Vers, próza / Jó illatú szüzem, Litera

Fábián Lajos
Jó illatú szüzem, Litera


Alig múltam ötéves, amikor először találkoztam vele. Nem értettem, miért nevezik büdös kurvának, amikor olyan finom illat lengi körül gyerekágyam fölé ívelő alakját. Sötétbarna arca, vastag, piros ajka, égő fekete szeme volt, azóta sem láttam hozzá hasonlítható szépséget. Hiába suttogták körülötte, hogy tulajdonképpen egy velejéig romlott cigánykurva, én ezekből az előítéletekből természetesen semmit sem fogtam föl. Tőle hallottam az első mesét a gonosz boszorkányról meg a gyönyörű tündérkisasszonyról, aki hófehér keblére öleli a szemérmetes királyfit. – Kurvára jó történet – suttogta a mesemondóm, miután a maga módján (paplanom alá matatva) meggyőződött arról, hogy elaludtam. Tényleg gyönyörű sztori volt, másnap már könyv nélkül fújtam a szó szerinti változatát. Szüleim nem győztek csodálkozni azon, hogy bár nem ismerem még a betűket, a meséskönyvben lapozva szóról szóra elmondom a leírtakat.



– Ennek a gyermeknek könyvet vegyetek, és minden este olvassatok föl belőle! – adta ki a parancsot családunk tudós házibarátja. Aszkéta alakja, elkínzott tekintete, sápadt arca sem riasztott el attól, hogy gyerekésszel fölfoghatatlan vonzódásom tárgyáról faggassam őt. – Én is rabja vagyok az irodalomnak, bár szerzetesi hivatásommal nehezen egyeztethető össze – vallotta be a bölcs öregember. – Olyan szerető ez, akit sohasem kaphatsz meg, sohasem lesz egészen a tiéd, de habozás nélkül kielégíti legtitkosabb vágyaidat is.



Mondanom sem kell, egy szót sem értettem az öregúr titkos vallomásából, de estéről estére egyre izgatottabban vártam, hogy szerelmem betöltse kicsiny gyermekszívemet és óriási képzeletemet színes szavakkal, amelyek minden valóságnál erősebben formálták életemet és jellememet. Aztán az iskolában megismerkedtem azokkal az apró hangyákkal, amelyek könyvlapokra sorakozva előidézték azt a fájdalmasan édes, kéjes borzongást, amit addig csak szerelmem közelében éreztem. Memóriámnak köszönhetően gyorsan kialakult rólam a mese, miszerint hamarabb megtanultam olvasni, mint írni. Sajnos, a gyönyörű mesemondó lány férjhez ment, én pedig képtelen voltam belenyugodni az elválásba: tovább folytattam a megkezdett történeteket, természetesen ővele. Nem először és nem utoljára hagyott el a gyöngyszemű kurva, de én már magamévá tettem a magam módján, ezért hűtlensége – az, hogy hűséget esküdött valaki másnak – nem okozott csalódást gyermeki lelkemnek. Valahányszor megláttam ideálomat élete jóképű párjával, mindig elmelegedtem az emlékezéstől: te voltál életem első, igazi nője, hiába vonulsz most büszkén, már annak idején is fölhánytorgatott illatfelhődbe burkolózva, aktuális pasasoddal! Amennyire gyermeteg színészi képességeimből tellett, mindenik találkozásnál próbáltam rájátszani az utcazajban kibontakozó élményre a magam képzelgéseit. Már rég túl voltam a férfikor feminin csalódásain, amikor megértettem, hogy csiklón innen és lelki szeméten túl, ezt a sokat cseszegetett ringyót valóban sikerült magamévá tennem ártatlanságom boldog hajnalán. Nem ön- és ösztöni tudatlanságban gornyadozó kakócámmal, inkább a megértés és megértetés titkos lelki szobákat föltáró belső borzongásával vezettem a csúcsra imádott szeretőmet.



Van a léleknek egy láthatatlan G pontja, az a hely, ahol az lehetsz, akivel sem előző, sem elkövetkező életeidben nem találkozol többé: önmagadtól is megszabadult senki, akivé válnod kellene a legtöbb világvallás tanítása szerint. Valaki, akinek már nincs szüksége szeretetre, mert szeretetté változott, csupán az képes megérteni a birtokláson túli együttlétezést, amibe szerelmem, Litera avatott be eszméletem pirkadatán. Ezért jött zavarba mindig a menyecske, valahányszor riadtan őszinte tekintetem belekapcsolódott az övébe. Talán sejtette, vagy csupán képzelte, hogy közös titkunk, a megértés és elmesélés örökre összekapcsolt bennünket abban az édeni állapotban, amit mindkettőnk számára jelenthetett a saját gyerekkora. De a feudális birtoklás ösztöne azért erős volt bennem is: hamarabb képzeltem és írtam magamnak történetet, mintsem vigasztalódtam volna a mások által kitalált történetekkel.



Litera hasonmása egy adott pillanatban – ha jól emlékszem, a serdülőkorom elején – egyszer s mindenkorra eltűnt életemből. Többször hallottam halálhírét is azóta, de immár elég bölcsnek érzem magam ahhoz, hogy az utca népének szenzációéhségét kiiktassam életemből. Valószínű, hogy a lekurvázott mesemondó cigányné halandó, akárcsak én, de ebben sincs több hírérték, mint abban az ijesztő tényben, hogy őnagysága Literaként halhatatlan, vagy legalábbis görcsösen ragaszkodik ez utóbbi legendához. Számomra pedig ígéretes menedék a hétköznapok maflasága elől, hogy egy halhatatlan kurtizán kegyeit bírom. Hiába feküdt bele a hitvesi ágyba, Litera úgysem lett azé, aki birtokolni vélte: eszményi alakja elvált a valóditól, és belibbent szövegtörmelékek fölött virrasztó magányomba, sokak által kifogásolt illata betöltötte kiürülő képzeletemet, mélyzengésű hangja összekapcsolt újra az álmok világával, sötét tekintetében fény derült létezésem dermesztő titkaira.



Csupán az okozott gondolati nehézséget, hogy megértsem: Litera halhatatlansága nem kortársi esemény, a szívet-lelket fölkavaró nőstény régebbi az egyiptomi piramisoknál is. Szeplős-pattanásos korszakomat fölemésztette a hiábavaló vágyakozás az egyetlen nő után, aki okosabb volt, mint én, mert úgy tanított meg az előjátékra, hogy azt azóta is képes vagyok összetéveszteni a tulajdonképpeni odaadással. Miközben nyiladozó értelemmel és meredező férfiassággal próbáltam helyhez és időhöz rögzíteni csélcsap szerelmem csapnivalóan rossz versekbe öltöztetett árnyalakját, lankadásos rémülettel kellett tapasztalnom, hogy ez az anyanyelvi ringyó naponta, sőt percenként megcsalt és megcsal bárkivel, akiben illata ellenőrizhetetlen emlékeket és álmokat gerjeszt. Sohasem tudtam belenyugodni abba, hogy az én imádott Literám örök lelki kurva, mert bárkivel lefekszik, aki kapható a nyelvi és képzeleti erőpróbára. Testét, a tökéletes szépségű szöveget bárkinek föltárja, orgazmusa, a líra a legszárazabb lélekből is kiváltja azokat a görcsös rándulásokat, amelyek nélkül sötétben dörömböl boldogság után a szív. Sappho tudta, hogy Litera biszex, Platón már szenvedett a zengő torkú hetéra állhatatlanságától, a középkoriak a legmélyebb vallásos áhítat palástjába csomagolták volna a szemérmetlen perszónát, ha bírtak volna vele. Jómagam megannyi világirodalmi és magyar anyanyelven megélt, mások által megírt kudarc után is reménykedtem abban, hogy nekem sikerülni fog az, ami Homérosztól Weöres Sándorig senkinek sem sikerült: örökre magamhoz láncolom hűtlenségre hajlamos Literámat a mozdulatlan örökkévalóság sírkövébe vésett szavakkal. Miközben testem megérett a földi kalandokra, lelkem pedig a bizonyosság követelésére, szerelemből szerelembe esve is csak azt kutattam, milyen kifejezésre ragyog föl az állhatatosság pokoltüze imádottam fekete szemében. Már-már elhanyagoltam jövőm kiépítését csupán azért, hogy a jelen örök kudarcában érjem tetten bálványozott kedvesem hit- és szószegését. Környezetem mindezt elkönyvelte azzal, hogy lassan érő típus vagyok, semmit sem sejtettek küzdelmemből a megörökítendővel. Bár ott lebegett előttem az életunt grófíró, vagy a dublini szótörő elriasztó példája, én a lehetetlent akartam: átírni magam abba az álomba, ahonnan kitörve naponta szedi újabb verbális áldozatait Litera, a felfokozott belső beszéd királynője.



Soha többé nem fogok annyit olvasni, mint szerelmes koromban, amikor minden levésett szövegben Litera titkát kerestem, hogy megszerezzem őt csak magamnak a nagymellényű regényírók vagy a tébolyult költők elől. Litera pedig halálosan felcsigázott azzal, hogy nem ismerte erogén zónáimat, ezért legtöbbször találomra, véletlenszerűen ingerelte legfőbb büszkeségemet, ép eszemet kiszámíthatatlan viselkedésével, amit a romantikusok ihletnek becéztek. Miközben arcomra forrt csókjaival, sötét tekintete már újabb áldozatok után kutatott: másért hevülő teste, az én szövegem így lett utánérzés. Amikor a kimondhatatlan előtt forrasztotta torkomra a szavakat kívánatos kifejezésekbe csalogató magakelletésével, mindig elhitette velem, hogy én vagyok az egyetlenje, a nagy Ő, aki a legszebbeket képes mondani neki. Hihetetlen élmény volt átremegni vele egy-egy verbális aktuson, mindig fölvitt a csúcsra, ahonnan beláthattam a kimondhatatlan boldog horizontját, miközben ő már valaki más után sóvárgott szemében olthatatlan vágyakozással. Valahányszor visszatért hozzám egy-egy újabb szeretője szagával, amit pedáns irodalmárok stílusnak neveznek, belőlem is kicsalta a szeretkezés szégyentelen illatait, az eredetieskedést, az erőltetett szókapcsolatokat. Ritkán kurváztam le négyszemközt, bár megérdemelte volna legalább annyiszor, ahányszor kinyilvánította: bár védekezik, számára az is tökmindegy, hogy kitől és hányszor esik teherbe, a szülési fájdalmaktól sem retteg. Lassan kezdtem belátni, hogy verbális csapdáim csődöt mondanak vándorcigány ösztöne előtt, és neki van igaza, hiszen ő mindenik aktusban megújulva örökké kívánatos marad, míg testének, a tökéletes szövegnek faggatói elsorvadnak a vágyakozástól. Vannak dilettánsok, akik egyből ágyba dugnák őt, ezért kielégítetlenül hagyja őket, vannak esztétaírók, akik annyira kielégülnek egyetlen ölelésében, hogy elfelejtenek élni, ez utóbbiakat hagyja ott a leghamarabb.
Próbáltam moralizálni kapcsolatunkat, a magyar irodalomnak közismert betegsége ez, amire ő szemembe vágta: – Te kis hülye, hát nem elég nektek, hogy majdnem mindig szolgálatkész vagyok, nagyon ritkán hivatkozom fejfájásra, migrénre, amitől ti elnémultok? Aztán nekem is lehetnek preferenciáim: a Montblanc-embert, aki egyszer élvezett el velem, jobban kedvelem, mint a mosónő örökké tapizó, kielégíthetetlen fiát… Nem mondom, hogy szálljatok le rólam, de azért ajánlom, hogy szálljatok magatokba néha, és ne próbáljatok engem önmagammal meghódítani!



Pedig én akkor éppen azt a korszakomat éltem intenzíven, amikor hittem a verbálszuggesztióban, a szavaknak valóságot teremtő és átalakító erejében. Férfikorom csúcsáról visszatekintve sem tudom kiröhögni a kamaszt, aki azt hitte, hogy szöveggel nőt, hazát, kincset, hatalmat lehet hódítani. Litera ebben az időszakban szerencsémre elpártolt tőlem, latin-amerikai írók tartották ki, „bánatos kurvákról” halandzsázó kegyeltjei a szószaporításnak. Amíg én egyre sűrűbb igerácsok közé szorítottam eszméletemet, fecsegésre hajlamos múzsám elkeveredett a spanyol nyelv művelőinek barokkos brancsával. Eszembe sem jutott irigykedni a mágikus realizmus apostolaira, hiszen teljesítményem összemérhetetlenül jelentősebb volt: akkoriban én írtam a történelmet, benne pókhálóvékony mellékszálként a hispán irodalmi csoda visszahatását a hétköznapokra. Távol áll tőlem a lapos felfogás, mely szerint a történelem menetét titkos összeesküvők irányítják, annál inkább vallom, hogy a történelmet erős verbális készséggel rendelkező szómágusok írják (köztük évszázadonként egy-egy olyan kivételes politikai tehetség is akad, mint Sir Winston Churchill). Persze, fájt, hogy Litera – akár egy vidéki folyóirat köldöknéző szerkesztője – rá se bagózik irodalmi kísérleteimre, de ugyebár úriember szerelméről s istenéről nem fecseg… Naponta terveztem, írtam meg és vetettem el a látványos szakítások forgatókönyvét, de nekem az egész hisztéria korántsem jött be olyan jól, mint az ópiummal kereskedő angyalnak. Külön utáltam Litera Nobel-díjjal fölszerszámozott, sznob gyermekeit: magasan volt a rúd, ezért azzal hitegettem magam, hogy ép elméjű író nem címezheti életművét kopasz és trottyos akadémikusoknak. De Litera észrevette sanyarú vívódásaimat, és amit nem győzök eléggé köszöngetni neki szóáradatokban, éppen olyankor volt a legmelegebb hozzám, amikor rajta kívül csupán a halál kóstolgatta fura szócikornyáimat. Elönt a hála és szeretet leggiccsesebb érzése, amikor fölidézem lágy ujjainak és szorgalmas nyelvének úttörő munkáját üres kifejezésekbe dermedő testemen. Családom tagjai furcsán tekintgettek rám ezekben az időkben: sejteni sem lehetett, honnan merítem jókedvemet és életerőmet ahhoz a fölösleges fáradozáshoz, hogy kudarcaim és hiányérzeteim ellenére is életben maradjak. Gyermekemben legalább volt annyi ösztönös intelligencia, hogy jókedvvel fogadja jókedvem kiáradását, miközben utamat sanda tükrök szegélyezték otthon és más lakásokban is.


– Jóillatú szüzem – szólítottam meg egy délután az egyetlen nőt, aki minden szószátyárok kitartottjaként is érthetetlen hűséggel kitartott suta mondataim, erőltetett hasonlataim, zavaros stílusom mellett – meg akarsz ölni? – Nincs akkora szerencséd – kacagott szemembe életem értelme – sajnos, nem erre a világra születtél, nélkülem nem is létezhetnél!



Ekkora elbizakodottság hallatára tényleg szóböjtöt fogadtam, de a kis ribanc túljárt az eszemen: illatos testével úgy befészkelődött belső beszédembe, hogy az őt hiányoló verbálbuzik már-már a világirodalom (és különösen a líra) elsiratását készítgették elő. Nyilván, nem tartott sokáig az idill: egy portugál szószövő kicsalogatta rejtekhelyéről forró testű csatakancámat, s én maradtam az örök férfibajjal, tele szócsővel…



Végül aztán betelt nálam is a pohár: megelégeltem az örökkön kínos megközelítését az egyetlen tökéletes leírhatóságnak, szabadságra és jól megérdemelt pihenésre vágytam. Literám éppen egyik ifjúkori szerelmével, egy bozontos, csúf költővel hetyegett, lenyeletve a szerencsétlennel az örök maszlagot: ő a kiválasztottja. A szerencsétlen kínrímkovács éjjel-nappal ontotta a szerenádszerű nyekergéseket, miközben szíve választottja jóízű mondatokat kefélt velem. Életem ezüstkorszaka volt ez, tele túlcsorduló elégedettséggel és nyugalommal: meg sem pattintottam hűtlenül hűséges szeretőmet, aki mindig a legsikerültebb szövegek mézében találta meg öncélú kielégülését. Mintha mindössze néhány nap volna hátra az életemből, lázas boldogsággal vertem billentyűzetbe a szavakat, amelyekre csak én, csak akkor és ott, de csakis Litera által ihletetten lehettem képes. Régóta nem érdekelt stílus, üzenet, hivatás, mesterség: tudtam, hogy Litera csatakos testére holnap is, nélkülem is fölgerjed az örök tüsténkedés, az elmondás dilettáns kényszere, az ép ésszel fölfoghatatlan verbális bolondéria. A halott fölényével és a végrendelkező erővel takarékoskodó biztonságával róttam képernyőre a jeleket Literáról, ellene és róla, örök mementóul mindazoknak, akik beleesnek az ellenállhatatlan illatú perszóna csapdájába. Este kikapcsoltam a gépet, amire megérkezett nedvekben és megkívánásokban bővelkedő, hihetetlenül következetlen, örökkön félrekefélő kedvesem. – Van néhány jó sorom számodra, aforizma-kötetet írhatnál belőle – hadarta a bővérű nőszemély. Egy szót sem szóltam, belső beszédem is ki volt kapcsolva. – Valami baj van, édesem? – kérdezte a kis ringyó, néma képemre szegezve verssoroktól égő tekintetét. – Semmi – mondtam –, nincs semmi, csak a halál. – Hülye vagy, drágám – mondta hangjában enyhe sértődöttséggel, ezt már náladnál jobbak jobban megírták! Tényleg nem kívánsz… megszólalni?
Hallgattam, mint ama bizonyos végtermék a vastag szőrfűben, mire ő vállát rándítva otthagyott. Néha eszembe jut még, milyen jó lenne egyszer s mindenkorra megírni őt, de a szívem belegörcsöl az elhatározásba, és én maradok magammal, Litera és elkábított szeretői szószövevényei nélkül. Szórakoztat a gondolat: feleségül vehettem volna a kisstílű kurvát, és részt vehettem volna kupleráj-inasként mindenre és mindenkire nyitott életében, de szerencsémre többet tudok az ilyen rüfkékről, semhogy összekeverném a vágyakozásból fakadó szószaporítást a tulajdonképpeni élettel. Tolsztoj meggyötört és Flaubert szomorú arca villan föl előttem, a vén bolondoké, akik vállalták a papucsférj szerepét a felelőtlen kéjnő mellett, és áldom a józan eszemet azért, hogy Literát kirúgtam szívemből, egyéb testrészeim sem nélkülözik életidegen szolgálatait. Néha még megkívánom, de az élet szerencsémre bőségesen kárpótol azért, amit csak vele élhettem meg: a kielégületlen kielégülés helyett fölkínálja nekem kívánatos testek köteteiben a sárga pergamenre rótt igazságot, a mindenkit demokratikusan, titkosan, egyenlő módon, a föloszlásban is boldoggá tevő meghalás nyugalmát. Hadd vigasztalja Literát a halhatatlanság ostoba szépirodalmi babonája, engem végül egy mindenkinél erősebb és hűségesebb szerető von majd a keblére és ringat álomba, ahonnan többé nincs ébredés…








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Fábián Lajos


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.