Dokumentum / Kacagásaink (Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai c. könyvéről)

Gálfalvi György
Kacagásaink (Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai c. könyvéről)

[Látó, 2009. július]




A könyv végén található névmutató szerint jóval több mint száz alkalommal szerepelek Markó Béla lehallgatási jegyzőkönyveiben; az én lehallgatási jegyzőkönyveimben Markó Béla szerepel legalább ennyiszer, de lehet, hogy többször, mert az én iratcsomóm jóval vaskosabb, talán azért, mert idősebb vagyok. Ne várja el tehát senki tőlem, hogy a kívülálló tárgyilagosságával és távolságtartásával beszéljek Markó Béláról, könyvéről, mindarról, amit a könyv számomra, számunkra jelent.
Látszólag távolról kezdem: Ryszard Kapuscinski, aki néhány határral arrébb évtizedeken át kísérteties pontossággal éppen azon töprengett, ami a mi bőrünket is égette, Lapidáriumában arról ír, hogy van a tudásnak olyan része, amely az adott időszak, kor, nemzedék légkörében honos. Ezt a tudást csak az birtokolhatja, aki abban a korban él, ez a tudás nem adható át, nem szerepel a kézikönyvekben. „Ez az oka annak, hogy még a komoly történészek szövegeiben is sok a hézag, a fehér folt, az aránytalanság, a félreértés, a téves ítélet, s ezek nem rosszindulatból vagy közönséges felszínességből fakadnak, hanem abból, hogy az illető történész nem tudja beleélni magát egy korba, nem tapasztalta meg személyesen azt, amiről ír.” Kapuscinski eszmefuttatása sokszor eszembe jut, amikor az utánunk jövő nemzedékek tagjaival beszélgetve úgy érzem, bármennyire is talál köztünk a szó, vannak vonatkozások, ahol falba ütközöm, s különösen sokszor jut eszembe, amikor a fiatal történészek egyébként örvendetesen szaporodó munkáit olvasom az elmúlt évtizedekről, arról az időszakról, amelyet átéltem, ám legjobb emlékezetem szerint olykor árnyalataiban, rosszabb esetben tényszerűen mást éltem át, mint amit e könyvekben olvasok. De bakafántoskodó salabakterként, a „minden elmondhatatlan – minden felfoghatatlan” replikát ismételgetve is meggyőződésem: igenis, arra kell törekednünk, hogy elmondjuk a magunk személyesen megtapasztalt történelmét, hátha lesz, aki majd törekszik arra, hogy felfogja. Mert az emlékezés többek között erkölcsi kérdés, s vannak esetek, amikor kötelesség: a veszélyre figyelmeztetni kell.
Nos, Markó Béla a kötet elé írt kitűnő esszéjében éppen ebben jelöli meg, miért tartotta fontosnak ezeket a lehallgatási jegyzőkönyveket közzétenni. „Ennyit tehetünk valóban: figyelmeztetni. Mert nincs ostobább gőg annál, hogy a történelem nem ismétlődik, és hogy mi egy jottányival is okosabbak vagyunk, mint elődeink. Talán többet tudunk valamennyivel. De még ezt sem hiszem. Inkább csak mást tudunk!” A másik, a kételyeket is legyőző kötetszervező elv a féltés: „De tényleg, érti-e még mindenki, hogy miről van szó? Örülhetnék is, hogy már sokan nem értik. Ám féltem is az óvatlanokat.”
Markó Béla látszólagos eszköztelenségében is céltudatosan megszerkesztett könyvének több olvasata is lehetséges. Olvashatjuk – a szerző is eljátszik a gondolattal – nouveau romannak, amely rengeteg szereplővel, elidegenítő elemekkel (például iktatószámokkal, kitöltött űrlapokkal), fényképekkel él; olvashatjuk emlékiratnak, mégpedig nem is egyszemélyes, hanem kollektív emlékiratnak, amelyet a főszereplőn kívül több mellékszereplő mond mikrofonba; olvashatnánk modern rádiójátéknak, hiszen a szerkesztőségben és a magánlakásokban folytatott párbeszédekben nemegyszer éles viták, vérbeli konfliktusok zajlanak; olvashatjuk krónikának, amelyből az olvasó nemcsak arról kap képet, mi történt Markó Bélával 1986 és 1989 között, hanem arról is, mi történt a világban, hiszen főleg reggelenként a szerkesztőségben a legpéldásabb munkamegosztással beszámoltunk egymásnak, mit láttunk–hallottunk–olvastunk a médiákban, szemlénk a Scânteiától kezdve a BBC-n, a Szabad Európa Rádión át egészen a Vatikáni Rádióig terjed, s nem egy információnkat, a lapszéli jegyzetek tanúsága szerint, a belügy belső értesítője számára is kiemelik; s olvashatjuk a könyvet a felszínen szürkének tűnő hétköznapoknak ellentmondóan mozgalmas és fordulatos tényregénynek, akár szociográfiának is, amelyben egy értelmiségi csoport próbál iparkodás nélkül egyszerre kint és bent egeret fogni, önmagával és az ellenséges, időnként a legközvetlenebbül fenyegetőző világgal kompromisszumokat kötni, érezve, hogy vérre megy a játék, hiszen barátok hullnak ki, búcsúztatókat kell írni és mondani, alig leplezett kamerák és mikrofonok előtt, latolgatva, hogy ki lesz a következő, s egyáltalán van-e esély talpon maradva megúszni ezt az őrületet; s olvashatjuk a könyvet az értelmiségi lét lehetőségeiről töprengő értekezésnek is, például arról, hogy a legleszorítottabb helyzetben és egzisztenciális fenyegetettségben is meg lehet, mert meg kell találni az értelmes cselekvés módjait, saját helyzetünket nemcsak belülről, hanem kívülről is nézve, föléje emelkedhetünk, mint ahogy megfigyelőinket, vallatóinkat, kényszergetőinket is felülről néztük. A humor, az irónia, a kacagásra való képességünk megőrzése tette elviselhetővé a legnehezebb pillanatokat. Ösztöneinkben éreztük, mégsem akartuk tudomásul venni, micsoda mélységek fölött egyensúlyoztunk; ha halálosan komolyan vesszük a körülményeket, melyek között élnünk adatott, lebénulunk, s ez éppen értelmiségi mivoltunkban fenyegetett volna megsemmisüléssel. Ezekből az évekből a jogos önvédelemből tudat alá szorított szorongáson kívül, sőt, előtt, az alanyi jogon megszerzett szellemi szabadság mámora, a bajtársiasság, az egymásrautaltság, a bizalom emlékei melegítenek. S elidegenedett világunkban akár nosztalgiával is gondolhatunk vissza a baráti együttlétekre, az állandó bandázásokra s mindenekelőtt a hatalmas nevetésekre, melyekkel a végsőkig bőszítettük a minket lehallgatókat. Ők úgy érezték, torkunkon tartják vasmarkukat, s mi pedig önmagunkat és egymást bátorítva, torkunkszakadtából, harsányan kacagtunk, nehogy szűkölni kezdjünk.
Bevezető esszéjében Markó Béla többször is utal az elmúlt húsz esztendő történéseire. Engedtessék meg, hogy én is kitérjek erre. Markó Béla látta történni a történelmet, nemcsak körülötte, hanem vele is történt meg, s a politika részeseként, szenátorként, RMDSz-elnökként, miniszterelnök-helyettesként akarva–akaratlanul általa is történt. Meggyőződésem szerint mindannak, amit ebben a húsz évben tett – s abban is, amit nem tett –, az előzménye, a hátországa, a magyarázata itt van ebben a könyvben, a kések között eltöltött évek krónikájában. Tulajdonképpen hálás lehet, hálásak lehetünk azoknak, akik helyette példás pontossággal lejegyezték szavait és tetteit, ami vele és körülötte történt. Ő, javíthatatlan írástudóként, esetleg pontatlanul, szelektálva, ne adj Isten, költői képekben rögzítette volna a történteket – mindig is hajlamos volt az ilyesmire. De egykori életünk krónikáját olvasva, komor érdeklődéssel gondolok arra, vajon kik rögzítették, s hasonló pontossággal rögzítették-e mindazt, ami az elmúlt húsz esztendőben történt velünk, s lesz-e valakinek alkalma a krónika folytatását elolvasni. Mert, hogy a krónika íródik, abban éppen olyan biztos vagyok, mint ahogy évtizedekkel előbb is tudtam: nem a levegőbe, a leghallgatókészülékbe beszélünk.
Markó Béla esszéjének alapmetaforájaként a Piroska és a farkas örökszép meséjét választotta, s arra a következtetésre jut: „ha nem vigyázunk, ismét nőni kezd a nagymama füle”.
Az én öregkutya-ösztönöm azt súgja: a nagymamának máris farkasfüle van.



Elhangzott 2009. április 17-én, Marosvásárhelyen, a Bernády-házban, Markó Béla: Egy irredenta hétköznapjai című könyvének bemutatóján.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gálfalvi György


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.