Vers, próza / Kötetlenségünk lakhelyén

Keszthelyi György
Kötetlenségünk lakhelyén[2016. június]



Édesanyámnak
(1923. július 14. – 2015. március 14.)


Testem durva terméskövei között – a széteső imaházban
apró fészkek, madárkalitkák,
diszkrét pitvarok, verandák – a szélső szinteken –
rongylabdák – venyigekerítések – (láttátok-e a szitakötők táncát?)
szárnyasok, csordába verődött állatok – fohászkodjatok.

ANYÁMMÁ AVATOTT AZ ISTEN
ebben a kietlen
kertben, lugasban.

Mindezt csak most tudom összegezni.
Eposzod leltári száma és egyéb
tengő és kallódó adatok között.
Persze a törött évek és agyagedények...
mint elejtett korsók, őszülő hajcsomók,
repedezett Hold–Nap-maradékok.
Tehát egy szinte időtlen emberöltőben
ismétlem magam számtalanszor:

ANYÁMMÁ AVATOTT AZ ISTEN,
anyámmá lettél egy hihetetlen
ébredés előtti pillanatban.
Nem történhetett öntudatlanul.

Kötetlenségünk vajonhol lakhelyén
mégis megkérdezem: éppen most hol vagyunk?
Ami azt illeti, együtt közlekedtünk
az akárholban. Jóval a kívül-túlon.
Hiába képzelődnék fordítottan,
ezen a járaton minden változatlan.
Rövidnadrágban járom a havas tavaszt. VÉGE.
Bőrömön földed, jéghideg parcellád.
MÉGISCSAK VÉNÁMBAN MELEGÍTELEK.

{Talán a második [vagy a harmadik?] ágyban
emberméretű denevér alszik –
éppen olyan, mint egy faragott, néma angyal.
– Amikor az egész világ hozzám tartozott,
bolond világ bolond ura voltam – így, tetszhalottan.
Láttam a különjogúság jeleit.}

Ezzé lettünk most, földeken kívül.
Fehérek vagyunk, mint félrecsapott ajtók,
mint az ég – ablakaival együtt,
felhőstől, mint fekete esernyő,
mint elképesztő, kulcsra zárt időtartamok.
Ugye elfogadsz? Új szerződést kötünk
még idejében, záróra előtt.

Ilyesmiről beszélek, amikor hallgatok...
savanyú, reggeli rügyekről,
szőlőindákról, melyek az egekig nyújtóznak,
szétszakadnak, mint beteg szervezet,
a lapátnyi föld gyűlöletéről.
Mert mégis milyen jogon és ki itt az úr?
Megérinthetjük-e valaha azt a sávot,
amely felparázslik minden pirkadatkor
sirályokkal és egyéb madarakkal?
(Keletre szállnak a lökhajtásos gépek,
nyugatról keletet rajzolják az ablaküvegre.)

Annyian állhatunk a sorokon kívül,
mint hibásan varrott mellénygombok,
amelyeket csak ritkán váltogatnak.
Hát éppen ezért fölösleges
az üveghegy vagy a tündérkert meséje.
De a hallgatás még ennél is súlyosabb,
hangsúlyosabb lehet – meggondolatlan.
Bánatos gyermekké válok,
ha eszembe jut apró, színes párnád.
Bánatos gyermek, lerobbant mentőautó,
hány meg hány motiváció
az egyirányú jegyre.
Bár távolról sem itt rejtőzik
a mély álom fókusza – ó, dehogy itt.
Aszalt évekre éhezem – kirekesztetten.

Ott feküdnék bármely deszkapadlón,
bármely keresztút emberszagában,
isteni istálló mélyén,
télen-nyáron-bármikor. Mindegy.
Bőrig ázott kutyaként vonyítok.

Megvakultam, megsüketültem a gyászra,
nincs zuhanás, csak döglegyek vannak,
elkábítanak, mint az ópium.
Nem kérek felhajtást. Egyetlen rongyos zsoltár elég.
Csak szabadság legyen! Felszabadulás!
Úgysem tudatosul több a megnyugvásnál.
Itt egy test, egy eset, egy másik prognózis,
magához láncolja a gőgös vonzerő.
Látványos, lassú exponálás. A belső terror vegyészei
rutinmunkát végeznek folyton, mint az óramű.

Szóval ez sem lehet a reális lelet,
csak olyasmi, mint teve a tű fokán...
az átképződések száma más előjelű.
(Fontolgatom kétségeimet.)

Mától lehetetlen párbeszédek nélkül
mozogni, pihenni, egyáltalán – élni.
Szakadt lánc a ház.
A képregény szerepe IGENIS, katarzis!
Hát tudd, hogy mostantól minden mindörökké
záratlan szavakra, filmkockákra épül.

A készletet elkoboztam, elraktároztam.
Csak a nagy ŰR lézeng itt céltalanul.

2015. április 14–15.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Keszthelyi György


A szerzőtől még

   Más irányt kérek
   Sajnálni tanulok
   Visszapillantó
   A nonstopban
   A másik világ


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.