Fórum / Két lény egy terv, avagy egy lény két terv? - Andrei Pleşu Angyalok c. könyvéről

Illyés Zsuzsa
Két lény egy terv, avagy egy lény két terv? - Andrei Pleşu Angyalok c. könyvéről



Andrei Pleşu: Angyalok. Fordította Székely Melinda,
Kolozsvár, 2006, Koinónia



„Nem én kiáltok, a föld dübörög,
vigyázz, vigyázz, megőrült a sátán,
lapulj a források tiszta fenekére,
simulj az üveglapba,
rejtőzz a gyémántok mögé, kövek alatt a
bogarak közé,
ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe –
hiába fürösztöd önmagadban,
csak másban moshatod meg arcodat."
(József Attila:
Nem én kiáltok )



Hasonmás. Más. Nem feltétlenül állat, növény, tárgy, azaz nem feltétlenül valami, ami konkrétan és problémamentesen is gyakran megragadható. Ezúttal: angyal. Önmagunk, énünk, identitásunk mása. Valójában miről is van szó, amikor kiejtjük az angyal szót? Az isteni teremtés megkettőződéséről? Egy egyszerű replikációról, amely virtuálisan ugyanúgy megy végbe, mint a DNS szintjén? Az egyszeriség, egyediség elvileg, etikailag és sok más tekintetben emberi törvényszerűségnek számít. Jogos-e tehát a hasonmás megvalósulásáról beszélnünk, vagy csupán bátorság kérdése? Elképzelhető-e a hasonmás akár anyagi, akár szellemi léte? A következőkben leírtak célja nem feltétlenül a válaszadás ezekre a kérdésekre. Igyekszem bénító miértekbe nem keveredni, illetve a spekulációkat elindító mű alaptéziseit, eszmefuttatásait nem felülbírálni.



A hasonmás realizálódásának mondhatni új (azaz ebben az esetben alapul vett) jelensége és megnevezése: angyal. Sokakat, sokunkat foglalkoztat a kérdés – állapíthatnám meg nemcsak az Andrei Pleşu írta, nemrégiben magyar nyelven is közzétett művének a terjedelmes lábjegyzeteiben feltüntetett filozófus- és teológuslistát végigmérve, hanem az utóbbi hétköznapok tapasztalatait is tekintve (gondolok itt a szentmiséken és istentiszeteleteken elhangzott prédikációkra, a gyerekek és akár felnőttek karácsonyi készülődéseire és nem utolsósorban a kolozsvári Bánffy-palota Vânzătorul de aripi című festészeti kiállítására). A kép tehát, mely ezen lényről, teremtményről kialakulni látszik, lassan hógomolyag módjára egyre több kiegészítővel gazdagodik, egyre összetettebbé válik, olykor ellentmondásos és harmonikus vonásokkal telítve. A kérdéskör kapcsán mindannyiunk számára, akik kételyekkel és újragondolási kísérletekkel közelítünk a témához, már előre kiderülhet, hogy bármilyen elmélkedésbe kezdünk, egy folytonos kettősség fog végígkísérni: valahányszor úgy éreznénk, az angyal-témában egy nyugvópontra jutottunk, ellentmondások halmazai, mint bekebelezésre váró cethalgyomrok látóhatárai tűnnek föl.



Az angyal mint Istentől teremtett lény, önazonosságunk burka, az emberi én kiterjedése, a magunk másvalamije, egy isteni terv egyik lénye, a bennünk lévő hasonmások, identitások legfelsőbb egyikeként jelenik meg Pleşu könyvében, melyből tisztán látható, hogy az interpretációskála legkülönfélébb színeivel találjuk szembe magunkat. Az angyalt tehát már meghatározási kísérleteinkben igyekszünk leválasztani, elválasztani valamitől, valamiről, olykor emberi mivoltunktól/ról, olykor a szellemi világ más lényeitől, megvalósulásaitól. A körülményesen megfogalmazható, kételyekkel kísérő problémát számomra elsősorban az a kérdés képezi, hogy az angyalt mint hasonmást elhelyezhetjük-e a Pleşu által fölállított koordinátarendszerben, melynek ebben az esetben meghatározott pontjai az ember és Isten, azaz a halandó és a halhatatlan közti tér, és hogy ebben a térben hogyan mozog, létezik az angyal mint fogalom, mint képzet, mint teremtmény. Mindemellett egy olyan más elhelyezés lehetőségét szeretném felülvizsgálni, mely szerint az angyal identitásunk egy olyasfajta oldala, mely nem feltétlenül egy külső térnek, hanem az emberi énnek mint egy másfajta dimenziónak részese. Pontosabban arról van szó, hogy minden ember magában hordozza angyalát, mint énjének nem teljesen leválasztható és elkülöníthető részét.



Kiindulásként utalnék a már említett szerző hasonlatára, mely szerint a tűz jelenségét háromféleképpen észlelhetjük: tudom, hogy létezik tűz, mert láttam; tudom, hogy létezik, mert törvényszerűségből léteznie kell, és tudom, hogy létezik, mert megégetett. Nos, az első két elmélet az angyalok kapcsán igencsak problematikus: látni az angyalt, a fantázia szüleményének vádjához vezethet, az egyetlen törvényszerűség pedig, mely létezését igazolhatná, egyedül a Bibliában írott, tehát egy nem keresztény, akár afrikai törzs kultúrájából eleve ki van zárva. Ennek ellenére Pleşu már az őrangyal és annak oltalmazó képessége során is tárgyalja azt a védelmező erőt, mely a különböző kultúrákban a legkülönfélébb alakokat, megnevezéseket és elképzeléseket szülte az idők folyamán. Ha pedig a rend törvényszerűségét tekintjük az angyalok létezésének feltételeként, szintén viszonylagosságok ütközéséhez jutunk. Nem marad más hátra, mint az a megállapítás (mely egyébként szintén ingoványos talajon áll), hogy angyalok léteznek, mert az ember érzékileg avagy értelmileg megtapasztalhatja, azaz minden ember, identitása rétegeit felfejtve, avagy éppen a képzetbe való kivetítése során, megtapasztalhatja tulajdonképpeni létét. Itt elsősorban nem a jobbik énünk megvalósulásaira gondolok, hiszen a dichotomikus gondolkodás csapdáit elkerülendő, nem határozhatjuk meg végérvényesen, hogy mely cselekedeteink bizonyulnak jóknak avagy rosszaknak, a kettő között való mozgásunkat az erkölcs szabályozza, ugyanakkor a már fent említett viszonylagosság veszélyezteti ezt a fajta hozzáállást is. Ezzel egy időben hangsúlyoznám, hogy nem is a skizofrénia valamely megnyilvánulását értem az angyal létmódján, csupán énünk olykor árnyakba burkolt oldalát, mely nem sorolható sem az érzéki, sem az értelmi képességeink korlátai mögé. A spekuláció jogosan nevezhető pszichológiai vonatkozásúnak. Meglehet. Sőt, az is meglehet, hogy ez az elképzelés szolgál ürügyként arra, hogy Andrei Pleşu elméletei lecsapódhassanak egy másfajta olvasati verzióban. És hogy valójában miért is fontos egyfajta irodalmi lecsapódás, interpretáció éppen egy filozófiai mű kapcsán, mely erőteljes hangsúlyt fektet a teológiai vonatkozásokra? Elsősorban, mert nemcsak az angyalok témáját oly változatos módozatokban felhasználó szépirodalmi műveknek biztosít újraértelmezési lehetőséget, hanem poétikája során figyelemreméltó hatást vált ki az olvasóból, abban az értelemben, hogy az elméleti szöveget szépirodalomként kezeli.



A Jákób harca az angyallal című fejezet olvasása vezetett rá arra a következtetésre, hogy a mű elsődleges célját nem csupán elméletek sokaságának önmagában és szintézisben való vizsgálata képezi, hanem az angyaltan mint újabb paradigmarendszer arra szolgál, hogy önmagunkat, énünket, identitásunkat, „arcunkat", vagy bárhogyan is nevezzük, akár létünket, újragondoljuk. Énünket folyton kivetítjük fogalmakba, lényekbe, általunk megálmodott rendszerekbe, jelenségekbe és világokba. Miközben önmagunkról gyártunk, szerencsés esetben alkotunk egy-egy hasonmást, csupán néhány esetben észleljük vagy akarjuk észrevenni, hogy a hasonmás elkezdi önálló életét, sőt olykor kacéran és megvetően nevet szembe. A hasonmásteremtés tehát egy megállíthatatlan önmegismerési örvény, mely nemcsak elvont világok (például az irodalom) szintjén bontakozik ki, hanem hétköznapi életünkben is tulajdonképpeni alakokat ölthet (példaként említeném a klónozást, de nemcsak: gondolok itt az embernek azon szenvedélyes „megkettőződési" vágyára, mely az utódnemzésben nyer kifejezést). Ugyanilyen hasonmásteremtés folyik ugyanakkor a szerelem létrejöttének és annak beteljesülésének révén is, azzal a különbséggel, hogy amikor a társban megalkotott hasonmás leválik, és egyesül annak teremtőjével, egy egészen eltérő jelenség játszódik le. Szavak, mozdulatok, illatok és nedvek segítenek abban, hogy hasonmásunkat megteremtsük a szeretett lényben. A kétféle hasonmás-konstrukció láthatóan ebből a szempontból nem fedi egymást, ugyanis míg az angyalt mint képzetet egy külső, akár isteni beavatkozás révén önmagunkban teremtjük meg, vagy vetítjük ki egy száraz fogalomba, addig a szerelemnek nevezett jelenségben az erre úgymond „felhasznált tényező" egy élő anyag és szellem, mely formálja a teremtés folyamatát, vagy beleszól abba. A mágikus pillanatot, az önfelismerést, a hasonmás és teremtője közötti találkozást Nádas Péter képezi le szavakban: „két egymásnak teremtett és az istenek által egymáshoz vezérelt lény fogja fölismerni a másikban önmagát, mivel azonban önmagát pillantja meg a másikban, nem kényszerül arra sem, amihez közönséges, hétköznapi kapcsolataiban már olyannyira hozzászokott, nevezetesen, hogy kilépjen önmagából, kitekintsen, a másik jelenléte miatt megbontsa önnön személyiségének határait, nem, a két különálló ilyenkor bontatlanul hatolhat egymásba, nincsen határa annak, aminek határa van." Amikor tehát a két tükörkép egymással találkozik, minden érvényét veszti, a hasonmás és teremtője között megszűnnek a különbségek. Ezzel összevetve az angyal lényegével való egyesülés azt eredményezheti, hogy az ember tapasztalati tárgyát felismeri, azaz az angyal többé nem fikció és realitás ütközési pontja.



Az angyal létezése viszont korántsem esetleges: az, hogy identitásunk ezen oldalát ezzel a megnevezéssel illetjük, amint az a szerző fejtegetéseiből is kiderül, nem egyfajta fejlődésről, civilizáció szintjén megtapasztalható mozgásról tanúskodik. Ha etimológiailag vizsgáljuk a fogalmat, a Bibliát tekinthetjük „ludasnak" ebben a problémában, ugyanis ez a legrégebbi írásos forrás, mely hitelességében megkérdőjelezhető hagyományokat, képzeteket közvetít az angyalokkal kapcsolatban. Az angyal nem űzhető feltétlenül a két pólus, a jó vagy a rossz sarkaiba, hangsúlyozza a szerző. A daimónok első hallásra pejoratív megnevezésük ellenére éppoly jótékony erővel bírnak egy más kultúra közegében, akár az angyalok. És itt ütközünk egy újabb nehézségbe, azaz, ha a különböző deista vallásokat tekintjük: az ember–Isten szakasz második, transzcendesnek nevezett végpontja radikálisan eltérő változatokat jelenít meg, tehát a kettő közti tér meghatározása éppoly relatív, akárcsak az angyaloknak ebben a térben való elhelyezése. Az emberi én dimenziójában való elhelyezés ilyen alapon valamiképp elfogadható, viszont az én effajta kivetülése éppoly ismeretlennek nevezhető, mint tudat-alattink és -felettink. Az angyal mint fogalom tehát egy olyan megnevezési forma, mely egyféleképpen létünk megértéséhez is hozzájárul. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy emberi teremtmények, hogy teljes mértékben képzeletünk szüleményei, hiszen létrejöttükhöz meglátásom szerint szükségeltetik egy általam ebben az esetben isteni szikrának nevezett külső beavatkozás. A kapcsolat, mely ember és angyal közt létrejöhet, nem más, mint Miteinandersein, kölcsönösség-létezés viszony. Az angyal csupán az emberrel való kölcsönhatásban nyeri el létét, az ember pedig az angyal megértése során önfelismerési aktus részese lehet. Az ember ugyanakkor csak abban az esetben teljesítheti hivatását, ha élete végéig, sőt azon túl is kíséri valaki vagy valami, akivel a hit révén szerves kapcsolatot tart fenn. Erre a kapcsolatra egy egészen pozitív és rendkívüli példaként szolgál a szerzetesség mint életforma, mint létmód, mint intézmény, ahogyan ezt Pleşu ábrázolja.



A „szimbólumok gazdag konglomerátumában" való „ásatások" során egy újabb hasonlat sejlik föl, éspedig a tükör motívuma, azaz: az angyal mint tükör, láthatóvá teszi a láthatatlant. A nézés aktusa révén, miközben identitásunk mélységeiben kutakodunk, az angyalban mint tükörképben láthatjuk meg azon tulajdonságainkat, melyek a másfajta hasonmásteremtési próbálkozásokban nem valósulhatnak meg. A szerelemben legtöbbször azt tartjuk szem előtt, hogy énünk hatalomvágyát kiéljük azáltal, hogy ráerőltetjük a kapcsolat másik szubjektumára látásmódunkat, a másikban felépített hasonmásunkat elképesztő pozícióba helyezzük. Az angyalban mint tükörképben olyan sajátosságainkkal nézhetünk szembe, mint az egyszeriség, az egyediség, valamint a kettéosztott, olykor dobozoló gondolkodásunk. Az előző tulajdonságokról többé-kevésbé már esett szó, az utóbbihoz talán csak annyit fűznék hozzá, hogy akárcsak az angyalok anyagiságáról, szellemiségéről alkotott képzeteinkben, ez esetben is folyton a kategorizálás, a kasztokba való besorolásnak esünk áldozatul, miközben világunkat szeleteiben próbáljuk megérteni.



Az angyalok témája izgalmas példának bizonyul arra, hogy felfogásunkban, világunkban, illetve képzeteinkben csupán átmenetek léteznek, azaz nincsenek tisztázható, teljes mértékben elkülöníthető formák, fogalmak, jelentések. Az angyal tehát ugyanígy nem választható le énünkről, az ember pedig olykor éppen vele eggyéolvadva érzékelheti tapasztalati tárgyát. Az élményt nyilván nehéz szavakba sűríteni, sőt a kérdést ismételten feltehetjük: mennyire jogos az angyalról élményként beszélni és írni.



Tükör által homályosan látunk, dichotómiák ingoványain tévelygünk, Pilinszkyt idézve, olykor a filozófia és költészet ellentétes útjain haladunk, Jákób lajtorjáján lefele és fölfele közlekedve koptatjuk életünk lépcsőjét, miközben megtagadjuk a liftbe való beszállást, működésének ismeretlenségére hivatkozva.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Illyés Zsuzsa


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.