Téka / Kit hagy el mi? (Burus János Botond Pethő Marcit elhagyja az Isten c. könyvéről)

Szabó Róbert Csaba
Kit hagy el mi? (Burus János Botond Pethő Marcit elhagyja az Isten c. könyvéről)

[Látó, 2006. február]




(Burus János Botond: Pethő Marcit elhagyja az Isten. Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár – Budapest, 2005.)



A megszokás úgy kívánná, hogy azt mondjuk: összegyűlt Burus János Botondnak egy kötetre való novellája, karcolata, és az Erdélyi Híradó kiadta. Azért lehetne a megszokásra hivatkozni, vagy szerkesztői renyheségre, mert a többi három, Burussal egyszerre jelentkezett szerző (Ármos Lóránd, Márkus András, Muszka Sándor) kötetén mintha az látszana: versek sorakoznak egymás után, viszont semmi sem utal a kötetek átgondoltságára. Burus János Botond esetében mintha kissé másképpen történt volna. Egyenletes, feszes, nyelvileg koherens kötet az övé, és akkor sem tűnik úgy, hogy újra és újra ugyanazt írja meg, amikor újra és újra ugyanazt írja meg. Úgy van kitalálva, hogy semmi kétség: ha az Erdélyi Híradó prózakötetei valamiféle nyomvonalat kitapostak, akkor azt Burus János Botondnak sikerült fölülírnia. Például azt is állíthatnánk, ha már semmi áron nem akarunk kilépni a Helyőrség-paradigmából: Nagy Koppány Zsolt és Demeter Szilárd legszembetűnőbb hibáit javítja ki a Pethő Marci… Nincs céltalan obszcenitás, jellegzetes környezethez (pl. lakótelep) hitelesebb nyelvet rendel.



Burus János Botond a nyolcvanas évek nyolcvanas éveit írja meg, vagy inkább a kilencvenes évek gyárudvaraiban, ipari zónáiban, vasútállomásokon rejtőzködő, meghúzódó, itt maradt nyolcvanas éveit. Teszi mindezt 2005-ben.



Ha Bodor Ádámra akarnánk hivatkozni Burus János Botond prózája kapcsán, akkor sem járnánk nagyon messze az igazságtól. Csak éppen Burus szándékosan (értsd: kidolgozottan) pongyolább, de nem baj, érződik, hogy szándékosan része ez az általa művelt prózának. Minimalizmusa a nyelvromlást is leképező, irodalmi regiszterbe helyező műveletnek felel meg. Nyelvromlott tájrajz, ha van ennek így valami értelme.



De úgy is mondhatnánk: nyelvileg fordított értelemben Erdélyre szabott könyv a Pethő Marcit elhagyja az Isten. Azt mondja el, amit kiválóan ismerünk, azon a nyelven, amit kiválóan ismerünk, de nem tartunk magunkénak. Tájegységre szabott nyelv, amit használ, de nem egy tájegység nyelvét használja, hanem több nyelv egymásra való hatása következtében kialakult beszédmódot. („És mindegyiknek első és legfőbb okozója az át nem sütött flekkenhús, és a sör, és az elszívott cigaretták, és a konyak, amit ráisznak a sörre. Én csak tudom, nekem ez szakma." – A szeretet megérkezik Szovátára; „Néha lehetett menni feketébe kőművesre, mázolni, padlócsempét lerakni, ilyenek, három rongyért plussz kaja, na, attól se szaladt még senki a falnak, soknak fázott is tőle a lába, de ő elment, mert azt tartotta, hogy a szegénység nem szégyen, se a kölcsönkérés, ha kerül az embernek kitől, mert mi van abban." – Hatvanhat) Nehéz lenne megmondani, hogy a történeteket, a cselekményt ez mennyiben alakíthatja, csak feltételezni tudjuk, hogy igen. Azt sem tudta elkerülni Burus János Botond, hogy sablonokat használjon, toposzokat. Azokat az állandóan ismétlődő elemeket, amelyek ennek a tájnak (értsd: nyelvi világnak) a meghatározó elemei. Patron, Szováta, aragáz, polic, milicista, miccs, sommer, bazin stb. Szórendje, mondatszerkezetei szintén ezt az Erdélyben használatos köznyelvhez közelítő beszédmódot akarja követni. („– Mit csinálod velem? Tudlak titeket. Ismerlek." – Az első, a második, a fekete ember és a kékszemű) Ezért olyannak tűnik, mintha valamilyen ismerőst tolna az orrunk elé, ami nevetésre is kényszerít, meg nem is, és űrt hagy maga után. Adott esetben a szomorúsággal együttjáró űrt.



Az a nyelv, amit Burus János Botond a magáénak tud, jól kimunkált nyelv, elhiteti az olvasóval, hogy nem került különösebb fáradságba kidolgozni, vagyis könnyedén uralja azt, amit használ. Viszont az a kísérlete, hogy erőteljesen megmaradó, emlékezetes történeteket írjon, kevés esetben sikerül, szinte alig, a bravúrosan uralt nyelv mintha elrejtené, feloldaná, maga mögé utasítaná a cselekményépítés műveleteit.



Vagy például oktalanul jár el, amikor pedig éppen hogy a kötet előnyére szolgálna valami. Két legjobb írásának (Teflon Májk (X tanításainak tükrében); Elisabetta BiceRossi szeretne hazamenni) például egy-egy külföldi helyszínt választ, holott a nyelvi környezet szintén az „itthon" játszódó novellák helyszínrajza után ordít. Ezért egyértelműen a legjobban sikerült írás a Hal, amely kitűnően illeszkedik a kötetre nézve leginkább érvényben lévő koncepcióhoz, a nyelvromlott tájrajz elgondoláshoz. Megcsinálhatta volna azt is, hogy szorosabbra fogja az egyes írások közötti kapcsolatot, és akkor talán csak Pethő Marcit, és nem Burus János Botondot hagyta volna el az Isten. Így akár vázlatnak is tűnhet ez a könyv, egy nagyon erős vázlatnak, amely fölött néhány milliméterre ott lebeg egy nagyon erős rövidpróza-kötet, és amely, hangsúlyozom, régtől fogva egyik legjobb debütkötet.



Ha valaha valakit elhagy az Isten, mégiscsak így hagyja el.




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Róbert Csaba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.