Vers, próza / Lassú megtisztulás

Szabó Róbert Csaba
Lassú megtisztulás

[2009. december]



„És az ördögök kérik vala őt mindnyájan, mondván: Küldj minket a disznókba, hogy azokba menjünk be.” (Márk, 5, 12)



Abban a hónapban későn sötétedett. Nemcsak abban a hónapban, hanem azon a héten, sőt azon a napon is. Fésős Márk dél körül tévesztette szem elől a rábízott disznót, pedig csak nagydolgát végezni húzódott be a Kapusék szőlősébe, ami nem tartott tovább öt percnél. Az árok mentén hazafelé caplató gumicsizmás napszámosok sem látták a kocát, pedig egészen lentről, a kukoricaföldek felől jöttek, és nem lehetett az út túloldalán sem látni semmit, igaz, ott egy széles fűzfabozótos kísérte a kígyóként tekergőző Berek folyót. Fésős Márk reggel óta oda vágyakozott, szívesen megmártotta volna magát a nagy hőségben, de az apja abba nem egyezett volna bele, hogy a disznót is levigye, mert iszapba süllyedhet, eltűnhet a sűrű bokrosban, elhajthatják, elprédálják. Nem lehetett. Így aztán egész nap bámulhatta, a napfény hogyan csillantja meg itt is, ott is a vizet, mint valami távoli, kacér kincset, amire legföljebb vágyhat az ember, meg soha nem kaphatja.
Lám, nem vitte oda, s mégis elveszett, gondolta keserűségében.
Hajnaltól az Alsóhegyen étetett, napközben sokat gondolkodott, de csak úgy, mindenféle léhaságon, néha komoly dolgokon is, mint például a konfirmálás, ami előtt állt, Máté, Márk, János, Lukács, sorolta az evangélistákat, és zavarodottan próbálta összeegyeztetni a tanítványok között a saját nevét azzal a puha, forró tapintással, amit Rác Anna lábaközén érzett, ahová egyszer kátéórán bedugta kezét.
A koca elégedetten röfögve falta a füvet, olykor túrni kezdett, és ha nem okozott túl nagy kárt, a fiú hagyta, hadd kutakodjon az orrával, és ő tovább sóhajtozott.
Utóbb belátta ostobaságát, tévedett, hogy a gumicsizmásokat faggatta, mert mi van, ha meglátják az apját, és rögtön szólnak neki, a fiad a kocát keresi, elveszítette, mondják, az apja pedig fogja magát, kijön és agyonveri. Viszont azt sem tehette meg, hogy ne kérdezzen tőlük, mert így legalább tudta, arra kár keresnie.
De akkor hol?
Kétségbeesésében a folyó felé pillantott, a tilosba. Ha átmegy az úton, és átgázol a kaszálón, rögtön a bozótos szélén találja magát. Még öt perc sem, legfeljebb kettő vagy három, az nem idő. Bár ösvényt, amit a disznó hagyott volna maga után, nem látott, valami mégis azt súgta neki, nem, egyenesen taszította afelé, hogy a koca csakis oda mehetett.
Ott van, mondta neki valaki, mire ő elsírta magát.
Mintha egy másik világba lépett volna be, ahogy meztelen talpa levált a forró úttestről.
Nemcsak az illatok, a szagok, hanem a hangok is másnak tűntek ezen az oldalon, például a madárlárma jóval hangosabbnak tetszett.
Döbbenten botorkált a kaszálóban, vissza sem tekintett az út fölső oldala felé, az Alsóhegy irányába.
Ezzel együtt a folyót szegő fűzfás rész falként állta az útját, és beletelt néhány percbe, míg átverekedte magát az ujjnyi vastag vesszők, az ágakat fojtó szederindák és a lábszárat csapkodó csalánbokrok között. A vizet még nem látta, de tisztán hallotta a zúgását. Igyekezett is, hogy a lehető legrövidebb módon elérje a vizet, de amikor megérkezett, csalódnia kellett, mert a part iszapos volt, térdig süppedt benne, erőlködve dagonyázta át magát a vízbe, hogy ott aztán lemoshassa magáról a sarat, szinte belefordult a martról a vízbe, mint egy darab tuskó. A meder nem volt mély, derékig érő vízben állt, először föltartott kézzel, majd lassan előrehasalt, hogy összebarátkozzon a sodrással, ráfeküdt, és átúszott a túlsó partra, majd vissza az innenső szélre.
Nem mászott ki rögtön.
Önfeledten lubickolt.
Később valamiféle mozgásra lett figyelmes a folyó túloldalán, csörtetésre, fújtatásra, trappoló négylábúak ütemes dobogására, amiről megint eszébe jutott, mint egy villámcsapás, az elveszett disznó, és ez lélegzetét szegte. A hangok a bokros rész túloldaláról jöttek, és bár sohasem tette még be a lábát arra a partra, egyszeriben úgy döntött, most muszáj lesz megnéznie, mi történik odaát.
Talán éppen az ő disznajukat hajtják el.
Partot ért, kínnal átkúszott a bokrok alatt, kiért a síkra. Széles rét tárult a szeme elé, közelebb fákkal, aszfaltozott úttal, de távolabb, azon túl csupán nagy pusztaságot látott. Nem vette észre rögtön az állatokat. Már épp vissza akart fordulni, amikor az egyik fa alól, a messziből kivált egy csapat disznó, és megindult feléje. Nem legelészve közeledtek, hanem futottak, riadtan futottak, összebújva, vakon, csordában. Aztán az utolsó pillanatban megfordultak, egy másik fát kerestek, és ott megint néhány percig meghúzódtak, mintha a föld nyelte volna őket el, majd újrakezdték a rohangálást.
Látomásnak tűnt, nem akart hinni a szemének.
A mező szélén, a Barát-réten, ahol egykor kalmárok túrták fel a földet a bencések vaskecskébe imádkozott kincse után kutatva, Koros Dániel tanítja a fiát ördögűzésre. Jól haladnak, az apa megsimogatja a gyermek állát, a fiú pedig, jól látszik rajta, kisimul az érintés nyomán, és eltűnik róla a drukk is, a bizonytalanság, a félsz, hogy neki sosem sikerülhet olyasmi, amiben nem hisz igazán. Az apa most átviszi ölében a gyermeket az úton, beülteti egy jegenye alá, szívják a csepegő nedvek szagát, és figyelik az úttesten elszáguldó kék Dácsiák keltette szelet, ami öszszeveri a méretesre nőtt füvek és bogáncskórók lábát. A gyermek jól érzi magát, egészen kinyitja légzőjáratait, hogy a jegenyék szagából minél nagyobb karéj tóduljon tüdejébe, és alig győzi kifújni az elhasznált levegőt, hiába emlékezik, hogyan érdemes úgy összehangolni a lélegzést, hogy a két különböző minőségű lég össze ne ütközzön, és köhögést ne okozzon, mégiscsak rángatózni kezd, ami nála általában a roham közeledtét jelzi. De az apa egy mozdulatára a sunyin araszoló roham megtorpan, a gyermek csodálkozva szagol bele apja vizes mellkasába, ahogy a fölé tornyosuló test visszahúzódik, és a tenyerek is abbahagyják a hátlapogatást. Ami azt is jelzi, hogy vége a rövid pihenőnek, Koros Dániel újra lehajol gyermekéért, és visszamennek a lucernásba, úgy rakja le az öléből a fiút, hogy talpra állhasson, és a fiú tényleg igyekszik kinyújtani, kiegyenesíteni a lábát, a talpát megvetni, és ahogy az apja lassanként elengedi, próbálja kiszorítani végtagjaiból és izmaiból a remegést, folyton azért fohászkodva, hogy talpai gyökeret ereszszenek, egyszer s mindenkorra. Összeszorított fogakkal áll ott Koros Dániel fia a lucernásban, maga Koros Dániel pedig ott áll mellette, hogy amikor teljesen elengedi a fiát, pár lépést távolodva figyelhesse, a bizonytalan imbolygás miként fordul át merész kísérletbe, hogy aztán a félig megtett lépésbe belebotoljon a test, hirtelen csendet teremve huppanjon be arccal a lucernaszárak közé. A víz felől halk surrogással méretes bögölyök érkeznek, és ellepik a földön heverő testet, az apa leoldja az ingét a derekáról, azzal csap szét közöttük, fiát fölteszi a biciklire, hazafelé indulnak, és bár hallja a háta mögül, hogy a küllők csontra kattognak, csak akkor nézi meg a fiú véresre csapkodott lábfejét, amikor a Fésős Balázs gyereke miatt kénytelen megállni az út közepén.
Abban a hónapban későn sötétedett. Nem csak abban a hónapban, hanem azon a héten is, sőt, azon a napon is. Tízkor jól lehetett még látni, ahogy Fésős Márk hazafelé veri a kocát, és az iroda előtt öt percig hagyja dagonyázni az ablak alatt, ahová a mosóvizet öntik, pedig az apja szólt neki, hogy azt ne engedje. A mosóvizet Pirkó, a szövetkezet takarítónője önti folyton a sáncba, holott tudja, hogy egyesek nem szeretik látni, miféle szennyes kerül ki az iroda termeiből. Nem állsz meg sehol, hazafelé jössz, mondja neki reggel az apja, és Fésős Márk azt válaszolja, hogy megértettem. Egész pontosan így: megértettem, apám. Furcsa remegés rázza, ahogy áll az irodaház előtt, szívesen továbbmenne, de nem tud, eszébe jut az apja parancsa, hogy pontosan itt nem szabad megállnia, erre elsírja magát, csuklástól kísérve bőg, taknya nyitott szájába folyik. A biciklin közeledő, nagytermetű szőrös férfit látja maga előtt egyre, amint rámordul.
Mit akarsz, mordul rá a Fésős Balázs gyerekére Koros Dániel. A fiú szipogva néz a férfira, hol a disznónk, kérdezi meg halkan, és elsírja magát. De akkor már Koros Dániel a fia lábát dörzsölgeti, aki kerek, nyugodt szemekkel bámulja a lángveres fiút, és bokáján eláll a vérzés. Csak ekkor látszik tisztábban, hogy Fésős Márk valamit szorongat a kezében, és hogy nem valamit, hanem egy véres, dögletes szagú disznófejet, amit most leejt maga elé a fűbe. Ott lesz, ahol utoljára láttad, mondja neki Koros Dániel. Ahogy rövid tanácstalanság után Fésős Márk lélekszakadva elrohan a folyó felé, hogy átússzon a túlsó partra, Koros Dániel egy pillantást vet a földre hajított disznófejre. Nem indul sokáig el, nézi az összehúzott szemű állatmaradványt, és közben a biciklit támasztja, hogy a fia súlya alatt el ne dőljön, és ahogy így egyensúlyt képezve álldogál a lassan rohadásnak induló fej és a gyermeke között, a fiú óvatosan átöleli, de úgy, hogy kissé megemelkedve, bal lábával tartva magát átnyúl az ülés fölött, és hátulról karol apjába, a hóna alá, hálásan, békésen, szótlanul, mint aki bármely pillanatban képes volna pár lépést megtenni most már egyedül is.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Róbert Csaba


A szerzőtől még

   Radnóti Miklós: Tarkómon jobbkezeddel


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.