Sétatér / Kosztolányi láthatatlan kincse és a monolit

Imre Eszter
Kosztolányi láthatatlan kincse és a monolit[2019. október]



BOLDOG-SZOMORÚSÁGRÓL, BUDÁRÓL,
MELANKÓLIÁRÓL


„Egy ilyen megfoghatatlan vágyakozás nélkül nem is igazán érdemes élni” – mondta Kenyeres Zoltán tanár úr 2010 októberében, miután elszavalta, hogy „Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben”. Kosztolányi lírája volt a központi téma, de hamar kiderült, hogy a kérdés, aminél kikötöttünk, messze túlmutat a Boldog, szomorú dal híres két során. Vagy ha másképp nézzük: ez a két sor jóval túlmutat saját magán. Arra a megfoghatatlan, ám valahol minden bizonnyal jelen lévő létezőre mutat, ami egyben az ezt a két sort megelőző soroknak a tárgya. A versnek körülbelül kétharmadát teszi ki mindannak a felsorolása, ami van. Mije van a sikeres költőnek? Leltár: kenyér, bor, gyermek, feleség, eleség, kert, kertre rogyó fák, dió, mogyoró, mák, takaró, telefon, útibőrönd, jószívű jóakaró, kegyek, előre köszönők, színezüst tárca, ihlet, öreg pipa, fürdő, lágy tea, ismertség. Itt a vers hirtelen megtörik, és jön a bánat eldalolása. A bánat pedig ellenáll a leltárnak. Elképzelek egy nagy raktárteret, üres fémpolcokkal, egy-két félig szétesett kartondobozzal, pókháló, furcsa állagú por. Itt gyűl mindaz, amije nincs Kosztolányinak, de nagyon kéne neki. Annyira, hogy néha megáll az éjen, „gyötrődve, halálba hanyatlón”. A feladat itt is leltározni és összeírni a listát. Körbejárom a raktárteret, és mindegyre az az érzésem, hogy megláttam valamit, épp elsuhant előttem, aztán bebújt egyik félig szétesett doboz mögé. Amikor a nyomába eredek, megint eltűnik, épp csak van időm megbizonyosodni afelől, hogy tényleg van ott valami, de ez a valami mindegyre elszökik a szemem elől, és elbújik, most egy polc mögé. Bármennyi időt is töltök itt a raktárban, nem fogom sosem megragadni. Mindegyre felhívja magára a figyelmet, biztosít afelől, hogy nem vagyok őrült, tényleg itt van Kosztolányi áhított kincse, de a két szememmel látni sosem fogom. És így van ezzel Kosztolányi maga is. Valamire nagyon vágyik, valamire, amiről egészen biztosan tudja, hogy létezik, de nem tudná megmondani, hogy mi is az. A tudat pedig, hogy igenis létezik valahol, gyötrelmes, szinte elviselhetetlen a számára. Akkor már inkább ne tudná, hogy létezik.
„Mit eldalolok, az a bánat / könnyekbe borít nem egy orcát, / és énekes, ifjú fiának / vall engem a vén Magyarország. / De néha megállok az éjen, / gyötrődve, halálba hanyatlón, / úgy ásom a kincset a mélyen, / a kincset, a régit, a padlón, / mint lázbeteg, aki feleszmél, / álmát hüvelyezve, zavartan, / kezem kotorászva keresgél, / hogy jaj! valaha mit akartam. / Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / A kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban / S már nem vagyok otthon az égben.”
Erről a kincsről mondta Kenyeres tanár úr, hogy fogalmunk sem lehet róla, hogy mi az, ahogy Kosztolányinak sem volt, de ez még nem zárja ki – sőt – a csillapíthatatlan, életre szóló vágyakozást. Emlékszem, hogy vég­érvényesen magával rántott a gondolatmenet, ami már nem is verselemzés volt, hanem egy, az emberi létezést alapvetően meghatározó állapotnak a körülírása. A vágyakozásról és az elvágyódásról volt szó mint elidegeníthetetlenül emberi tapasztalásról. Amit pedig mindez előhívott bennem, az jóval több volt, mint a kamaszos elvágyódás és nosztalgia, amibe húsz fö­lött az ember egyszerűen beleun, vagy rosszabb esetben úgy érzi, hogy illik elhagyni, kinőni. Eszembe jutott egy körülbelül tizenöt évvel korábbi élményem: a szomszéd lánnyal egy nyári délelőtt az erkélyükön ültünk, és valami láthatatlan dolog nehezedett rám, mint az ólom. Emlékszem, hogy a fák lombjai között betűzött a Nap, és egy keskeny sávban bevilágította az erkélyt, az én látásom pedig egyre inkább erre a sávra korlátozódott, mígnem teljesen beszűkült. Valami megfoghatatlan érzés kerített a hatalmába. Nem volt jó, szorongató volt és súlyos, és bárhogy is próbáltam meghatározni, hogy mi az, nem tudtam azonosítani. Szomorúságnak nem volt ne­vezhető, ahogy haragnak, félelemnek vagy aggodalomnak sem. És akkor ott egy pillanatra csoda történt: a szomszéd lány megszólalt, és valami nagyon hasonló érzésről számolt be. Ő is ott ült mellettem, vélhetőleg az ő látása is beszűkült, mert valamire nagyon rászegezte a tekintetét, de nem tűnt úgy, hogy bármit is látna. De egyszeriben megszólalt, és arra már nem emlékszem, hogy pontosan mit mondott, csak az utána kibontakozó beszélgetésre. A beszélgetésre, amit minden bizonnyal megelőzött egy amolyan csak gyermekekre és szerelmesekre jellemző hangtalan diskurálás. Ezt követően kezdtünk el arról társalogni, hogy mi történik, mi ez a különös nehézség, amit érzünk. Olyasmik hangzottak el, hogy „várunk valamire”, „valami történni fog”, és emlékszem, hogy én akkor éreztem magam a legközelebb a megoldáshoz, amikor azt mondtam, hogy „valami hiányzik vagy valami pluszban van”. Ma már a „felesleges” szót használnám.
Ennél aztán ki is tartottunk, én legalábbis biztosan, ugyanis évekig vittem magammal ezt a „valami hiányzik vagy valami éppen felesleges” megközelítést. Merthogy a következő években egyre gyakoribb lett ez az érzés, és mindig váratlanul, a semmiből bukkant fel. Aztán még sokkal később, amikor már egyetemre jártam, és a szorongásról tanultunk, akkor tévesen – de akkor ezt még nem tudtam – szorongásként azonosítottam ezt a megfoghatatlan valamit, ami mindig valahonnan jött, és valahová tovatűnt, de lehetetlen volt elcsípni, hogy honnan és hová, meg hogy egyáltalán mi akar lenni. Természetesen a tárgynélküliség volt az, ami a szorongással rokonította bennem. Merthogy első ránézésre ennek a valaminek sem volt soha tárgya, és időben is inkább mindig a jövő felé mutatott, mintsem a múlt felé, de a jelenre semmiképpen. Amikor megjelent, akkor pillanatokon belül kiragadott a jelenből, és mindent a saját prizmáján keresztül engedett csak látni. Idővel pedig valami különös elvágyódás érzése kapcsolódott hozzá. Már nemcsak az időt, hanem a teret is megtörte, és szült egy rejtélyes máshol levést vagy máshol lenni vágyást.
Egyre gyanúsabb lett nekem ez az érzés. Minél idősebb lettem, annál inkább felismertem, hogy transzállapotról van szó, ami megragadja az embert, és nem ereszti. Azalatt pedig, amíg a fogságában tartja, mint követe­lőző szerető, sikeresen meggyőzi őt arról, hogy rajta kívül semmi más nem létezik. Utólag, két évtizednél is hosszabb idő után nagy meglepetésemre visszaköszönt az ólomsúlyú nyári délelőtt a szomszédék erkélyén: Földényi F. László írta le nagyon pontosan A melankólia dicséretében: „Az ember bizonyos helyzetekben a szó szoros értelmében kőtömbbé válik. Él, mozog, végzi a dolgát, a külvilág semmit nem vesz észre, de közben belülről olyan, akár egy kőtömb: megszólíthatatlan, megmozdíthatatlan. Ugyanakkor ez a kőtömbszerű állapot teszi képessé arra, hogy át is lásson a környező világon, megpillantsa annak tünékenységét, esetlegességét, múlékonyságát, észrevegye a jelentéktelenségét, s különbséget tegyen a fontos és az érdektelen dolgok között. Az ember ilyenkor úgy érzi: pontosan ismeri és érzékeli a világot – de közben ekkor érzi a lehető legidegenebbnek magát. Ha erőt vesz rajta ez az idegenség, akkor a melankólia is úrrá lett rajta. Bárhol feltűnhet anélkül, hogy előzetesen hírt adna magáról. Megjelenik, mint egy idegen világ hírnöke, majd ugyanilyen indokolatlanul el is tűnik. De amíg jelen van, mindent magához hasonlít. A világot mintegy kivetkőzteti magából, és új, addig nem ismert fénybe állítja a dolgokat. Ekkor minden olyan természetesnek hat, hogy az ember nem is érti, hogy eddig miért nem így látott mindent. Úgy érzi, ez immár örökké így fog tartani. Azután váratlanul szertefoszlik az egész, a dolgok ismét a megszokott medrükbe terelődnek, s a korábbi különös, nem hétköznapi látásmódnak csupán az emléke marad meg.”
Évek teltek el Kenyeres tanár úr órája óta, és már rég befejeztem az egyetemet, amikor megjelent Földényi „melankólia-kötete”. Ám ugyanúgy ittam minden szavát, ahogy az elvágyódásról szóló előadást hallgattam évekkel korábban, és sehogy sem eresztett az érzés, hogy Földényi tulajdonképpen ugyanarról beszél, mint Kosztolányi, csak egészen másképp. A melankólia dicsérete visszakalauzolt ugyanahhoz a régi kérdéshez, és immár az volt az érzésem, hogy az elvágyódás anatómiáját kutatom. Az elvágyódásét, ami oly furfangosan álcázza magát szorongásnak, ám ha az ember kitartóan szemléli, vizslatja, akkor rá kell jönnie, hogy valami egészen másról van szó: Kosztolányinak és Kenyeres tanár úrnak köszönhetően sikerült elkülönítenem a kettőt, és rájöttem, hogy pusztán a tárgynélküliség még nem teszi őket rokonná. Főleg, hogy a tárgynélküliség csupán látszat, mivel pont az teszi lehetővé ezt a vágyakozást, hogy az ember érzi, tudja, hogy van egy tárgya, csak éppen nem tudja beazonosítani. De ez a tárgy újra meg úja felhívja magára a figyelmet, és biztosítja az embert a létezéséről.
Onnan ered a vágyakozás, hogy eleve van egy sejtés. Annak a sejtése, hogy van valahol valami. A megfoghatatlan je ne sais quoi már a romantika irodalmát és filozófiáját is átitatta, mint annak a sejtése, hogy van valahol egy dimenzió, ahol értelmet nyer mindaz, amit itt a Földön nem tudunk pontosan elhelyezni. A romantika zseni-kultusza tulajdonképpen ennek a sejtésnek a kicsúcsosodása, és annak a kutatása, hogy vajon honnan jön az ihlet, mitől lesz valami fenséges, mi az a titkos összetevő, amit emberi eszközökkel nehéz tetten érni, nélküle viszont nem létezhetne művészet, nem létezhetne alkotás. Azért térek vissza újra meg újra a „sejtés” szóhoz, mert olyan bizonyos, ám megfoghatatlan tudásról van szó, ami mindig nehéz az embernek. Nyomasztja, olykor pedig mintha teljességgel kisajátítaná őt. Ezt érezzük Kosztolányinál is, valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalanságot. Annak a belátása, hogy nem lehet egyszerre otthon lenni a földön és az égben is, nem csupán valamiféle lemondással, hanem elkerülhetetlenül nyugtalansággal is jár. Mert pusztán a lemondás még nem semmisíti meg, nem írja felül az örök sejtést, hogy vár(na) ott ránk valami. Ezt a sejtést pedig Földényi a melankóliával azonosítja, és annyira próbálja megragadni, megfoghatóvá tenni, hogy a róla írt könyv maga a materializálódott melankólia, amit az ember a kezébe vehet, megfoghat. „Feldolgozhatatlan, hatalmas kődarab a melankólia”, írja. A könyv pedig téglalap alakú és szürke, akár a kődarab(ok sora), ami(k)nek mentén a melankóliát szemügyre veszi. A kődarab ugyanis itt elsősorban Kubrick rejtélyes monolitja, ami a 2001: Űrodüsszeiában az ősemberek és a magasan fejlett, modern civilizáció emberei számára ugyanannyira érthetetlen és értelmezhetetlen. Nem tudni, honnan került elő, és azt sem, hogy hová tűnik el, de egyvalamit a történelem előtti ember és civilizáció embere is érzékel: földöntúli tökéletesség árad belőle, és valami olyasmire mutat, ami túl van a fizikai síkon. Mindemellett ránézésre is lerí róla, hogy mérhetetlen súlya van, és mozdíthatatlan. Belenehezedik a térbe, ránehezedik az emberre. A „nyomasztó” fogalmának a megtestesülése ez a monolit. És egy apró részlet, amiről nem szabad megfeledkeznünk: ez az a tárgy, aminek a hatására a filmben az ember emberré lesz. Aki látta a filmet, az egészen biztosan emlékszik rá, ahogyan Ligeti Requiem-jének Kyriéjéből baljóslatúan és megmagyarázhatatlanul kibontakozik a nagy fekete tömb. Gyászzenéből születik és gyilkosságot szül: az emberré válásnak vagyunk itt a tanúi. Az egyik ősember ugyanis a látvány hatására – vélhetőleg – felemel a földről egy csontot, és különös brutalitással agyonveri vele az egyik társát. Ilyet az állat nem tesz, csak az ember. Azt érteni véljük, hogy itt az emberré válás folyamatát követjük nyomon, de hogy egészen pontosan mi miért történt, azt nem értjük. Ahogy azt sem teljesen, hogy a monolitnak pontosan mi volt ebben a szerepe.
Földényi könyvében a művészettörténetből kiemelt néhány egyéb „kő­darab” mellett mindvégig ez a monolit marad a vezérmotívum, mert, amint leírja, „ahogy a melankólia ellen nem használ semmilyen észérv, a monolit értelmezésére törekvő buzgalom is előbb-utóbb dadogássá válik”. Mekkora istenadta szerencsénk van hát a költőkkel! Mert igen, Földényinek teljes mértékben igaza van: ahogy az ember megpróbálná elbeszélni a melankóliát, hamar dadogásba fullad minden kísérlet. A transzcendens, ami be-bevillan a fizikai valóságba, felhívja magára a figyelmet, majd elillan. Amit pedig maga után hagy, az az elvágyódás, ami kétségkívül súlyosan nyomasztja az embert. Ám legyen ez az állapot bármily nyomasztó, lehetővé teszi az embernek, hogy közben átlásson a környező világ szövetén. És ez az, amit a költő a kijelölt pillanatban el tud mondani dadogás nélkül.
Most úgy vélem, hogy ezekre a kijelölt pillanatokra nyitott új ablakot Kenyeres tanár úr a Boldog, szomorú dalon keresztül. Aznap egész órán er­ről a jellegzetes vágyakozásról beszélt, és arról, hogy ilyen vágyakozás nélkül emberként élni nem is érdemes. Minden oldalról megtámogatta ezt a nézetét – de az igazság az, hogy bőven elég volt őt hallgatni, és az ember pontosan megértette ennek a vágyakozásnak a természetét. Igazán vágyni csak olyasmire lehet, ami nem a földön van, és ami minden pillanatban túlmutat az emberen. Sőt! Vágyni csak ilyesmire lehet igazán, és ezt Vörösmarty is bizonyosan tudta:
„Mennyet kell a földön is keresni / Mennyet, a föld úgyis elveszendő, / Elveszendők, akik rajta élnek.”*
Azt, hogy ez a „Menny” micsoda, már nem mondja el. De világos, hogy csak ezt érdemes keresni, itt a földön is. Vörösmartynál jóval tisztább az, ami Kosztolányinak a Boldog, szomorú dalban még kétségbeejtő: hogy nem is az a lényeg, hogy ez mi, és nem is a megtalálás, hanem a keresés maga. A Boldog, szomorú dalban leltározható az, hogy mi van, mi birtokolható, vagy miben lehet részt venni a földön, de amikor a kincsről van szó, akkor a nincs a lényeg. Míg a vers első fele csupa megragadható tárgyról, emberi kapcsolatról vagy akár fogalomról szól, addig a rövidebb, de annál súlyosabb második rész végig annak a leírása, hogy mennyire lehetetlen leírni azt, ami nincs, de vágyik rá az ember szüntelen. A Kenyér és bor 1920-ban jelenik meg, benne a Boldog, szomorú dallal, négy évvel később, 1924-ben pedig jön az A bús férfi panaszai, ahol már konkrétan, egy sorban kimondatik: „nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről”.
Kosztolányi megtesz mindent, ami a földi lét során embertől elvárható: 1915-ben megszületik a fia, Ádám, és mivel a gyermeket fürdetni kell, olyan lakást kell szerezni, ahol van víz, így 1916-ban átköltöznek a Logodi utcába. Ahogy Adynak Párizs, úgy Kosztolányinak Buda a minden, és ezt lépten-nyomon megénekli, például a Biedermeiertől túlcsorduló Budai idillben:
„A közelbe s mégis messze, / a folyón túl zajba veszve, / fénybe, ködbe, kéjbe, könnybe, / küzdve, nyögve és hörögve / villámtűzbe kél az est. / Rongyselyembe kárhozottan / hadd vergődjön, sírjon ottan / háborogva, zúgva Pest.”
Noha az idill pont azt jelenti, hogy van az embernek egy eszménye, ami­ről emelkedettebb pillanataiban hajlamos elhinni, hogy van esély a földi megvalósulására, még ebben a versben is felbukkan valami, ami túlmutatni látszik a jelenen mindenképp, de talán magán a földi létezésen is:
„A terítős asztalon / régi könyv, egész halom, / múlt időknek bölcsei, / Kisfaludy, Kölcsey...”
Az elvágyódás és a földi létezés szorongató volta akkor is feltör olykor, amikor Kosztolányinak e világban tényleg, látványosan Buda a minden. 1933, Logodi utca, Hajnali részegség:
„Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem / s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, / de pattanó szívem feszítve húrnak, / dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan. / Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak / vendége voltam.”
Aztán szintén 1933, Ének a semmiről:
„Annál, mi van, a semmi ősebb, / még énnekem is ismerősebb, / rossz sem lehet, mivel erősebb, / és tartósabb is, mint az élet, / mely vérrel ázott és merő seb.”
Igen, Kosztolányi otthon van a földi létben, rendezi és éli a világi-budai dolgokat és kötelességeket, de közben folyamatosan elvágyakozik. Hová? Hogyha már nevet kell adni neki, akkor talán az ég közelíti meg a legjobban ezt a láthatatlan, rejtélyes helyszínt.
Ám nem csupán a költészet kiváltsága/lehetősége az ilyen pillanatok megragadása. Ezt teszi minden művészet, amikor például egy zenemű, festmény vagy színdarab által testet ad ennek az illékony, legtöbbször megfoghatatlan tudásnak. Minden ilyen műalkotás kiemelkedik térből és időből, akár Kubrick monolitja, csakhogy van egy nagy különbség, ami összetéveszthetetlenül elkülöníti őt a monolittól: a műalkotásban benne van az emberi kéz nyoma mint közvetítő, ami egy fokkal megfoghatóbbá teszi a monolitnál. És nem utolsósorban: lehetővé teszi, hogy az ember lássa: nem ő az állandó, hanem az ismeretlen Úr, akinek itt a Földön vendége volt csupán.


* Vörösmarty Mihály: Földi Menny











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Imre Eszter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.