Nézőtér / Kortárs román kurva élet (A temesvári Román Drámafesztiválról)

Boros Kinga
Kortárs román kurva élet (A temesvári Román Drámafesztiválról)

[Látó, 2009. február]



Vannak épületek Temesvár központjában, amelyek homlokzatukon viselik még a ’89-es forradalmat. Igaz, nagyon kell nézni, hogy a neonfényű cégérek fölött, a kopott emeletek magasságában meglássuk a golyó ütötte lyukakat. Legalább anynyira, mint ahhoz, hogy a kortárs román drámában repkedő faszok és szar mögött észrevegyük a kínt. És a művészetet.
Becsületes nevén Román Drámafesztiválnak hívják a rendezvényt, amelyet évtizedek óta szervez a Temesvári Nemzeti Színház. Idén a tizennegyedik kiadásnál tartanak, s a biennálé jelleget csupán három éve vetették le, gyorsították fel évi rendszerességűre. Ma már némi homály fedi, milyen kezdeményezésből született a hetvenes években ez a fesztivál, talán a nemzetieskedő szocreál dicstelen propagandájaként, majd abban a reményben élte túl a kora kilencvenes éveket, hogy jön, előjön majd a fiókból a féltve rejtegetett remekmű... eh, felejtsük el. A folytonosságot követelő intézményi működés egyetlen erénye, hogy túlteszi magát a művészileg ínséges időszakokon, és a szívósság megtérül, ha egyszer csak újra van, mit mutatni a fesztiválon. Profilját tekintve, hogy ti. a román dráma mindenkori színpadi reprezentáltságára építkezik, klasszikus és szolid, szilárdan megalapozott, behatárolt rendezvényről van szó, mely az önmagukat ködösen definiáló, de számszerűleg meglehetősen elszaporodott romániai alternatív fesztiválok közt a tisztes őszes halánték szerepét kéri ki magának. Azonban a román dráma egyfelől aszott múmia, másfelől koravén tinédzser inkább, mintsem elegáns öregúr.



A Bukaresti Nemzeti Színház például illedelmesen műsoron tart öt-hat román szerzőt. A mintegy negyven futó előadás szerzői közt ott van Caragiale, Alecsandri, Camil Petrescu, Mihail Sebastian, Matei Vişniec – akárha a XX. századi román irodalomtörténet tartalomjegyzékét olvasnánk. A repertoár a konzerválási kényszerről tanúskodik, amit a Nemzeti rozsdás intézménye önnön létjogosultságát bizonyítandó gyakorol. A monstrum épületben működő monstrum társulat és – hadd ne írjam harmadszor ugyanazt a jelzőt – repertoár sem anyagilag, sem szervezésileg, sem esztétikailag nem fenntartható. Victor Ioan Popa komédiája, a két világháború közt írt Take, Ianke şi Cadîr (Take, Ianke és Cadîr) hiába vonultat fel egy román, egy török meg egy zsidó szereplőt, és kerekít megbékélést a konfliktus végére, ha nyoma sincs benne annak a problémaérzékenységnek, amely a téma kortárs felvetéseit jellemzi. Ezek az előadások annak köszönhetik közönségük, hogy cirka százhúsz saját és további negyven vendégművészét a Nemzeti olyan hosszú pórázon tartja, ami megengedi, hogy népszerűségüket máshol szerezzék meg, s a tévéből megismert arcokért a néző hajlandó megfizetni a színházjegyet is. Kakukktojás ebben az anturázsban a pályázati kötelezettségnek köszönhetően bemutatott Complexul România (Románia Komplexus), Mihaela Michailov UNITER-díjas darabja – egyébként az egyetlen, amelyet a Román Drámafesztivál igazgatója, Cristina Modreanu érdemesnek talált megmutatni a temesvári seregszemlén.



A hároméves megbízását épp befejező fesztiváligazgató ugyan nem változtatott a fesztivál nevén, de érdeklődését határozottan a kortárs román dráma felé irányította. „A holnap színháza a ma közönségének” – hangzik a szlogen. Döntése azzal járt, hogy a fesztivál enyhén eltolódott a peremvidékek felé, vagyis oda, ahol a kortárs román drámaírók hasonlóan gondolkodó színházi alkotókra találtak: jobbára a független társulatoknál. Az ezredforduló utáni évek új román drámairodalmát és annak színpadát feldolgozó könyvének címében – Un teatru la marginea drumului – Iulia Popovici színházkritikus útszéli színháznak nevezi a dramAcum alapítótagjainak színházát. Radu Apostol, Alexandru Berceanu, Gianina Cărbunariu, Andreea Vălean illetve Ana Mărgineanu mind fizikailag, mind intézményileg, mind az esztétikai útvonalak térképén a fő közlekedési sávtól távol kezdtek dolgozni. A főváros helyett Brăilán, az Egyetem Téren terpeszkedő Nemzeti helyett a Győzelem útján megbúvó Green Hours Jazz Caféban. Munkamódszerük homlokegyenest ment szembe a felszentelt román színházi gyakorlattal, amely a mindenható rendezőnek rendelte alá az előadás összes alkotóját és alkotóelemét, és amelyben a dramaturg mint a rendező közvetlen közeli munkatársa nem is olyan régen még teljesen ismeretlen tényező volt. „Van egy ötleted? Megcsináljuk neked!” – hirdették meg 2001-ben a dramAcum versenyt és műhelyt a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetem akkori rendező szakos hallgatói. Aztán a beérkező szövegek szerzőivel dolgozni kezdtek, hogy a gyakorló színházcsináló szempontjait ismerve, a színpadi szituációt és a mondhatóságot figyelembe véve alakíthassák szövegük. Időigényes, magas rizikófaktorral terhelt eljárás, a megélhetési színházak ezért nem is vették át a macerát. A dramAcum informális iskoláját kijárt rendezők és szerzők azonban nagy számban fordultak elő az idei Román Drámafesztivál műsorán is.



Igaz, kezdeti éveikhez képest szerényebb sikerrel. Ioan Peter, a két éve a Mindent, amit adnak1 című szövegével drámaíróként jól startoló színész ezúttal a fogyasztói szokások és a brandek harcának Rómeó és Júliáját írta meg Coca Blues címen. Társadalomkritikának vékony, Coca-Cola és Pepsi reklámnak éppen jó. Peca Ştefan saját rendezésében került színre a fesztiválon az a darab, amely az első dramAcum díját elvitte, a Ziua futută a lui Nils (Nils elbaszott napja). A megírása idején generációs életérzésként olvasott darabból most csak a repetitív „Faszomba!” jut át az ötödik sorig, ahonnan húsz perc után kisomfordálok. Legfájóbb a Gianina Cărbunariunak mint szerzőnek és rendezőnek egyaránt világsikert hozó Stop the tempo pozsonyi előadása, amely amúgyis hendikeppel indul, lévén hogy a fesztiválközönség zöme szíve csücskében őrzi az öt évvel ezelőtti bukaresti ősbemutató emlékét. A Green Hours füstjében ülve akkor ez a darab manifesztum volt. A pozsonyi színisek előadása diplomamunka. Hatan vannak a színen, egy-egy szereplőt két színész alakít – Anton Korenci rendezése így oldja meg a monológ-helyzeteket. Valójában kioldja belőlük a feszültséget, épp azt az elfojtott keserűséget, amitől Maria, Paula és Rolando anarchista megnyilvánulásai a jog körén kívül eső, bűntelen (mert világjobbító, és mindenekelőtt önmegváltó szándékú, mégsem patetikus) tetté minősülhetnének át. Amikor belépünk a nézőtérre, két sárga hajú, feketébe bújt nőcske, a két Maria már ott cseveg a bárpultnál ülve. Innen az egész történet legfeljebb egy jó buli, amelynek kiszámíthatóan rossz vége lesz. A pozsonyiak temesvári fesztiválszereplése egyetlen vonatkozásban pozitív, és ez Cărbunariu szövegeinek határon túli népszerűsége. Míg Romániában a szerző-rendező által három év után műsorról levett darab azóta sem volt színpadon látható – pedig megjelent, és online is hozzáférhetővé vált a Liternet kiadásában –, addig külföldön sokadik bemutatójánál tart a Stop the tempo. A kérdés csupán az, hogy az újabb és újabb rendezők megtalálják-e benne a néhány évvel ezelőtti romániai néző kollektív idegösszeroppanásával egybehangzó személyességet, és újra tudják-e alkotni azt.



Akárcsak a pozsonyi előadás, Cărbunariu legújabb darabjának saját kezű rendezése, a poimâine alaltăieri (holnapután tegnapelőtt) (munkacímén még az egyik mobilszolgáltató szlogenjére utaló A jövő szépen cseng2) is sablonosnak hat. A szerző társadalmi érzékenysége ezúttal átcsap szatírába, és négy olyan helyzetet tupíroz utópiává, amely a jelen feltételei közt akár valószínűnek is tűnhet: Az utolsó dohányos, Az utolsó húsevő, A nyugdíjas kismamák és Az emberiség végnapja lehetnének a jelenetcímek. A Stop the tempo horizontjáról olvasva a darab egyfelől önironikus, és a szerző beletörődő kiábrándultságáról tanúskodik – hiszen a nyugdíjas korukra gyereket vállaló, de az anyasághoz még mindig éretlen nőkben akár az előző darab munkamániás, frigid Mariáját is felfedezhetjük, a negyedik jelenet pedig egyértelműen Ó, azok a szép napok Beckett-parafrázis. Másfelől a túlartikulált mondanivaló és a szakszerű, jólnevelt dialógustechnika nem annyira az útkereső új román drámába, mint inkább az útját nagyon is ismerő angol nyelvű kellős közepébe helyezi az író-rendezőt, aki – talán nem véletlen, hogy – a New York-i Lark Theatre rezidenseként dolgozta ki a darab első változatát. Ráadásul a korábban erőteljesen térben gondolkodó, előadásait a hely által meghatározott kontextusba beleíró Cărbunariu ezúttal rendezőként is alulmúlja eddigi munkáit: a kétszereplős párbeszédek színpadi idejét nem tölti ki játék, a színészek jobb híján túljátsszák azt a keveset, amit a helyzet kínál (például Rolando Matsangos a tiltott disznóvágásra készülő, végül társát legyilkoló férfi őrületét), a vizuális ötletek hamar kimerülnek (például az utolsó jelenetben a számítógépre kötött, kábeleken függő, testét célirányos mozgásra használni nem tudó emberpár), Andu Dumitrescu díszlete, a mozgásérzékelő ledekkel kirakott mobil bútorlapok, amilyen invenciózus mint light-design, olyan nehézkes a használatuk. Míg Cărbunariu előbbi darabjait az ősbemutató után elképzelni sem tudtuk (kívántuk) más rendezésben, a holnapután tegnapelőtt azt a benyomást hagyta, hogy a rendező ezúttal nem kezelte játéklehetőségként saját szövegét. Maga a darab azonban jelentős: míg a Stop the tempo idején Cărbunariu hitt – ha a világmegváltásban nem is, de – egy kortárs tragédia lehetőségében, addig 2008-ban a végjáték a megfelelő kifejezési forma számára.



A dramAcumtól megszokott munkamódszerrel, de attól függetlenül és lényegesen különböző szakmai háttérrel készült az az előadás, amely dokumentarista szorgalommal járja körül a néhány éve nagy botrányt kavart apáca esetét: a tanacui kolostorban megszállottnak hittek egy skizofrén apácát, ördögűzésnek vetették alá, amibe belehalt. A történetet Tatiana Niculescu Bran írta meg regényben, majd dramatizálta előadásszöveggé, és Andrei Şerban dolgozta előadássá egy színész-workshop keretében. Şerban minden munkája deklaráltan kísérlet önmaga meghaladására, és ezt a második hazatérése után rendezett darabok is szemléltetik: 2005-ben Sarah Kane-t (Megtisztulás) rendezett a Kolozsvári Nemzetiben, Csehov Sirályával folytatta Szebenben, Tom Stopparddal (Rock’n’roll) tért vissza Kolozsvárra, ahol aztán a Ványa bácsit rendezte a KÁMSZ-ban. A Spovedanie la Tanacu (Tanacui gyónás) a rekonstrukció logikája szerint épül. Az előadás némileg túlhangsúlyozza, hogy a szerencsétlenség minden résztvevője a lelkiismerete és lehetőségei szerint leghelyesebbnek ítélt módon járt el. Az események jelen idejében játszódó jelenetek közé gyakran ékelődik visszatekintés, elbeszélés, amikor a színész kilép a cselekményből, és monológban, vagy a színpad szélén jegyzetelő írónőhöz lépve erősíti meg a történteket. Mégis, épp a hitelesség az, ami hiányzik az előadásból. Ez részint színészi probléma: például Florentina Ţilea és Ionuţ Caras, Irina barátnője, illetve az öcs szerepében komikus figurát alakít; részint rendezői: képtelenség figyelni a monológját mondó színészre, ha a mögötte vetített filmen nagytotálban kapjuk a valós személy arcát, annak minden rezdülésével. S bár a darab, témáját tekintve aktualitás-orientált, színpadszerűségében lehangolóan invenciótlan.



A társadalmi felelősségvállalásra kérdez rá Mihaela Michailov Románia Komplexus című darabja is, mely abban különbözik a kommunista diktatúrával foglalkozó korábbi román szövegektől és az új román filmnek a múlt rendszerben játszódó történeteitől, hogy szembesít a ténnyel: nemcsak elszenvedői, de hallgatásunkkal jóváhagyói voltunk a rendszernek. A darab két részre osztja az időt, a forradalom előttre és a forradalom utánra, és egy kortárs Akárki, a Răzvan Oprea által rendkívüli energiával megformált Georgică életútjának fázisain át beszéli el a kommunizmust – a negyvenévnyi politikai rendszert és a forradalmat túlélőt, az agyakba mélyen beivódót, a felnőttkori emigrációba is elkísérőt. Amit a kilencvenes évek Kanadájában autómosót üzemeltető Georgică éppúgy nem ért, mint nem értette a húsz évvel korábban gyertyafénynél házi feladatot író Georgică sem. Michailov szövege igazi Madeleine-sütemény, amely a közönség kollektív emlékezetére hat. Íze ellentmondásos, akár a piros zsinórral járó büszkeség és riadtság. Ceauşescu nem jön el az iskolai ünnepségre, hiába várja Georgică repesve. Jobb is, hogy nem jön, mert Mircică kispöcsűnek rajzolta az iskola falára. De nem jönnek el az apukák sem. Azt mondják, Mircică apukája elutazott egy nagyon szép helyre. Georgică apukája otthon van, mégsem vesz részt az ünnepségen. Miért? Vannak kérdések, amelyeket nem illik feltenni, mondja Georgică anyukája. És mondja tíz évvel később is, amikor Georgică emigrálni akar, mert a Parlamentben ülnek azok, akik egyszer csak az ő apját is elküldték arra a nagyon szép helyre, ahonnan annyi más apa sem jött vissza. Húsz évvel később a szekus politikai talk-show-t vezet. Felejteni könnyű. Georgică anyukája szenilis. Felejteni nehéz. Ceauşescu minden nap ott eszik velük az ebédlőben. „Noi în anul două mii când nu vom mai fi copii...”3



Hogy mi lesz kétezerben, azt másnap este tudjuk meg az Interzis sub 18 ani (18 éven aluliaknak tilos) című újabb Michailov-opuszból. Amint debüt-darabja, úgy ez is generációs életérzést fogalmaz meg, a maga minden humorával és patetikusságával. Ezúttal egy olyan generációé, amely nyakkendő és zsinórok helyett piercinggel és Zara blúzzal nőtt fel. A húsért való sorban állás helyett bankkártyával. És persze mégis boldogtalanok, többek közt azért, mert folyton az arcukba nyomják, mennyire boldognak kellene lenniük, amiért mindenük megvan. Lulu és Mona két majdnem felnőtt nő, és ez a majdnem okozza az obligát drámát. Lulu az anyai gondoskodás-terror elől egy nemkívánt terhességbe fut bele, Mona egy idősebb férfinál – történetesen épp Lulu apjánál – keresi a hiányzó szülői törődést. Érzünk ebben némi túlzást, hisz az átlag hasonlóan tragizáló átéléssel, de ennél kevésbé extrém élethelyzetekkel abszolválja a problémás tinédzserkort. A történetvezetés és jelenetezés azonban jó dramaturgiai érzékre vall. A tipikusan komédiabeli helyzetekből – mint a két lány első találkozásakor történő félreértés, vagy a Mona és Edi közti korkülönbség cikizése – fokozatosan jutunk el a két lány párhuzamos monológjáig, a felnőttek és a majdnem felnőttek közti párbeszéd teljes ellehetetlenedéséig. Michailov itt már árnyalja a konfliktust, a tizenhét és fél évesek mellett kirajzolódik a negyvenesek életének krízise is, amivel a darab szerencsésen túllép azon, hogy egy korosztály részrehajló pszichodrámája legyen.



Kíváncsi leszek erre a kritikusból lett drámaíróra. Harmadik, kéziratban levő darabja igazolja, hogy Michailov problémaérzékenysége akut és rendkívül gyors. A Familia Offline (Offline család) szereplői a Spanyolországban vendégmunkás szülők itthon maradt gyermekei. A legnagyobb gondoskodik a magatehetetlen nagypapáról és a kisebb testvérekről, akik közül a legkisebb románul sem tud, mert odakint született. Ha összeolvassuk, a három darab sorozattá áll össze, egy spekulatív kontinuitásban a magukra maradt gyerekek akár Georgică gyerekei is lehetnének... A trilógia jól mutatja, hogyan alakul a szerző írásmódja a szociális témák érzelmes, realista feldolgozásától a groteszk felé. Az Offline gyerekek várakozása már-már becketti: a szülők újra és újra beígért látogatása folyton elmarad, helyette érkezik buborékos mosógép, termopán ablak és újabb import-bébi, rajta cédulával: „Ő az öcsétek. Tejet eszik.”



Sok a fiatal nő a Román Drámafesztivál stáblistáján. Michailov darabjait, a Románia Komplexust Alexandra Badea, a 18 éven aluliaknak tilost Ioana Păun állította színpadra, mindketten húszas éveikben járó rendezőnők. Mind ők, mind Gianina Cărbunariu a kortárs tapasztalatokból készítik darabjaik, előadásaik. Ha ehhez hozzátesszük a fesztiváligazgató Cristina Modreanut, aki elég merész ahhoz, hogy a román dráma szent szörnyét, Caragialét kihagyja a válogatásából az új szövegekért cserébe, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a román színház ajtaján kopogtat a nemzedékváltás, ami a középkorú férfi rendezők és hermetikus formakánonjaik végét jelenti. Szeretném hinni, hogy Cărbunariu holnapután tegnapelőttje és Michailov Offline családja a román dráma új hangjának első megszólalásai. A fiatal szerzőknek ugyanis, ha érvényesülni szeretnének, nemcsak a román színházi establishmenttel kell szembemenniük, és megvívniuk a megélhetés és a művészi érvényesség párhuzamos harcát (amelyet a dramAcum a megélhetés javára veszített el), hanem egy Európa által is befogadható, egyedi stílust kell megtalálniuk. Olyat, amely lehetővé teszi, hogy tíz év múlva a temesvári program felét idegen nyelven játszott román darabok alkossák.



Jegyzetek


1 Tot ce se dă – a darab 2008-ban megjelent magyarul a Koinónia Kiadó Stop the tempo. Fiatal román drámaírók című antológiájában. Fordította: Dankuly Levente, szerkesztő: Iulia Popovici.
2 Viitorul sună bine – a darab munkaváltozata 2008 szeptemberében megjelent az UNITEXT Kiadó, TAMper2 Könyvtár sorozatának kétnyelvű kiadásában. Fordította: Paul Sebestyén.
3 A ‘89 előtti iskolai ünnepségeken gyakran énekelt román pionírdal refrénje.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Boros Kinga


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.