Vers, próza / Kétely-kerengő

Lászlóffy Csaba
Kétely-kerengő

[Látó, 2010. április]




Álomba hulltál, mint kire ösztövér
sors: sok sovány nap tört csigaháza vár.
Szorulsz, szorongat egyre beljebb
céltalan én-tudatod. Leroskadsz.


Te, ki remélted, hogy behatolhat a
felszín alá, a Föld közepéig is! – – –
De amit elhantolt az újkor;
jaj, ha hiába keressük elhalt,


régen leszáradt gyökereinket. A
morbid vadonná lett, szüleinket el-
orzott föld őrzi még a titkot?
Hallod az angyali csengetést bár?!


Kétely-kerengés. Mánusa nélkül is
jár még az óra? Látszik-e messziről


a sok zúzódás? (Mint a hullám
roncsai: töredezett mosoly csak.)


Győzhet-e bárki? Hol van a hang (belénk
rekedt)? Sziszegsz még – hallja-e valaki
esendőségünk feketéllő
kérge alatt (?) – cinikus(s), te kígyó!


’90-es évek eleje






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Lászlóffy Csaba




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.