Vers, próza / Kirakós

Bauer Krisztina
Kirakós[2019. május]



Valaki néz, olyan vetkőztetősen, nem bánom. Behúzom a hasam, kiegyenesítem a hátam. A buszon tömeg van, alig tudok körülnézni. Ki kell derítenem, ki az, le kell szállnom a következőnél. Összeakad a tekintetünk, semmi különös férfi, és mégis. Picit bólint, mosolygok. Mi lenne ha, gondolom, mégis lelépek a buszról, az órámra nézek, holnap is erre jövök. A távolodó busz hátsó ablakánál a férfi, csak néz.
Valaki folyamatosan néz, talán ismerős. Egy japán turistacsoport tagjai vannak a teremben. Nincs japán ismerősöm. Végignézek magamon, minden gomb, zipzár a helyén, a múzeumhoz illően vagyok öltözve, akkor mi van. A hátamon érzem, megfordulok nincs ott senki. Egy kép a sarokban, nem látom jól, valamiért magához vonz. A japánok nevetgélnek, kikerülnek.
Beszélgetni kezdünk Rembrandt mint Pál apostol és én. Hosszasan mondom, kicsit talán hangosan is, nincs kontroll, nincs idő. Egyedül vagyok, a negyvenedik születésnapomon. Csak néz. Képzelem, hogy belépek mellé a nyirkos festékszagú, sötét szobába, kérdésekkel támadom, egyre ingerültebb vagyok, szeretném megrázni, felé nyúlok. Lefogja a teremőr a kezem, a száraz holland szót nem értem. Szorítja a karom, és tovább beszél, hátrálnom kell, megbotlom, de nem esem el, erősen fognak. Pál apostol csak néz.
Valaki néz, aki egykor az anyám volt. Fogom a kezét, megpróbálok úrrá lenni a hányingeremen. Levágom a körmét, megfésülöm, igazítom a párnáját. Nem beszélgetünk, ő már nem tud, én meg mit hazudhatnék. Elkéstünk. A szomszédos ágyon egy néni inni kér, el akarom engedni anyámat, kapaszkodik. Nem segíthetek, kibic vagyok egy vesztes partinál. Csukva a szeme, talán csak alszik. A kórterem ajtajából visszafordulok, engem néz.
Valaki néz, a körvonalait látom, az ablaknak háttal ül, engem elvakít a fény. Zavar, hogy köztünk egy asztalka. Azt mondja, Freud óta így kell lennie. Nem látom a szemét. Nem baj, mondja, úgyis magammal beszélgetek. Csak néz. Minden héten eljövök, minden héten megesküszöm, soha többé, és még fizetek is érte, ez volt az utolsó, mégis. Apró ajándékkal igyekszem hozzáférni, megjelölni magam, kitűnni a kliensei sorából. Nem akarja elfogadni, csak ha ő is adhat valamit. Ez az utolsó terápiás ülésünk, mondja, és átad egy borítékot. Nincs leragasztva, mégsem merem kinyitni, még mindig a kezemben tartom, mikor kattan mögöttem az ajtózár. Megállok a lépcsőfordulóban, homály, kelkáposztaszag, telefoncsörgés, gyereksírás, körülöttem a ház. Kihúzom a kartonlapot a borítékból, a térdem megcsuklik, leülök a lépcsőre. A képről Rembrandt, a holland mester néz.
Valaki néz, ringatom. Még nem tudni, milyen színű lesz a szeme, kis keze láthatatlan zenekart vezényel, én vagyok a szólista. Dúdolok, hümmögök és csettintgetek, ahogy irányít. Szöveg nincs, nem kell, értjük egymást. A dal ugyanaz, mint amit az apjának énekeltem egykor. Eléri az ujjam, átfogja, szebb gyűrű még nem volt rajta, mosolyog. Csak néz.
A tekintete végigmér, látom, ahogy felleltároz. Mennyi lehetett a cipőm, a kosztümöm jó-e rá, vagy egy kicsit majd be kell szűkíteni, vajon eredeti-e az órám, és miből vehettem. Látom a lányom szemén, sajátjának tekinti minden tárgyamat, mintha csak megőrzésre volnának nálam. Csörögnek a karperecei, mikor felemeli az árverési táblát. Nem értem, miért hozott magával, a véleményem nem érdekli. Szép és sikeres, átnyúlok a szék karfáján, megsimogatom a kezét. Felém fordul, a sok festéktől olyan idegen, csak néz.
Egy szőrcsomó néz fel rám. Nedves orrát a bokámhoz nyomja. Állunk egymás mellett a járda szélén. Én a zöldre várok. Nincs rajta póráz vagy nyakörv, csapzott. Nem volt még kutyám, talán lehetne. A lámpa átvált, nem indulok, áll mellettem fegyelmezetten, vár. Villogó zöldnél hirtelen lelépek, nem nézek a kutyára, sietek, behúzom a nyakam, mintha már hallanám a fékcsikorgást és a vonítást. Nem történt semmi, csak egy kutya nézett.
Valakit nézek, a tükör párája mögé bújik. Jobb így, nem törlöm le az üveget.
Ha szétaprózott magam összehordanák, milyen lennék, illeszkednének-e a darabok, mint a kirakósban.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Bauer Krisztina


A szerzőtől még

   Szabadság
   A sűrűje


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.