Vers, próza / Lacrima Linnae

Váradi Nagy Pál
Lacrima Linnae

[Látó, 2010. január]



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a város határában egy tó. A vashíd túloldalán volt, attól vagy öt percnyire a töltés mentén, majd jobb felé, a szőlőhegy tövében. Nem tudta senki, hogyan és pontosan mikor került oda ez a tó. Az a szó járta, hogy egyik derűs estén még arrafelé jöttek haza a munkások a téglagyárból, aztán reggel a tavat találták az út helyén. Volt elég fejcsóva, hanem azért a téglatermelés nem állhatott le.
A régi öregek eleinte vészmadárkodtak, recsegő izületeikben rosszat sejtettek. De mert a víz nyugodtan viselte magát, és nem tett kárt senkiben, egyszerűen csak ott volt, sőt mint gyógyvíz is bevált, a tó szép lassan belefolyt a mindennapokba, és teljesen átitatta azokat. Amikor én születtem, már pár éve megvolt a tó, vele, rajta nőttem fel.
Tónak nevezni azért kissé túlzás. Inkább volt pocsolya, mint büszke tengerszem; pár méternél nem lehetett mélyebb, és a kerülete is csak jóindulattal tett ki hetvenhét matrózköpésnyit. Nem büszkélkedett különbejáratú szenttel, még csak egy pogány tündérre sem futotta neki, és titokzatos őshüllők tekintetében is szűkösen állt. Ilyen vidékies körülmények között nem csoda, hogy a tó a helybelieken kívül olyan nagyon senkit sem érdekelt, térképekre sem került fel. Egyedül története volt – amit máig nem ismertünk meg –, kristálytiszta vize és csodálatosan megmagyarázhatatlan partja. E három vonzotta a város népét: fürödni.
A part makacsul emlékeztetett arra, hogy előbb volt ott, mint a tó. Homokvár ürügyén ha kicsit leásott az ember a valahogyan éjről éjre magától gyarapodó homokba, előkerült a macskakő: azé az úté, amely a téglagyár felé vitt, vagy kicsivel arrébb egy még mindig fényes fémfelület, a tehervillamos sínje. Egyébként az utat elterelték, a tehervillamost kamionokra cserélték, és a felsővezetéket leszedték, hogy ne zavarja a fürdőzőket. Mindemellett, a vízből árulkodón álltak ki a villanypóznák, és ez akkor is elgondolkodtatott, ha a parti homokban kagylótörmelék is akadt bőven, a víz pedig a tengereknél is sósabb volt, ismerősen, valami fájdalmasat, mégis meghittet idézően sós.
Viharos éjjelek után a legkisebbek arról nyűgöltek, hogy ágyúdörgést, néha még kiáltozást is hallottak a víz felől. És addig mind erősködtek, hogy a fürdőzők ácsoltattak egy másfél emeletnyi magas, haranglábszerű valamit, székkel a tetején: nappal jól jött a vízimentőnek, éjjelre pedig befogták világítótoronynak. Másfelől, ha nagy köd volt, a partra romantikázni kiült párok egy alig hallható leányhang bánatos daláról számoltak be, és aki egyszer hallotta azt a dalt, legközelebb már nagyobbrészt azért ment, hogy újra hallhassa. Vagyis, minden ilyen apró hóbortja ellenére megszerettük azt a tavat, hozzánk nőtt.
Sós volt a vize nagyon, de azért lazán meg lehetett volna fulladni benne, mert éppen nem nyomott ki. Mégis, amilyen háborodott suhancok voltunk, csodálkozom, hogy egyikünk sem veszett a tóba, valahogy mindig megúsztuk minden hülyeségünket. Emlékszem, a tó körül mindig csend volt. Noha délután egymást érte a rengeteg pléd, nyüzsgött mindenki és zajongott a maga módján, csak öt plédnyire ha elhúzódtam, már nem hallatszott más a víz kotyogásán kívül. Valahogy nem lehetett túlkiabálni a tó csendjét.
Ha szél volt, a hullámokat nézni ültünk ki, és kölykökként olyasmiket forgattunk a fejünkben, hogy nyugodjon csak le a víz, és az első dagállyal kihajózunk. Volt olyankor a víznek egy összetéveszthetetlen, partra vetett döglött kagylók meg halak húsából, sóból és végtelenből szövődő jellegzetes, hűvös szaga, amit sosem fogok elfelejteni. Elnéztem a szél gyötörte felszínt, az égig törő hullámokat, és nem volt nagy kunszt tudni, hogy a mélység akkor is csendes volt. Ott ültem a parton addig, amíg ki nem sütött a nap, jöttek a közönséges fürdőzők, és összetört a varázs, vagy az idő váltott haragosabbra, és hazavert az eső. Vagy egyszerűen csak éjszaka lett. Azaz kinn ültem, amíg lehetett, és beszívtam a szagát. Titkom volt azzal a vízzel.
Szennyes pelenkát mosott bele egy cigányasszony. Úgy mondják, emiatt haragudott meg és tűnt el a tó. Amit biztosan tudok, hogy én akkor már majdnem legény voltam. Többen voltunk lent fürödni, korombeliek. Kiszemeltem egy szépecske lányt magamnak, hogy a víz alatt odaúszok hozzá, és jól megijesztem vagy valami. A többiek röhögtek meg hecceltek, hogy nem úgy lesz az, ha tüdővel bírnám is, akkor sem merném. Nagy bőszen lebuktam hát (nehéz volt a víz alatt maradnom a só miatt), és úszni kezdtem a lány felé.
Kiálló bordámról és az államról akkor horzsolta le a kiázott bőrt a macskakő. Felálltam, épp a lány előtt, nagyon meg volt szeppenve, és csak néztünk egymásra. Álltunk ott, a csuromvizes fürdőzők a szárazon, rajta a téglagyári úton és a megrozsdásodott tehervillamos-síneken, és nem tudtuk, mi lett. Egy-egy csöppségnél, hónuk alatt az úszógumival, vigasztalhatatlanul eltörött a mécses. Véget ért a fürdőzés. Volt tó, nincs tó.
Fuss el véle.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Váradi Nagy Pál


A szerzőtől még

   Az utolsó trolihajtó


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.