Vers, próza / Kavafisz-átirat: Antik tragédia (Vers)

Kovács András Ferenc
Kavafisz-átirat: Antik tragédia (Vers)

[2005. augusztus-szeptember, SzínházLátó]



Antik tragédia, antik tragédia,
magasztos és szent, mint a mindenség szíve.
Egy démosz szülte hajdan, egy hellén város:
amint föleszmélt, már emelkedett, röpült,
föl, fölfelé, s az égbolt színpadára szállt.


Az Olümposz színházában, hozzájuk méltó játéktérben,
Alkésztisz, Hippolütosz, Aiasz és Klütaimnésztra
könyörtelen csak föl-le pörgetik, csak gombolyítják hasztalan
sivár, borzasztó életük, s az irgalom lehulló mennyei
cseppje eléri a fájdalomba bolydult földeket.


Athénnak népe csak szerény, legelső
formájában láthatta, úgy ismerte még,
s csak úgy csodálhatá az ős tragédiát,
amely dicső tetőfokát s tündökletes
pályája zengő csúcsait, zenitjét
csupán később, az ég zafírból épített
teátrumában érte el. Nézői ott
a magasban már csak a halhatatlanok
voltak. A gondtalan égilakók, akik
színtiszta, ritka gyémántból csiszolt
karosszékekbe süppedőn csodálták –
úgy hallgatták elbűvölten Szophoklész
remekbe szabott, mesteri verssorait,
vagy az izgalom életes, új remegését,
mely érzéssel telíti szüntelen,
s átrezgi mélyen, szinte vérrel reszketőn,
mint lüktetés a testet, Euripidész szép
szavait, vagy Aiszkhülosz komor pompázatát
s a kardalok fenséges szárnyalását –
vagy a jó Agathón finomult, rafináltabb
poézise s csapongóbb attikai fantáziája
ringatta varázsba a fennkölt publikumot.
A színdarabok pedig hírükhöz méltó
színészekre, sok érdemes művészre
találtak: a Múzsák, Mnémoszüné lányai,
Hermész, a bölcs Apollón, a bűbájos
Dionüszosz, Pallasz Athéné és a sugárzó Hébé
játszották végig valahány szerepet.
Versektől zengett, megrendült az égbolt –
szétáradtak özönnel, fölkavaróan,
túlcsordultak a bánatos nagymonológok,
s a kórusok, miként örök összhangzatok
forrásai, mind fölfakadtak, pezsdítőn
pörögtek gyors, hevült, rugalmas mondatok,
hajlékony érvek és ravaszka szólamok,
s vitába lobbant hősi párbeszédek is.
Az ős természet tisztelettel állt meg ott,
s mert áhítattal teljes hódolat
hatotta át, nagy ámulatba némult,
de félt – nehogy lármázó szélvihar,
vad fergeteggel zúduló zajongás,
nehogy lezúgó fellegek zavarják
meg majd a színház szent produkcióját,
ne háborítsák istenek nagy ünnepét!
Dermedten, titkos áhítattal állnak ők:
a láthatár, a lég, a föld s a tengerek.
Az églakók nyugalmát ők vigyázzák,
s a csendet őrzik mindenek felett.


És néha hallik… Mégis áthatol,
áttör magasló hallgatás falán,
fények között ekhózván elbarangol,
s betéved olykor egy-egy kósza visszhang
váratlanul, talán véletlenül,
s pár jambikus trimetert hoz magával,
pár régi versnek puszta törmelékét,
néhány míves sort, csonka metrumot hoz –
fölzengenek még, s hosszan elmorajlanak
a múlhatatlan istenek vak űrbe tűnt
dicséretével és tapsával elkeverten.


„Hallgassatok! Csend, csend legyen, füleljetek,
hallgassuk inkább… Fönn, az églakók örök
körszínházában épp most játsszák az Antigonét!"


Antik tragédia, antik tragédia,
magasztos és szent, mint a mindenség szíve.
Egy démosz szülte hajdan, egy hellén város:
emelkedett, majd szárnyra kelt és fölröpült,
s a boldog égi színpadokra szállt hamar.


Az Olümposz színházában, hozzájuk méltóbb játéktérben,
már egy távoli, másik, láthatatlan Athénban,
Alkésztisz, Hippolütosz, Aiasz és Klütaimnésztra
könyörtelen csak föl-le pörgetik, csak gombolyítják hasztalan
kopár, borzalmas életük fonáljait,
s a halhatatlan irgalom lehulló cseppje épp most
érinti tán meg égetőn a föld sebét.



(1897. december 7.)




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kovács András Ferenc


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.