Téka / Ki érti meg az állatok nyelvét?

Makkai Kinga
Ki érti meg az állatok nyelvét?

[Látó, 2009. november]



Szűcs Teri: Hogyan lett füle az erdőnek? Koinónia, Kolozsvár, 2007.



Ahogy kezembe veszem Szűcs Teri Hogyan lett füle az erdőnek? című könyvét, mindjárt az elején Paulovkin Boglárka Róka és egér új otthont keres című mesekönyve jut eszembe. Nemcsak a könyv formátuma miatt, hanem a borítólap belsején található térképek is ezt az érzést keltik bennem. Hasonlít a két könyv abból a szempontból is, hogy szereplői emberként gondolkodó/viselkedő állatok, akik a gyermekekkel éppolyan közvetlen, meghitt baráti kapcsolatban állnak, mint Róka és Egér a budapesti Andrissal. Nem véletlen a két könyv elméleti síkon való találkozása, hiszen mindkét könyv tulajdonképpen gyermek és állat barátságról szól, téma, melyet a klasszikus hazai és külföldi gyermekirodalom régóta kanonizált. Így idéződik fel bennem a könyv olvasata kapcsán Szabó Magda Sziget-kék című meseregénye is, mely hasonlóképpen a gyerek és állat példaértékű viszonyáról, egymás megértéséről, kölcsönös tiszteletéről szól, szembeállítva mindezt a felnőttek természetromboló, zsarnoki, önző magatartásával.
Szűcs Teri könyve tíz fejezetből áll, melyből kilenc mese, az utolsó a Vigasztalások címmel a medve a kislánynak búcsúzásképpen ajándékul adott verseit tartalmazza.
Mesék-e ezek a történetek? A szerző mindjárt a könyv elején leszögezi, hogy a könyvben „(majdnem) minden szereplő és helyszín valóságos”. Ezzel elhárít mindenféle olyan olvasói elváráshorizontot, mely kérdésessé, meg nem történtté tételezné a soron következő történetek hamis voltát. A szerző tehát eloszlatja a helyszínek és szereplők imaginárius voltával kapcsolatos feltételezéseinket. Mindezt a borító belsején található térkép is erősíti. A térképen ugyanis leolvashatók a mesekönyv helyszínei: Budapest és környéke (belváros, Országház, Pasarét, Margit-sziget), a Duna és Erdély kisebb-nagyobb városai, települései (Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Udvarhely), illetve Magyarózd, Siklód, Küsmöd, Sóvidék, Erdőfüle. Szinte mindegyik mese pontos helymegjelöléssel indul („Ha Budapestből kivonjátok a lapos Pestet, mi marad?” vagy „Maros megyében a dombok közt addig kanyarog ide-oda a betonút…”, „Ózdon, a falu legvégén lakott egy kislány” vagy ismét egy másik mesében: „Van a világnak egy Erdővidék nevű szeglete” stb.) A helyszínek tehát valóságosak, a szereplők „majdnem” mind azok (a szerző szerint), macskák, név szerint: Lilu, Bernát, Zolkó, Nyaff, Kotyik, Tejfel; kutyák: Fifike, Puli Pál, Doktor Füleb; Brekusz, Lizárd, Vakond, Egérke, Annácska és Csigusz, mindannyian a Sokláb Banda tagjai. Rajtuk kívül még szerepel a mesékben Lackó és a magyarózdi kislány, Béni, a kisróka, Zsola, a mókus, Mokány és Sajó, a házőrző, Alex, a tengeri sün, és végül Döme, a homoródi medvebocs és barátja, a kislány.
A könyvben közölt történeteket összességükben inkább nevezném modern mesefüzérnek, mint meseregénynek, hiszen a történetekben más és más szereplőkkel találkozunk, Sokláb Banda ugyanis, melynek tagjaival az első mesében ismerkedik meg az olvasó, csupán az ötödik illetve a nyolcadik mesében tűnik fel újra. A többi mese szereplői szintén állatok és gyerekek, egy kisfiú, Lackó, majd egy magyarózdi kislány, kinek nevét a szerző nem árulja el.
Az első mese, a Samu és a Soklábak a Nagy Pasaréti Szellemjárásról szól, arról, hogy Samu, a híres-nevezetes macskabandavezér miként vesztette el a farkát. Amolyan tanítómeseként indul tehát a történet, melyben a mindentudó szerzőről is kiderül, hogy jó barátja a szóban forgó macskának. Lali, a kéményseprő eltűnése indítja el a bonyodalmat, mely okának megfejtéséül csakis egy kéménybe szorulás szolgálhat. Lali beszorulásból való kimentése pedig (ahogy az állatok egymás farkába kapaszkodnak) Benedek Elek répa-meséjét juttatja az olvasó eszébe. A mese végén a szerző összekacsint az olvasó gyerekkel: „Én pedig meg sokáig nevettem, mikor az elhűlt pasarétiek rejtélyes, fekete állatokról beszéltek nekem. Mert tudtam azt, amit már ti is tudtok.” A szerző beavatja a mesét hallgató vagy olvasó gyereket egy titkos világba, az állatok világába, melybe a felnőtteknek nincsen bejárásuk. Hasonló eljárással találkozunk az igen népszerű kortárs gyerekíró, Berg Judit meséiben is.
A Lackó meséi csodás jellegét az a nem mindennapi kapcsolat képezi, mely Lackó, a magyarózdi kisfiú és a nyulak között tételeződik. A történet tulajdonképpen „mese a mesében”, azt a két mesét tartalmazza, melyet Lackó mond a kisnyulaknak este elalvás előtt (Nagyfülű és Holdbajusz, valamint a Barátmentő Csodalapocska). Ez utóbbiban a tükör (a csodalapocska) képezi a csodás elemet a varázsmese szintjén, a felnőtt olvasó számára pedig átlibbenti a mesét egy parabolisztus történetté, mely az emberi előítéletekről, az önmagunkkal szembenézni képtelen vagy éppen hárító magatartásról tanúskodik. Ezek a mesék igazi mesék, melyek a bettelheimi paradigma szerint segítik a kisnyulakat a felnőtté válás folyamatában. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a Lackó meséi az esti mese fontosságát, meghitt hangulatát idézi az olvasóban, anélkül, hogy a didaxis bármilyen látszatát keltené. A mesék szimbólumokkal való telítettsége (lásd tükörbe nézés) formálják többsíkúvá a mesét. A többszintű, többrétegű olvasat elkülöníti a gyerek- és felnőttolvasatot. Lackó meséinek képvilága, és nem utolsósorban hangulata az Alice, csodaországban mesei világát idézi fel az olvasóban.
Az előbbi meséhez hasonlóképpen Alice csodálatos világához közelít az Egy furcsa éjszaka című mese a nonszensz és abszurd elemeknek köszönhetően. Talán nem véletlen a két mese egymás után helyezése, hiszen az előbbi párjaként olvasható. A mese ezúttal egy ózdi kislányról szól, aki Lackóhoz hasonlóan az állatok, pontosabban a kutyák jó barátja. Furcsa, szürrealisztikus az a kép, mely a mese kapcsán elénk tárul: az elhagyatott, ódon falu, kastély megtelik élettel az állatok és a két egymással hajnalig táncoló állatbarát gyereknek köszönhetően. Mesei univerzumba röpít a szerző már az elbeszélés kezdetén, hiszen a kislány, akit Rozália, a régi magtár padlásán élő denevér hív meg a bálba, nem gyalog, nem is lóháton, hanem repülve érkezik. És ez nem véletlen, hiszen az előbbihez hasonlóan reális és irreális, hétköznapi és csodás keveredik. Olyan világnak lehetünk tanúi, melyben a kislány kívánsága teljesül: éjszakánként madárrá változik, és megtanul „repülni, suhanni, szárnyalni”. Az állatvilág és az emberi világ tehát átjárható, de csak a gyerekek számára, azok számára, akik értenek az állatok nyelvén, és akik kölcsönösen segítik egymást, mint a mesebeli Lackó és a magyarózdi kislány. Vagy a Sziget-kék Valentinje.
A kötet címadó meséje egy helységnév meseszerű magyarázata. Béni és Zsola, a mókus és a kis róka történetével a szerző mítoszt teremt: „szeretnétek tudni, hogy miért így hívják ezt a falut?” Határozottsága már a történetmondás elején feltűnik: „mert akár akarjátok, akár nem, én elmondom”. A szerző kiszólása a későbbiekben is nyilvánvaló, jelenlétét mindvégig érzékelteti, ezzel mintegy fenntartja, élénkíti az olvasó–szerző kommunikációs kapcsolatot: „De biztosan tudni szeretnétek, hogy mi történt a kisrókákkal!” Ötletes, gyermeki szemléletet érvényesítő történet a kisrókák és mókuskölykök rivalizáló, majd megbékélő természetéről. „Kezet fogtak. Azóta is a fülei erdő az egyetlen, ahol a kisrókák és a mókuskölykök együtt játszanak.” A kötet címadó meséjének illusztrációja kerül a könyv borítójára is (Nessie Ramm rajza).
A Hív a tenger című mesében Sanyi és Alex (a két sün) megismerkedése és életre szóló barátsága, a köztük lévő rokonsági viszonyok feltérképezése, valamint az állatok közbenjárása, egymást segítő magatartása, összetart(oz)ása a Duna folyó által Budapesttől a Fekete-tengerig a józsefattilás testvériség és összetartozás eszméjét hangsúlyozza a mese felnőtt olvasóinak. Az állatok barátsága a gyermekek számára is örök mesei téma. Szűcs Teri ezúttal is ötletes, vicces és tanulságos mesét szerez a gyermekeknek. Nemcsak a történet témaválasztásában eredeti, de közvetlen stílusának köszönhetően is közel kerül a gyerekolvasók szívéhez.
A bölcsességről, hűségről (A tanács), megaláztatásról és diszkriminációról (A nagy alagút története), az ajándékozás öröméről (Téli mese három darab tanulsággal) szólnak a következő mesék, olyan problémákról, melyekkel a jelképek erdején keresztül rokonszenves szereplők által ismerkedhetnek meg a mai gyerekek.
Jól illik a kötet előbbi meséinek szemléletéhez, hangulatához az utolsó történet (Találkozás), mely egy udvarhelyi kislány és egy homoródi mackó, Döme találkozásának és barátságának nagy líraisággal megrajzolt története. A mese valóságos történetként indul, aztán egy fénykép kapcsán az olvasó átlép egy irreális világba. Ez a könnyed átjárhatóság mese és valóság között, megszokott eleme a modern meseirodalomnak (lásd Óz, a nagy varázsló és Alice csodaországban első fejezetei). Végkifejlete (Döme és a kislány búcsúzása) líraian zárja a történetet: „Amikor hiányzom – adja át búcsúzásképpen a medve verseit a kislánynak –, olvasd el, és nem leszel többé szomorú.” Ezt követi a könyv utolsó fejezete, Vigasztalások, mely ezeket a versbe költött medveszerű lírai gondolatokat tartalmazza szürrealisztikus, álomszerű kérdésfelvetéssel: „Macikám, kedves macikám, hát felébredtél?!” A történet témájában, líraiságában is közelít Lázár Ervin Mese a kislányról, aki mindenkit szeretett című meséjéhez.
Szűcs Teri meséi modern állattörténetek. A valóság elemei (konkrét helyszínek, valóságos emberi környezet, gyermekszereplők stb.) és a képzelet szüleményei (állat és gyerek párbeszéde, a kislány repülése stb.) keverednek ezekben a történetekben. Mindegyik történet a maga nevében hordoz egyfajta tanulságot, tanulság, mely kétrétű: gyerekhez és felnőtthöz egyaránt szól. Klasszikus, mondhatni ősi gyermekirodalmi toposzra épülnek ezek a mesék: ember és természet, ember és állat bensőséges kapcsolatára. Szűcs Teri történetei mégis korszerűek, eredetiek, a mai olvasóhoz szólnak. Tartalmi szempontból olyan naiv történetekről van szó, melyek a gyerekek számára könnyen hozzáférhetők, hiszen mindegyik az örök gyermeki képzeletre, annak sajátos (mágikus, misztikus, animisztikus) világképére épül.
A kortárs mesék ilyenszerű posztmodern jellege, melyekkel Szűcs Teri meséiben találkozunk (a különböző korban keletkezett gyermekirodalmi művek „együttélése”, a klasszikus és modern meseirodalom toposzainak egymásra hatása), azt is mondhatnók, a kortárs mesék elengedhetetlen műfaji tartozékává vált. Olyan szimbólumokkal vannak teli ezek a történetek, melyek többsíkúvá teszik az értelmezést. Újszerűségük éppen ezen érhető tetten: parabolisztikusak, gyereket, felnőttet egyaránt megszólítanak. A történetek egyszerű, átlátható szerkezete, az epikus szál lineáris vezetése a narrátor részéről, a gyerekolvasó teljes tiszteletben tartását tükröző közvetlen elbeszélői stílus, közérthető nyelvezeten alapuló nagyszerű egyszerűség teszi vonzóvá a gyerekolvasó számára Szűcs Teri kötetét.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Makkai Kinga


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.