Vers, próza / (Kovács András Ferenc műfordításai)

Caius Licinius Calvus
(Kovács András Ferenc műfordításai)


I.


Büszke Verona virága, barátom, drága Catullus,
vedd üdvözletemet, Calvusod újra köszönt!
Már haragudhatsz rám: alig írtam a messzi honokból,
szórhatod átkaidat, mint a szakácsod a sót,
mert Epidamnustól Amathusia földi lakáig
szerte bolyongtam el, ám eddigelé fia sort
sem róttam neked én, feledékeny, fránya kalandor,
Attica s Asia rongy kóbora, kit ragyogó
Cypria tett rabbá Rhoduson, s nem a bölcs tudományok
fénye vakított el, csak delejes szerelem
vonzott női szemek sugarával a távoli révek
révületébe, mesés városok és szigetek
szirtjei közt csavarogva az enyhe propontisi partig –
Cos, Samos, ős Ephesos, Smyrna, Chios, Colophon,
majd Clazomenae, lágy Mytilenae s Pergamum is várt,
Trója alól meg a szűk Lampsacusig loholón
keltem a gyors vizen át a kopárabb Bistoniába,
mint ama szűzi üsző, argosi Inachusé,
s Amphipolist hagyván, a kanyargós Gnatia útján
visszadöcögtem a dög Dyrrhachiumba… Minap
érkeztem kifacsartan a hosszas kéjutazástól –
úgy belefáradtam, hogy belefájdul a szív!
Kár haragudnod: már alig élek, a sok zötyögéstől
seggem zsibbadtabb, mint a közélet idült
római vértolulása a hősi, vad agyvelejekben,
trombitaünnepeken, hogyha a banda tömeg
bogba verődve hujogtat a néppárt fórumi estjén,
s fáklyazenés tribünön gyűlnek a néptribunok,
gémberedetten, akár a popóm, mivel ő populáris,
hisz, ha dühöng, demagóg búba törődve dörög.
Kár haragudnod hát: ha te jól vagy, jól vagyok én is.
Ládd, hazagondolok épp, s őszire tán hazahajt,
mint legelőről barmot, a honvágy… És ahogy én most,
végre szeressenek úgy téged az istenek is.



II.


Aeneasunk mamikája, ki mindig s egyre kibabrálsz
Remus utódaival, pártharcokat szítasz megint?
Venus anyánk, örökül Quirinus kutya népe ma tőled
újra kikapta, amit megérdemelt: három kutyát
küldtél rá!… Marakodnak az ősök csontjain ismét,
tépik a megbüdösült, bús koncokat, s egymás farát
bűzölik ők körül, és ki-kiszaglásszák: melyiküknek
kell ma nagyobb hatalom?… Három vadul vadászgató
véreb acsarkodik, ám buta fattyaik is vicsorognak:
száz kutyafalka csahol, csap össze már, csatázik itt,
Róma szivében… A hős Via Sacra vak éjszakáin
hördül, a holdra vonít, dühöng örök, dúlt pártviszály.



III.


Ó, idióta világ, kicsi lettél, megtöpörödtél –
tökkelütött vagy, akár
bamba fejekben az agy, mely avas, pici, mint a töpörtyű!
Már csak a bősz butaság
harsog a köztereken… Kinyomulnak a senkik ugatni
rocska dió rohadó,
rút bele sanda agyuk… Soha semmi sem, ó, soha semmi
sincs belül! Ej, sose volt
büszke velő kobakukban! A szar rotyog ott csak – a semmi
bűze, ganéja… Sötét
genny potyadékos agyuk! Verebek pihepiszka ma többet
ér nekem… Az legalább
még eleven, csupasz élet, igazság – nem hazudik, ha
megfizetik, s nem is öl.
Torz, idióta világ, kicsinyes váz – mind gonoszabb vagy,
s egyre butább leszel így,
bábja az ősbutaságnak! Elaggulsz, össze is asztál
már, amiként öregebb
rétorok ősz töke – oly puha lettél, mint agyalágyult
néptribunok pöcse vagy
gaz fejebúbja… Megint tovabődül a dísztribünökről,
s bűnösöket kiabál
több motyogós hazudós, aki hajdan is itt szerepelt le –
spicli pofája viszont
még pimaszabb ma, s a bőre bizony már vastag, akár vén,
bölcs krokodilnak, utált,
becstelenebb dögevőknek… Üvöltnek a lelki hiénák…
Ők uralognak – övék
vagy, te csodás, keserült, idióta világ, csak övék vagy!
Már csak a bősz butaság –
az vezet, osztogat itt ma parancsokat… Ő ma a törvény,
ő az erény meg a rend!
Ő hazudik, lop, csal, vádol, hajt, bujtogat ölni –
gyilkol a harctereken,
megront, tombol, nem tűr, tör-zúz, bár türelemről
is papol egyre, ha feszt
fölszólalgat a törpe tanácsban a szent jogok és a
szűzi morál neviben!
Tiszteletet követel, kizsarol, szid, néha kiátkoz,
megkritizál, hadovál,
hablatyol, elken, idéz, fenyeget – mert ő ma a fontos!
Ő a középszerüség
szobra! Ma ő dirigálhat – az álszent szellemi vakság,
agytalan ősbutaság!
Görcs, alacsony hadakat toboroz, vonz, gyűjt ma magának,
s köp ki nyakadba korod!
Már csupa nyál vagy… Idétlen időkben szétcsorog orcád,
ó, idióta világ!




Caius Licinius Calvus (i. e. 82 – i. e. 47?) előkelő plebejuscsaládból származó római szónok és költő, Catullus legjobb barátja. Irodalmár barátaival együtt elhatárolta magát Caesar és Pompeius politikai törekvéseitől. A szónoki pályán Cicero vetélytársának számított. A fiatal, művelt ifjak körének, a „neoterikusok" néven emlegetett csoportnak irodalomelméleti megalapozójaként kedvelt költő maradt az augustusi aranykor idején is. Számos költői művéből mindössze 156 vers illetve 21 töredék maradt ránk.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Caius Licinius Calvus


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.