú vonatjegyre való pénz hitványkodott már a zsebemben, fájó szívvel felkapaszkodtam hát az éjszakai személyvonatra, s még pirkadat előtt haza is érkeztem.
Október huszonharmadikának hajnala volt.



Sokszor eltűnődtem azóta: ha akkor lett volna még vagy 100–200 forintom a maradásra, vajon most leírhatnám-e mindezeket?
Ettem, majd aludtam egy keveset, aztán ugrás ki az ágyból, s gyerünk: várnak a többiek. Szüleimmel a város tengelyében laktunk, a Péterfia utcát a Nagyerdőre vezető Simonyi úttal összekötő Bem tér bal oldalán, jó negyedóra (ma inkább: 25–30 perc…) járásnyira az egyetemtől. Ahogy közelebb értem, a hétköznapi reggelhez képest szokatlan hangok fogadtak. Hát még a látvány! Hatalmas tömeg bozsgott-zsibongott az egyetem előtt, már javában tartott a Kossuth Lajos Tudományegyetem, az Orvostudományi Egyetem és a Mezőgazdasági Akadémia hallgatóinak közös tüntetése. Szép számmal voltak jelen középiskolások is. A szabadságnak, a felszabadultságnak addig soha nem látott, nem tapasztalt sugárzó fénye ragyogott be mindent: egyetemünk homlokzatát, az előtte kiáltozó, tízezer arcú, lelkes sokaságot, a fölénk feszülő világoskék eget, de még az öröklét s a mulandóság ingatag határán őrt álló évszázados tölgyeket is. Nem tudom, vajon most leírhatom-e a többi jelenlévő nevében, de ekkor úgy éreztem, hogy mindenkit átjárt az érzés: e nappal valami új kezdődött, valami jobb, tisztább s igazabb a tegnapinál, tegnapelőttinél. S ezt az érzést – legalábbis számomra – ebben az órában még nem árnyékolták be baljós jelek.



Az egyetemi ifjúság választott képviselői megszövegezték és pontokba szerkesztették követeléseinket. A húsz pontból néhány a halaszthatatlanná érlelődött egyetemi reformintézkedéseket célozta meg. Követeléseink többsége viszont régóta evesedő országos gondokat érintett, így például a magyar urán sorsát, a parasztságot nincstelenné kifosztó beszolgáltatást, a sajtó- és szólásszabadságot. Külön pont fejezte ki a lengyelek iránti szolidaritásunkat. (Hogy aztán évtizedekkel később ez a szó végképp összeforrjon a lengyelek szabadságtörekvéseivel.) Ami abban a történelmi pillanatban a legkényesebb kérdésnek számított: a szovjet csapatok magyarországi jelenléte, ill. a távozásuk iránti igény sem maradt ki a pontok sorából.



Nyomdába a pontokkal! Közben a fiatalok sokezres tömege nyolcas sorokba rendeződve megindult a városközpont felé. Az élen – kétfelől egy-egy lány kíséretében – egy agrárakadémista vitte a nemzeti zászlót. Jó volt látni, hogy tanáraink, oktatóink fiatalabbjainak legjava együtt menetelt velünk. A két kar fiatal tanársegédei közül többen – így pl. Dede László a szerves kémiáról, Für Lajos a történelem tanszékről – a tanácskozáson s a további szerveződések során is oroszlánrészt vállaltak a munkából éppúgy, mint a vele járó kockázatból. Zaklatás, meghurcoltatás, börtön, de legjobb esetben is kényszerű pályamódosítás: ez jutott ki nekik helytállásukért és tisztességükért.



Míg a lassacskán sorokba rendeződő tömeg utója még ott kavargott az egyetem közelében, a menetoszlop eleje már a Péterfia felé tartott. Valaki elöl rázendített, de mire az énekszó végighullámzott a vonuló sokaságon, a vége felé már csak annyit sikerült elkapni belőle: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Ezen a verőfényes október végi napon annyi minden emlékeztetett arra a 108 évvel korábbi márciusra: a zászlók, a Kossuth-nóta, az ifjúság pontokba foglalt követelései, de legfőképp a születni vágyó szabadság forró lehelete. Mintha megcserélődtek volna az évszakok. „Szív–lélek tavasza az őszben” – e töredékes mondat meg-megszakadó lélegzetével s szívdobogásával kíséreltem meg 42 esztendő múltán visszaidézni október huszonharmadika belülről fakadó lényegét, hogy úgy mondjam: esszenciáját.



E lényeg részletei persze többféle módon testesültek meg. Példának okáért a jelszavakban. Ezek a többnyire 4/3 tagolású, ütemes mondatok konkrét, világos és időszerű kívánságok kifejezői voltak, s nagy rábeszélő erőt áradt belőlük, kiváltképp akkor, ha a kezdeményezőtől átvéve húsz, harminc vagy ötszáz főből álló csoport egyszerre kiáltotta: „Aki magyar, velünk tart!” Vagy: „Nagy Imrét a kormányba!” Sőt: „Szovjeteket kivonni!” Épp ez utóbbit ismételgettük a közepesnél néhány fokozattal nagyobb hangerővel, amidőn a járda szélén sorfalat álló s többségükben velünk együtt lelkesedő járókelők között egy nyúlánk termetű egyenruhás alakon akadt meg a szemem: szovjet katona – ma már úgy sejtem: – KGB-s tiszt volt. Hallgatagon, rezzenéstelen arccal figyelt bennünket, egy pillanatra mintha a tekintetünk is találkozott volna. Elgondoltam: vajon mi járhat most a fejében, s hogyan érezheti itt magát?



A tüntető menet egy része a vagongyárba vonult, hogy a munkássággal azt az oly igen gyakran emlegetett kapcsolatot valóra váltsa. Nem sokáig kellett győzködni őket ügyük igaz volta felől. Én – nem is tudom, miért – nem mentem ki velük: a pártbizottság székháza elé kanyarodtam a többiekkel, s ott is maradtam egy ideig. A Református Kollégium, a Déry Múzeum s a Füvészkert utcai iskola közé ékelődött emeletes épület homlokzata egy kis szűk utcára nézett, alig fértünk el benne. Az elöl tolongók válla fölött átlesve, az alsó ablakokból felénk meredő szuronyos puskacsöveket pillantottunk meg. Mire készülnek ezek? A küldöttséget hamarosan beengedték mégis. Miről tárgyaltak odabent, miről nem, egyszer csak megjelent az erkélyen Görbe János, a Csokonai Színház művésze, s komor, fenyegető hangon, feketén égő tekintettel elszavalta Petőfi Sándor versét: Még kér a nép. Mintha csak erre a mai alkalomra írta volna a költő! Lelkes rivalgás jelezte: mindenki helyett szólott.



Délután ötkor folytatódott a tanácskozás az egyetemen, majd napszállatot követően megindultunk ismét a városba. Akárcsak délelőtt: a hangulat vidám volt s bizakodó. Már a Simonyi út közepe táján járhatott a menetoszlop derékhada velem együtt, amikor felfigyeltünk a város felől ropogó durranásokra. Mi lehet az? Tűzijáték! – ötlött az agyamba legelőször. Hisz mi egyébbel lehetne ezt a ragyogó napot betetőzni, mint egy szép tűzijátékkal! Csakhamar végigfutott a hír a város hosszán: élesben történt a tűzijáték. A megyei rendőrkapitányság Kossuth utcai székházából kivezényelt ávósok a tüntető tömegre adtak le célzott lövéseket. Két halottja lett a sortűznek. A sebesültek száma nem ismeretes. Még aznap este híre futott a Pesten történteknek is: a tüntetésnek, a vérlázító Gerő-beszédnek s a rádió előtti véres eseményeknek is. A rádióhírek egyelőre még felelőtlen elemek ellenforradalmi lázadásáról szóltak, de mi már tudtuk: aminek részesei lettünk, az nem más, mint forradalom.



Meg kell említenem, hisz máig sem rögzült a köztudatban (ha egyáltalán van még köztudat): Debrecen egyetemi ifjúsága a pestiekhez képest legalább egy fél nappal korábban kezdte a maga forradalmát. Az első este két áldozatáén kívül egyébként Debrecenben több életet nem oltott ki fegyver a forradalom alatt.
Az éjjel-nappal bekapcsolt rádiókészülékeken hol bizakodva, hol meg szorongva hallgattuk a folyton változó s olykor egymásnak is ellentmondó híreket Pestről. Közben megalakultak a gyárak, üzemek munkástanácsai, napokon belül megkezdték működésüket a forradalmi bizottmányok is. E demokratikusan megválasztott szervezetek, testületek egyik legfőbb törekvése az volt, hogy a mindenki által oly igen áhított változások a törvények és emberi normák szabta keretek között, túlkapások és atrocitások nélkül menjenek végbe, bosszúra, személyes leszámolásokra, oktalan pusztításra, semmiféle alantas cselekedetre ne kerülhessen sor. Az állampárt helyi korifeusai közül számosan köszönhetik életüket s testi épségüket a forradalmi bizottmányok meggondolt intézkedéseinek. Hogy aztán hálából elhurcoltassák, agyba-főbe veressék s börtönbe zárassák a munkástanács s forradalmi bizottmányok tisztségviselőit vagy akár egyszerű tagjait.
Hogy aznap, majd később nekem személyesen mi szerepem volt? Jóformán semmi. Lelkesen vonultam együtt a többiekkel, Disz-tagsági igazolványomat velük együtt még az első vagy második nap estéjén széttéptem, örvendvén, hogy a hozzá kötődő nem épp testre szabott tisztségemtől is megválhatok. Vezető szerepre nem volt vágyódásom, egy kisdiákkori kudarcból eredő gátlásaimnál fogva (12 évesen belesültem Petőfi Szeget szeggel c. versébe) még attól is idegenkedtem, hogy nagy nyilvánosság előtt a szavamat hallassam. Kapóra jött viszont, hogy a forradalom közkatonája lehetek: beléptem a hamarjában megszervezett nemzetőrségbe. Rendfenntartás ill. fegyveres őrszolgálat volt a feladatunk, ezért nemzetőr csak az lehetett, aki korábban már részesült katonai kiképzésben. A hadkötelezettség kezdete akkor még a 20. életév volt. Egyebek közt ezért táplálok kételyt bizonyos urak iránt, akik ma nemzetőrtábornoki egyenruhában pompázva, a hírnéven felül valódi pénzben folyósított magas nyugdíjat is húznak az államtól, holott ’56-ban még a nagykorúság – a 18. év – küszöbét sem lépték át. Rejtély számomra, ki nevezte ki őket nemzetőrtábornokká, mikor – s főleg minek alapján.



Magamat semmiképp nem sorolom a hősök közé. A fővárostól eltérően, ahol az első estétől kezdve még hosszú hetekig folyt az elkeseredett és sajnos esélytelen küzdelem, Debrecenben nem került sor fegyveres harcokra. Tegyük hozzá: szerencsére. Nem kétséges, hogy a legkisebb ellenállás esetében is órák alatt romhalmazzá vált volna a város és áldozattá a lakosság. Ép ésszel ilyet senki nem kívánhatott. Egy nap a rádió bemondta a hírekben: a szovjet csapatok elhagyták Budapestet. Mindezenközben tankok, páncélozott gépkocsik, kétéltűek és csapatszállító teherautók beláthatatlan, végetérhetetlen oszlopa vonult keresztül a városon Budapest felé. Éjjel-nappal tartott ez a vonulás, s nem mondhatni, hogy a debreceniek jó szemmel nézték volna. Azt az utasítást kaptuk, hogy a város biztonsága és megmaradása érdekében előzzük ill. akadályozzuk meg a lakosság bármiféle meggondolatlan cselekedetét. Kemény Géza barátommal (költő, esszéíró, tanár, 1937–2001) kettesben álltunk őrt a Vörös Hadsereg útján (régen és ma ismét: Piac utca), a Kossuth utca torkolatának két szemközti sarkán. Vonult, csak vonult a gépesített hadoszlop, se vége, se hossza, a teherautók teli legénységgel, a páncélosok tetején egy-egy zöldre sápadt katona markolta a négyes ikergéppuska fogantyúját, fél szemmel a járdaszélen összetömörülő tömegre sandítva. Az emberek zúgtak-morogtak, fojtott hangon szitkozódtak. Megfordult a fejemben: mi lenne, ha e dicstelen őrállás helyett a nyakamba akasztott géppisztolyból hirtelen odapörkölnék egy sorozatot az egyik páncélos tetején trónoló katonára? Vagy inkább arra az épp most közeledő terepjáróra? Ujjam ott volt a fegyver ravaszán. Szinte rezgett a levegő a feszültségtől. Éreztem: csupán egy parányi szikra kell, egy rövid sorozat vagy akár egy feléjük hajított utcakő, s elszabadul a pokol: ezek a tankjaikkal, ágyúikkal, a város határából nyomban felszálló repülőikkel elpusztítanak mindent. Izgalomtól sápadtan szembefordultam hát a tömeggel: honfitársaimmal, s jobb kézzel a fegyvert szorítva, a balt felemelve s szó nélkül a fejemet rázva igyekeztem nyugalomra inteni őket. Sikerült nagy nehezen. A tömeg elcsendesedett, néhányan lehorgasztott fejjel távoztak. Legszívesebben magam is így tettem volna, de még nem járt le az őrszolgálat ideje, maradnunk kellett a váltásig. Mindenesetre a város megúszta baj nélkül. Hősi halálom is elmaradt. Azt hiszem, jobb is, hogy így alakult: túl nagy lett volna az ára.



Más alkalmakkor is rendszerint Gézával kettesben vállaltunk őrséget vagy járőrszolgálatot. Intézkedésre egyszer sem került sor – nem volt miért. Úgy vélekedtünk: ha a jelenlétünk akadályozza meg a rendbontást, az jó. Ám ha nélkülünk is rend lenne, az még jobb. Közben nagyokat lehetett beszélgetni. A városon átvonuló seregek láttán nem sok bölcsesség kellett hozzá, hogy belássuk: az erők ilyetén aránya esetén legfeljebb valami csoda révén kerekedhetünk felül. Csodák azonban csak nagy ritkán adódnak, s akkor sem mindig a mi malmunkra hajtják a szelet. Viszont mienk az igazság. Nagy kár, hogy a győzelem sehogy nem akar az igazság mellé szegődni ezúttal sem.



Többnyire ilyen s hasonló gondokon forgattuk az agyunkat nap mint nap. Így következett el november harmadika.



Aznap délelőtt rajokba szerveztek bennünket az egyetemen, mint nyáron a seregben. Bőrcsizmát, vattázott katonaruhát, új fegyvereket vételeztünk. Az a hír járta: nincs kizárva, hogy a használatukra is sor kerül. A golyószórót a sorban legelöl álló, hosszú, de vékonydongájú Moldován Gyuri kezébe nyomták.



– A fene ezt a nehéz vasat! – morgolódott bosszúsan.
– Nesze, itt ez a géppisztoly helyette – azzal elvettem tőle az ormótlan hadiszerszámot.



Nemzetőrszolgálatom néhány napja alatt az a golyószóró volt sorrendben a harmadik fegyverem. Legelőször egy karabélyt kaptam, lőnöm csupán abból kellett: az első esti áldozatok temetésén adtunk le díszsortüzet a Köztemetőben. Természetesen vaktölténnyel.



Feladatunk ezúttal az egyetem védelme volt. (Utóbb kiderült: inkább csak lett volna.) Rajunk helyét a szerves kémia tanszéken jelölték ki. Elhelyezkedtünk hát a professzori szobában, s vártuk a fejleményeket. Közben megtudtuk a rádióból, hogy a Maléter Pál vezette küldöttség tárgyalni indult az oroszokhoz.



Késő délután váratlanul apám jelent meg, hogy velem tárgyaljon: rá akart venni, hogy menjek haza vele.



– Anyád is azt üzeni, hogy gyere: nagyon vár.



Féltették egyetlen fiukat. Elfacsarodott a szívem, de a társaimat sem hagyhattam faképnél.
– Nem mehetek – mondtam –, látod, hogy szolgálatban vagyunk.
Sokszorosan katonaviselt apámnak erre a szóra már nem maradt ellenvetése, köszönt, majd elballagott egyedül haza.
Messzi járhatott már, amidőn hirtelen ráeszméltem: hisz ma van a születésem napja, ma lettem húszéves!



A korán leszálló este nem hozott jó híreket: Maléterék nem tértek vissza a tárgyalásról.



Betoppant viszont a tanszék gazdája, a professzor úr, s két jókora barna papírzacskóban friss ropogós kifliket meg vagy másfél kilónyi sárgára érett, édes körtét hozott:
– Egyétek csak, fiúk – szólt mosolyogva, azzal letette az asztalra, s már ott sem volt.



Aznap éjszaka nem volt alvás. Leszivárogtunk az előcsarnokba a többiekhez, s hallgattuk a rádiót. A szűkszavú hírek közti hosszú szünetekben többnyire komoly zenét sugárzott. (Beethoven Egmont nyitánya azóta is ötvenhatot idézi fel sokunk emlékezetében.) Még sötét hajnal volt, amidőn egyszer csak megszólalt Nagy Imre hangja a rádióban. Dermedten hallgattuk mindannyian a miniszterelnök világgá küldött szózatát – kiáltó szó a pusztában –, s közben átfutott rajtunk: mekkora utat kellett ennek az embernek megtennie, hogy a hazaszeretet, a tisztesség s a helytállás ilyen magaslataiba eljusson! (Pedig akkor még nem tudtuk, nem láthattuk életútjának végső állomását.) Alig hangzottak el Nagy Imre utolsó szavai – „A kormány helyén van, csapataink harcban állnak” –, amidőn a város felől, különböző irányokból néhány percig tartó ágyúzás döreje vette át a főszólamot. Csak találgattuk, vajon mik lehettek a célpontok. Válaszlövéseket nem lehetett hallani sehonnét. Gyerünk föl a fegyverekért! A professzori szoba ablakán kilesvén, közeledő harckocsikat pillantottunk meg az épphogy derengő hajnali szürkületben. Morogva, lánctalpaikkal csörömpölve haladtak felénk, majd közel érkezve, egyszerre megálltak. Mindegyikük ágyúcsöve az emeleti ablakokra meredt. Ki-ki fogta a maga fegyverét, és lesiettünk. Akkor már hallgatók sokasága tanácstalankodott a földszinten. Mi lesz itt? Mi lesz? Megtudtuk mihamar. Egy idő múlva alacsony, zömök, széles járomcsontú őrnagy lépett be a bejárati ajtón. Kazah, kirgiz, esetleg burját nemzetiségű lehetett. Egy géppisztolyos meg egy híradós katona kísérte – utóbbi kihúzott antennájú készüléket cipelt a hátára csatolva. Az őrnagy mandulavágású sárgásbarna szemét körbevillantotta a jelenlévőkön, majd kemény, katonás hangon, oroszul megszólalt:
– Jó reggelt! Rakják a fegyvereket középütt egy csomóba!



Egymás után koppantak-csörrentek az egytől-egyig szovjet gyártmányú géppisztolyok s puskák a hideg kőpadlón. Magam is közéjük fektettem a tegnap kapott golyószórót. Miután az utolsó puska is odakerült a halomba, csendes várakozásba dermedtünk.Ekkor az őrnagy ismét megszólalt:
– Leraktak minden fegyvert?
– Leraktuk – hangzott a válasz.
– Nos, akkor a nők távozhatnak. A férfiak sorakozzanak odakint a fal mellett.



Nagy Zoli barátommal a népes, sűrű csoport belső szélén álldogáltunk. Mindketten aggasztónak találtuk a fal melletti sorakozót: ritkán vezet jóra az ilyesmi. Szó nélkül sarkon fordultunk hát, s elindultunk a menza melletti hátsó kijárat felé. Később megtudtuk, hogy egy-két társunknak sikerült még valahogy meglépnie, a többieket viszont valóban felsorakoztatták a fal tövében. Helybéli magyar kísérők kiszemelték közülük azokat, akik az elmúlt hetek során valamilyen szerepet vállaltak. A többit szélnek eresztették. A fogva tartottak egyelőre a repülőtéri szovjet alakulat fogdájába kerültek.



Zoli meg én hosszú léptekkel iparkodtunk mielőbb messzire jutni az egyetemtől. Az erdő felé vettük az irányt. Egyszer csak a magasra nőtt, deres fű közül két szovjet katona emelkedett elő: mintha a föld alól nőttek volna ki:
– Sztoj! – hangzott a felszólítás.
Két géppisztolycső nézett velünk farkasszemet.



Megálltunk, rájuk köszöntünk:
– Zdrávsztvujtye!
Visszaköszöntek, de azért megtudakolták:
– Fegyver van-e?
Persze oroszul.
– Nincsen – mondtam. Persze, én is oroszul. Általában az egész beszélgetés oroszul folyt.



Zoli behúzott nyakkal álldogált mellettem a reggeli hidegben. Az egyik orosz odapillantott reá:
– Te nem fázol? – kérdezte.
– Egy kicsikét – válaszolta higgadtan vacogva Zoli.
– Hát ti nem fáztok-e? – fűztem tovább a társalgás fonalát.
– Nem az ördögöt! – szólt bosszúsan az egyik. – Fél éjszaka itt heverünk nyári ruhában a hideg magyar földön!
Hideg magyar föld! No, ezt is most hallom először.
– Hát miért jöttetek ide? – kockáztattam meg a kérdést.
– A parancs az parancs – felelte mogorván. – Na, eridjetek! Viszlát.
– Viszlát.
– Ezt megúsztuk – jegyezte meg pár lépés után Zoli.
– Ezt meg.



Az országosan összehangolt hajnali támadás során egyébként a városházát, a laktanyákat meg a főpostát is lőtték az oroszok az ágyúikkal. Nem tudom, mi hasznuk származott belőle. Néhány nap múlva szóba elegyedtem a főposta bejárata mellett unatkozó őrszemmel. A meglepetés vagy az elutasítás legkisebb jele nélkül fogadta köszönésemet, szinte várta, hogy valaki megszólítsa.



– Honnét jöttél ide? – tettem föl neki az első kérdést.
– Voronyezsből.
– És miért?
– Katona vagyok, oda megyek, ahová a sereg vezényel. – Kevéske szünet után ő kérdezett: – Mondd csak, milyen távolságra van innét Szuez?
– Nagyon messzire: sok ezer kilométernyire.
Ugyan hová küldték ezeket?



Október 23. és november 4. között sem időm, sem nyugtom nem volt az íráshoz. A tanítás szünetelt, az élet szinte megállt. Fanyarul gondoltam rá: íme, az áhított nyugalom – most aztán írhatsz!



Akként is tettem. Ha elkészült egy-egy vers, kivittem a Bessenyei utcai kisebb diákszállóba, ott még akadtak néhányan. Felolvastam nekik, ott is hagytam a kéziratot. Kézről kézre adták, másolgatták. Hogy ezzel esetleg bajt hozhatok a fejemre, azzal mit sem törődtem. Akik a forradalom napjaiban a legtöbbet vállalták magukra, azok most az oroszok fogdájába zárva sínylődnek. Vagy ki tudja, hol… Élnek-e még egyáltalán? Most rajtam a sor. Meggyújtom hát a kezembe adott mécsest, hogy ne legyen teljes az országra szakadó zárka-homály.



A kis diákszálló lakói napról napra fogyatkoztak. Egy délután az egyik lány bejelenti: hazamegy ő is Kaposvárra. Belém nyilall valami. Aggodalom? Rossz előérzet? Nem tudom.
– Ne utazz el! – mondom neki.
Csodálkozva rám pillant:
– Miért ne utaznék el?
– Valami bajod eshet.
– Majd vigyázok.
Csak néztem rá. Ő is rám nézett.
Aztán elutazott.



Utóbb megtudtam: szerencsésen hazaért, nem lett baja.



Megnyugodtam.



Időközben a kis diákszálló is teljesen megüresedett. Lakói – ki erre, ki arra – hazatértek, nem volt kikhez odajárnom. Hosszúnak, igen hosszúnak ígérkezett a félévi szünet.



A Kádár vezette új kormány pedig a megszálló hadsereg s hazai pribékjei segítségével folytatta a könyörtelen rendcsinálást. Százakat végeztek ki, vertek agyon, ezreket tartóztattak le, vetettek alá kínvallatásnak, s ítéltek el. A főváros jelentős része – akárcsak a háború végén – ismét romokban hevert. Tetézte az alig fölmérhető veszteségeket, hogy – ki ezért, ki azért – százezrek vágtak neki a nyugati határnak. Csanádi Imre már idézett versében így ír erről:


„Ha veszett, még több vesszen:
kiözönöltek kétszázezren.
……….
……….
Tavaszodván okádta
titkát a Fertő lápja:
iszapcsuhásan nőket,
kökénykék csecsemőket.”


Én nem akartam elhagyni az országot. Sem akkor, sem később. Ha néhány hónappal előbbre látok – nem, nem a jövőbe: csupán a krónikussá vált jelen időbe –, akkor sem akartam volna. Írtam hát tovább a verseimet, mint aki a dolgát teszi, nemigen tépelődtem annak esélyein, hogy előbb-utóbb magam is a malomkövek közé kerülhetek. Az sem zavart, hogy tudtam: ezekkel a versekkel aligha lenne tanácsos a nagy nyilvánosság elé lépnem. Ha volt kinek, megmutattam, felolvastam. Mint utóbb kiderült, a kézről kézre adott versek legalább eggyel több személyhez eljutottak, mint ahányra számítottam… (Az egy feljelentő volt.)



Így jött el – mint minden esztendőben – a téli napforduló (s egyben Sztálin születésnapja, amit azonban most már nem kellett megünnepelni), aztán a karácsony, végül pedig az előzőnél galamblépésnyivel kurtább utolsó éjszakára felvirradó új év.
Azon a józan és világos reggelen még nem tudhattam: mennyi jónak s mennyi rossznak nézek elébe. Ám ez, azt hiszem, így volt bölcsen s okosan elrendezve.



Csak túl kellett élni.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Buda Ferenc


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.