Vers, próza / K. S. sírjára

Molnár Zsolt
K. S. sírjára[2018. október]



kivándorolnak belőlünk
leszünk magunk kaméleonjai
lovakká dehogy váztalan
koponyákká nyúz le
a halál-völgy látást
Isten látását visszaverő
sötétsége és a sörény
szélcsapdájában
piszmog a na-most-mi-lesz
ha ráfagy a nyelvünk
a csend álkapocsba vésett
köveire ki olvasztja fel
ki mer tüzet csiholni
a fák magukra akasztott
emlékeiből bárcsak összekaparnánk
százegyszer is torkunkat szárazra
szikkasztaná beleégett pogácsa
de hova mennénk a férgek
gátjai mögül de nem szedték fel
a síneket meg a villamos is
kaméleonkodik fel is szállt
rá az idő mi meg feketén-pirosan
nézzük hogy lebbennek a
miniszoknyák és a lenge-longa
billeg-ballag lány vagy fiú
de hát azért jó ilyesmiről
merengeni mert elterelődik
a fegyelem fegyelme neki a kráter
alattomosan magas
falának de onnan meg
kitudjahányszorozódva

visszazúg mintha minden bécsi
harang eltátaná avart összefagyasztó
torkát ha lennének egyáltalán levelek
de talán anyatejben hangyatejben
na meg ecetben tartósítva
összebújnak és a dél is
csak a nyárfákat kíméli meg
alattuk hűsölhetnek új
értelemre kapva a szavak
mielőtt oxigénpalack nélkül
megmásznák a mindenség
súlytalanságában regnáló
hegyét ahol csillagfénybe
inkarnálódik az alku nélküli
élet s ahol hetente
permetez reményoldattal
ó de hogyan lehet eljutni
kikecmergéstől felkaptatásig
ha csapdák vízszintes feszülete
van ásva az országút tüdőnkig
rakódott porába de ezt nem is
kérdezzük meg tőled hiszen
ha már kivándorolnak
legbelülről és mennyei hangod
botja életvizet fakasztva
leng teremtés utáni
vidékek felett
nem marad más mint
beleízesülni egymásba









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Molnár Zsolt


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.