[Látó, 2005. december]

Tegnap még olvasott is – most úgy tűnik, Homéroszt.
Húsz oldalt, semmi többet – majd egy füzetbe firkált.
Írása is zilált lett – széthulló, ismeretlen.

Ma már olvasni sem tud – fáradt a fény szemében.
Fekszik, plafonra bámul – bódult az altatóktól.
Megint anyjára gondol – ha szent, ha szép kezével
hűsíthetné meg arcát s a homlokát fiának,
miként gyerekkorában, ha lázba hullt kigyúltan.
Gyűrött kórházi ágyon egyetlen kézre vágyik –
ha most is édesanyja, vagy messze tűnt szerelme
érinthetné meg arcát száraz, meleg tenyérrel,
csak épphogy ujjhegyével érintené meg arcát,
simítaná meg ajkát s behunyt szemét barátja,
s ha hosszan, égi kézzel a homlokán pihenne.

(1932. szeptember 17.)