Tűnj el innen, de rágcsáld a szívem,
nem laksz jól úgysem – nem volt miben hinnem.
Ne vinnyogj bennem, lélekpatkány:
nincs egy falatkám.

Amit adhatnék, kevés volna,
méregként ülne a bajszodra,
szívemen fojtó vakolat
a bánat alatt.

A bánat mögött és között
a magány árva cafatja zörög,
nem támad, csak meggyilkol a penész,
most már nem is nehéz.
Nem is nehéz, de persze könnyű sem,
messze réved, de semmit lát a szem,
s ezt a semmit olykor kiszínezi –
reményteli.