Vers, próza / ,,Legyen, mondjuk, lovas szekér''. Szilasi László válaszol Láng Zsolt kérdéseire

***
,,Legyen, mondjuk, lovas szekér''. Szilasi László válaszol Láng Zsolt kérdéseire[2018. április]



A legutóbb megjelent Amíg másokkal voltunk című kötetedben ott van három kisregény: Babits, Jókai és Bessenyei életük egy-egy szakaszáról mesélnek. Amikor a jókais részt olvastam, az ő erdélyi útjáról, meg voltam győződve, hogy a helyszínen dokumentálódtál – erre kiderült, nem vagy egy nagy utazó, vannak helyek, ahol soha nem jártál. Milyen mértékben szól rólad ez a könyv, mennyire van a te életed benne ezekben a kisregényekben?

Annak idején történelem szakos is voltam az egyetemen (alig bírtam leadni, mert ahhoz előbb át kellett mennem az első szigorlaton), és annyit mindenképpen megtanultam Collingwood professzortól, hogy – mivel az időutazás egyelőre nem kivitelezhető – a történetírás gyakorlata a ránk maradt források értelmezésén alapul. A történetírás nyelvi alakulat, amely korábbi, nem feltétlenül történetírói célú szövegek továbbírása által áll elő. Ez íróként is biztató nekem. Soha nem idegenkedtem attól, hogy bizonyos esetekben korábbi szövegek újraírása által találjam meg saját mondataimat. Meg lehet nézni a Detonátát. De ez a másik is egy járható út. (Az irodalomban sokkal több út járható, mint gondolnánk. És hát, persze: sokkal kevesebb.) Mészöly Miklós is ezt tette Polcz Alaine mondataival Pontos történetek útközben című könyvében. Én másféle szövegeket használtam. Róna Judit szuper Babits-monográfiáit, Gálos Rezső pozitivista Bessenyei-életrajzát, Jókai feljegyzéseit erdélyi útjairól. Ezek módszeres (rövidítésekkel, áthelyezésekkel és betoldásokkal járó) átírása utazásszerű tapasztalatokkal járt számomra. Igenis: jártam a századfordulós Szegeden, a 19. század közepi Tardonán vagy a 18. század végi Pusztakovácsiban. De aztán ennek is vége lesz egyszer: azt remélem, a halálon túli életben az Úristen megengedi majd nekünk az ismert és ismeretlen világokban az időutazást. Az irodalomban pedig többek között az is csodálatos, hogy bármihez mész általa igazán közel, majdnem mindig megtalálod benne magadat. Babits 1906– 1907 körül a rekonstrukciós városban: úgy keresi a feladatát, hogy közben ipari mennyiségben javítja a latindolgozatokat. A bujdosó Jókai 1850-ben: nem csinál semmit, de végiggondolja az életművét, már csak le kell jegyeznie. Bessenyei teleírja a nyomtatás közegét helyettesítő lerakatait: közben lassan eljut a Tariménes című regényhez. Nem tudom, mennyire van benne ezekben a történetekben az én életem. Azt hiszem, ez a könyv elsősor­ban nem rólam szól. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy az életben végzett tevékenységeinknek előbb vagy utóbb át kell hajolniuk a művészetbe. Jó, ha így történik, jó lenne.

Az irodalom tanára vagy a szegedi bölcsészkaron: vajon úgy történt, hogy a regényeid ebből a tevékenységből való áthajlásnak nevezhetők?

Babits végzettségét tekintve középiskolai tanár volt. Jókai újságíró-féleség (gyönyörű feleséggel). Bessenyei meg filozófus, vagy valami afféle. Ők ezekből a tevékenységekből hajoltak át az irodalomba. Az áthajlás előtt azonban maga a tevékenység megváltozik, nem önmagaként hajlik át. Az én regényeim irodalomtörténeti munkáim után és közben jöttek létre. Nagyon szeretem az egyetemi munkámat: hivatásomnak tekintem, és még pénzt is adnak érte. De az én irodalmi szövegeim nem az irodalomtörténet-írásból jöttek létre, nem az hajlott át. Hanem talán inkább abból a történetképzési gyakorlatból, ami az irodalomtörténet-írást általában is jellemzi. Összegyűjtöd az anyagodat. Kérdéseid által megpróbálod megismerni. Kósza történetek által tényeket képezel az adatokból. Aztán egységesítesz (nem tudsz nem-egységesíteni), és megírod a történetedet. A Magyar Irodalom Történetei? Akkor is egy van belőlük, ha direkte többet írsz: mindig már kevesebb a többnél. Amikor azonban megírtam az eddigi legnagyobb régimagyaros munkámat (Balassi verseinek utóélete 1594 és 1632 között: ehhez értettem), egyfelől arra jutottam, hogy bármit is tettem bele ebbe a könyvbe, az én dolgaimnál sohasem lesz benne több. Inkább kevesebb. És aztán az egész nagyon hamar el is múlik. A tudomány művelése nem gazdaságos dolog. Másfelől pedig az a helyzet, hogy az irodalomtörténet-írás mindig egy nyelvet használ. Nem többet, csak egyet. Általában mások nyelvét. Egy bizonyos módszertani nyelven keresztül nézi az irodalmat. Azon keresztül értelmezi. Újratermeli az eredményeket. Az ember annak idején nem akart megszületni. Később majd meghalni nem akar. Nem kívántam efféle tevékenységgel tölteni az életem. Legyen másra is idő. Máshová helyeztem át üdvösségem tétjeit. Némi gondolkodás után nekifogtam a Szentek hárfája megírásának. A két ünnep között jártunk, talán még hó is esett.

Az irodalom tanárát a módszertani nyelv hozzásegíti, hogy mondandóját megértsék a diákjai. A szépíró viszont csak akkor tudja megértetni magát, saját érzéseit, gondolatait, ha nyelvet talál hozzá, egyedi nyelvet, ugyanakkor mérlegelnie kell, mennyire legyen egyedi ez a nyelv. Emlékszem, a Szentek hárfája kritikusai szinte valamennyien beleakadtak a regény nyelvébe, ki ezért, ki azért. A harmadik hídról író Károlyi Csaba pedig kiemelte, mennyivel ért­hetőbb, tisztább szerkezetű. Kell-e valamilyen kompromisszumot kötnöd, amikor regényt írsz?

A nyelvi kompromisszum esetemben állandó. Belépsz a nyelvbe, és máris veszélyben vagy. Állsz az ajtó előtt az érzéseiddel, a gondolataiddal meg a testeddel, óvatosan kopogsz. Ki az? – kérdezik odabentről. Erre vagy azt válaszolod, hogy én (A = A, ami, ugyebár, tautológia, és nem is mond semmit, hiszen bárki mondhatja), vagy azt, ami a neved, a munkád, a társadalmi pozíciód (A = B, ami pedig arcrongálás, arcpusztítás, arctalanítás: nem akarhatod ezt). Egyedül is használatos anti-wittgensteiniánus magánnyelv szerencsére nincs, a nyelvi potméter viszont bátran tologatható. Az egyik végén, mondjuk, az Ókontri áll, üvegtisztán áttetsző nyelvével, a másikon, mondjuk, a Finnegan’s Wake, érthetetlen megfogalmazásmódjaival. Köztük szeretnék berendezkedni. Köztük állok, de nem középen. Az arany út ebben az esetben nem középütt vezet. Hanem hol erre, hol arra. A rendszerváltás után volt boldog tíz év, amikor még nem támadtak fel a műfajok, minden csak szöveg volt, Garaczi-féle harcos kajovákkal. Aztán a műfajok, részben piaci okokból, újra megjelentek, s hirtelen az lett a parancs, hogy a munka egészében legyen a nyelv (Oravecz vagy Joyce módjára, de mindenképpen:) ugyanolyan. Ezenfelül pedig a műfaj legyen regény. Hosszú munka, ugyanazon a nyelven. Eleje, közepe, vége: mindvégig egyforma, legyen benne egység. Szerintem ez mára kissé unalmas lett. Hogyan kezdő­dik. Mi a vége. A belívet néha el se olvasom, várhatólag az is ugyanolyan. Kevés új megismerési eredmény, ráadásul megérteni is nehéz. Nem sok nyelv bírja kétezer oldalon, talán a Nádas Péteré. A megoldás vagy az lehet, hogy előállítasz egy termelékeny nyelvet, Borbély Szilárd pl. a 18. századi grammatikába illesztette a 21. századi lexikát, vagy pedig megpróbálod a műfajt vagy a nyelved jellegét megváltoztatni, egységét megbillenteni, eltörölni. Szentek hárfája, A harmadik híd, Amíg másokkal voltunk: utólag úgy látom, hogy műfaji döntéseim a kisregény felé vezettek. Az új, egye­lőre Luther kutyái című regényem pedig egyfelől továbbviszi ezt a műfaji aprózódást, másfelől pedig olyan szövetet kíván létrehozni, amelyben változékony a nyelvi anyag, különböző stílusú és idejű szövegek keverednek benne. Parti Nagy Lajos régen írt valami olyasmit, hogy: Nézd, bazmeg, őzikék! Remek prózai mondat, akkoriban regiszterkeverésnek nevezték az effélét. Ez az igazság, ez a módszer talán ma is applikálható. Nehogy már (bazmeg) ne olvassák el a közepét.

Említetted, amikor a Szentek hárfáját elkezdted, a két ünnep között történt, és épp esni kezdett a hó. A harmadik hídhoz rögtön csatolok egy érettségi találkozót, valóságosat, vélhetőleg az ösztönözte a nekilendülést. Az Amíg másokkal voltunk esetében azt szűrtem le, hogy az írói nyelv, vagy nevezzem inkább módszernek, indított el, de persze ott is sejteni érzelmi, hangulati hullámokat, amelyek az írás nyílt vizére sodortak. Van valamilyen ősgenézise (alaptörténete, traumája) a te íróságodnak?

Nagyon fontos a zöldmunka: a bor minősége jórészt azon múlik, hogy mit gyűjtöttek be, hogy hogyan tevékenykedtek a termőterületen. Az írásban az anyaggyűjtés után azonban mindenképpen van egy olyan szakasz, amikor mindent el kell felejteni. El kell felejteni az anyagodat. Engedni kell, hogy leszálljon mélyre. Onnan kellene aztán felemelni. Ezt a munkát mindig más indítja el, más impulzus, többnyire váratlanul. Amikor a Zalaegerszeg Koplárovics Béla góljával legyőzte a BL-ben a Manchestert, Bozsik edző azt mondta, hogy nagyon nagy szerencséjük volt – de igen sokat dolgoztak azért, hogy ekkora szerencséjük lehessen. Szerintem is ez a helyzet. Az ihlet, ha létezik, nagyon kemény előkészületek után jön el. A Szentek hárfája írása akkor kezdődött el, amikor az öcsémtől kaptam karácsonyra egy képeslapos könyvet a régi Békéscsabáról. Ütöttek azok a képek, akár a féltégla, alaposan előkészültem rá, hogy igazán megüthessenek. Elindították az írásfolyamatot, végigvittek rajta, eljuttattak a végkifejletig, ma is megvan az a kötet. A harmadik híd valóban egy érettségi találkozóval indul, azt az érettségi találkozót azonban kitaláltam magamnak előre, és amikor eljött a valóságban, el is mondtam a régi osztálytársaimnak, hogy nyugi, a könyvben szereplő esemény előrevetett kitaláció. Az esemény fiktív. Minden utólag létrejövő esetleges hasonlóság ellenére. A kitalációt pedig az indította el, hogy a Múzeum előtt egyszer csak megpillantottam a hősei­met. A Belvárosi Híd alatt masíroztak át lassan a Roosevelt tér felé. Háttal álltak nekem, de tudtam, hogy ők azok. Az Amíg másokkal voltunk esetében pedig az indította el a folyamatokat, hogy ádvent idején egyszer világosan láttam magam előtt a fiatal Babitsot, ahogy az Egyetemi Könyvtár helyén hajdan állt csónakázótó partján ácsorog. Megvolt a kép, meg kellett értenem. És aztán jött még két ember, két kép, hogy visszavehessek a túlságosan happy endingből. És hát igen: írás esetén legjobb, ha az ember Visegrádra távozik. Nagy ott a csend. Bizonyos értelemben megelégedésemre szolgál, hogy emigrációba indulásakor Márai is ott rejtette el naplója elkészült részeit. Vajon kinél, hol lehet ma az a ház, vagy eszme.

De honnan való benned az „íróság”? Miért éppen írsz, és mondjuk nem festesz? A Szentek hárfájánál említed, alaposan előkészültél rá, hogy amikor eléd került az a bizonyos fotóalbum, beinduljon az írás. Többször is utalsz a készü­lődés fázisaira. (Én azt is a készülődéshez számítom, hogy a kilencvenes években Kanetti Norbert álnév alatt közöltél.) Úgy sejtem, volt valamilyen alapélményed, ami az íróság felé terelt. Vagy megfontolt elhatározás következménye? Mindkét eset érdekes. Your first shock?, ahogy a Mezzo tévében tudakolják híres zenészektől, mi indította el őket a zenei pályán.

1966-ban, két és fél éves koromban, agyhártyagyulladást kaptam. Ez akkoriban halálos betegségnek számított. Én azonban túléltem, teljesen egészségesen: állapota kristálytiszta, ez a szerkezet szerepelt a zárójelentésemben. A következő évek jórészt azzal teltek, hogy a hozzám közelálló emberek állandóan felgyógyulásom csoda-jellegét hangsúlyozták. Csoda, hogy ép maradtál, édes fiam. Ekkora betegség után. Csoda. Én meg azon dolgoztam, hogy újra meg újra megerősítsem ezen csoda maradandó és stabil jelenlétét. Úgy nézhettem ki, mint egy nagyon szomorú gyermek-figura, valamelyik iszonyatos Móra-novellából. Körtemuzsika: sokkal jobb, erő­sebb lenne a mai magyar kultúra, ha annak idején nem az ő életműve lett volna a prózai kötelező olvasmányok alapmozzanata. Megtanultam írni, megtanultam olvasni (ebben a sorrendben), csodámra jártak az első osztályban. Az első regényemet negyedikes korom körül írtam. Egyszerre olvastam Karl Maytól Az Ezüst-tó kincsét és Robert Louis Stevensontól A fekete nyíl című regényt (Delfin-könyvek: csodálatos volt az a sorozat). A saját munkám abból állt, hogy összeolvasztottam ezt a két remek művet. Beleírtam a kezemmel az egészet egy határidőnaplóba. És aztán körbehordtam a könyvemet, mint a véres kardot. Nagy volt a sikerem, kész csoda. Úgy találtam, hogy csodáim stabil és maradandó jellegét az általam készített szépirodalmi műalkotások tudják a leghatározottabban megerősíteni. Írj, és akkor a többiek azt fogják gondolni rólad, hogy tényleg nagyon okos vagy. Az agyhártyagyulladás volt az én első sokkom. Az íróság pedig a biztonsági utókezelés. És aztán, ha szerencsém van, vagy ha megáld az Isten, néha ezt az egészet elfelejtem, és nem marad más az írásból, csak az öröm, a játék, meg az a nagyon szigorú építkezés, ami talán (ha szabad eztet a kifejezést használnom, © Kukorelly) a szabadság maga.

A harmadik hídban különösen, de valamennyi könyvedben mintha a csoda elporladna a valóság érintésétől. Közben meg egyre több valóságot engedsz be az absztrakció világába. Mégsem válik reménytelenné a dolog, mert a valóság érzékeltetésének absztrakciójában megvillan valami örök csoda. A hamarosan megjelenő könyved saját agyműtétedről szól. Az Utazás a koponyám körül mennyire volt előtted modell, vagy mennyire akadály?

Azt hiszem, én azt gondolom, hogy csodák vannak, de emberek által jönnek létre, s ennyiben épp a valóság érintése hozza őket létre. Készen kell lennünk a csodákra, arra tehát, hogy néha, nagy ritkán, talán csak egyszer az életben csodát, csodákat hozzunk létre. Ennyiben tehát a valóság beengedése az absztrakció világába számomra egyáltalán nem reménytelen dolog: éppen hogy ok a reményre, állandó ok az örök csodákra. Az, hogy felgyógyultam az agydaganatomból, alighanem csodának tekinthető. A folyamatot, közelről nézve, az hozta létre, hogy az idegsebész, az onkológus és a neurológus egyenként és együttműködésükben is megalkották azt a számomra áttekinthetetlen bonyolultságot, amiben megnyilvánulhatott (különböző szótárakban:) a Szerencse, a Sors vagy Isten akarata – már ha van nekik ilyenjük. A kórházi lábadozás alatt felváltva olvastam két könyvet. Az egyik a Moby Dick volt, a teljes változat. Arra jöttem rá, hogy Melville könyve nem leírja a bálnát, tökéletesen, hanem hogy a bálna az, ami meg van róla írva abban a regényben. A másik könyv az Utazás volt. Aggasztóan tökéletes munka. Vannak olyan könyvek, amelyek kialakították a saját műfajukat. Megírni a túlvilágot? Elad lélek ördögnek? Diák megöl öregasszony, aztán sokáig kínlód? Agydaganat? Sem tematikailag, sem nyelvileg nem érdemes bemerészkedni ezekre a területekre. A modell és az akadály szembeállítása azonban feloldódik a retorikában. Az imitáció (magyarul: követés) elmélete szerint a modellnek tekintett korábbi szövegek annyiban akadályok, hogy túl kell rajtuk jutni, felül kell őket múlni, meg kell őket haladni. A követőnek erre kell törekednie. Lehet, hogy nem fog menni. De legyen ez a vezető hipotézis. Hátha. Különböznek a tények. Különböznek a nyelvek. A legfontosabb konkrét különbség pedig számomra az talán, hogy Karinthy Frigyes mindvégig ébren volt a nagy Herbert Olivecrona műtéti beavatkozása során. Mindvégig tudatánál volt. Az én emlék-együttesem elején, közepén és végén azonban hatalmas lyuk tátong. Nem voltam jelen. Szeretnék hangot adni ezeknek a hiányoknak is. Hova lehet belátni ott.

Károlyi Csaba az Élet és Irodalomban megjelent interjújában azt kérdezte tőled, hogy mennyire segít vagy akadályoz az írói munkádban, hogy hívő ember vagy. Te erre azt válaszoltad, hogy a világteremtés az írói célod, és ebben segít. Az akadályoztatásról nem mondtál semmit. Nem gondolkoztál azon, mire gondolhatott Csaba, mi módon lehetne gátló az istenhit? De akkor már én is megkérdezem, mi akadályoz az írásban?

Nem tudom, az írói munkát tekintve miben lehetne gátló az istenhit. Az azonban a szemembe ötlött, hogy a kései Esterházy úgy gondolta, nem lesz feltámadás, nem hisz abban, hogy a jelenlegi személyiség-struktúra újra előállhatna. Isten pihentető tenyere nem teremt személyt. Esterházy kétségtelenül istenhívő ember volt, szerzőként, interjú-beszélőként is az, de végül nem tudhatjuk, egészen pontosan sohasem tudhatjuk, hogy az adott esetben az Istenben való hit mit is jelent. Mi a beltartalma, mik a finomságai, Carlo Ginzburg A sajt és a kukacok című könyve szépen beszél a hitbéli lehetőségek szinte végtelen számáról. Lehet, hogy van olyan hitfajta, amely hivatásszerűségével minden más tevékenységet kizár. Az enyém nem ilyen. (Az egyik öcsémé, aki adventista lelkész, talán igen.) Engem más dolgok akadályoznak az írásban. Először is: az írás nagy kreativitást igényel, minden könyv más szabályokat követ (például a szabálytalanságokét), ezért sohasem lehetsz biztos benne, hogy a következő munkádat is meg tudod csinálni. Ez engem néha félelemmel tölt el. Többnyire leküzdöm. Másodszor: kevés az idő. Marlon Brando a Keresztapa első részének végén világosan meg is mondja Al Pacinónak: nem volt elég az idő. Az idő annyira rövid, hogy ezzel a rövidséggel, ennek a rövidségnek a felháborító voltával már nem is érdemes foglalkozni, tanácsolta egy másik istenhívő író, Ottlik Géza. Szerintem jó ez a tanács. Harmadszor: depressziós vagyok, azt mondják, másfél év alatt magától is elmúlik, csak nem mindenki élné meg azt a másfél évet. Húsz éve szedek egy gyógyszert. Betöltődött, segít, nincsen panaszom. De a valóságos világ meg az én világaim élénk színei mögött mégis ott libeg valami sűrű, nehéz, selyemszerű sötétség. Elnyomott ez a dolog. De bármikor támadhat. Nem kellene belegabalyodnom. Az írás átsegít ezen az akadályon. Filozófiát nem olvasok, de a Szeben vármegyei Resináron született Emil Cioran gondolatai közel állnak hozzám. A világ annyira szörnyűséges hely, hogy bárminek nagyon lehet örülni, ami legalább egy kicsit jó. Művészet, szelíd emberek, utazás – hogy végképp közhelyes legyek.

Megfogott az az előbbi kép, ahogy a Belvárosi hídnál átmasírozó alakokban meglátod leendő könyved szereplőit. De már a cím is, A harmadik híd a jövőt láttatja, egy kéthídú városét. Milyennek látod az irodalom helyzetét tíz, húsz, százhúsz év múlva? Lesznek még művelői?

Számomra a jelen is megfoghatatlan. Igyekeztem pontos lenni, aztán a szegedi belváros jó részét újraépítették. Nem találsz oda. Akkoriban két híd volt Szegeden, de már elkezdik lassan építeni a harmadikat, pontosan oda, ahová én is terveztem, állítólag lesz mellette egy uszoda, az első uszoda Ószegeden. Megragadhatatlan. Elmozdul. Kicsúszik. Hát még a jövő. Akár olyan kicsike pontocskája is, mint az irodalom helyzete. Nem tudom. Úgy látom, művészeti ágak nem szoktak végleg elmúlni. Lehet, hogy éppen nem műveli senki, de a készletben ott marad. Kitalálták, működött, hátha jó lesz még valamire. Hozzáférhető. Ennyiben tehát lehet, hogy (tíz, húsz, százhúsz év múlva) az irodalomnak nem lesznek aktuális művelői, de olvasni azért, a régieket, lehet, ki tudja. Jelenleg szügyig járunk az írásbeliségben. A régi barátaimat jórészt azért veszítettem el, mert akkoriban még vonalas telefonjaink se voltak, hívtam a lányt, de gyakorta az apja vette fel, mit akar, fiatalember, a leánka most nem ér rá. Most meg majdnem mindenkinek okos a telefonja. Áll a metrón, villamoson, belemenekül, a saját írása által, a magánya elől, a kommunikációba. Ez nem biztató, de okot adhat a reményre. Egyre kevesebb az egy főre jutó munka. Mit fogunk kezdeni a ránk szakadó idővel? Talán Michel Houellebecq-nek lesz igaza: előbb vagy utóbb, de mindenki a saját életrajzát fogja írni egész életében. De az is lehet, hogy a képregény meg az ifjúsági irodalom, a nemes lektűr és a film el fogja törölni a magasirodalomnak még az emlékét is. Mindenesetre: ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket. Avagy: az utókor? taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a szaros pelenkáját.

Egyszer láttalak a tévében a tanárok ügyéről nyilatkozni egy politikai mű­sorban. Mennyire vehet részt az író cselekvő módon a jövő alakításában? Beszólhat-e egy-egy pártnak, írhat-e publicisztikát? Kiderülhet róla politikai kötődése? Vagy ha a könyve mindezt nem cselekszi meg, akkor teljesen mindegy, ő mit csinál?

Igen, azt hiszem, nekem vannak politikai nézeteim. (Valószínűleg bal-liberálisnak nézek ki, és az is vagyok. Másutt, Nyugaton, gondolom, liberál-konzervatív lennék. Tetszenek nekem Roger Scruton nézetei a falkás rókavadászatról meg az angol telefonfülkékről. Itt azonban annyi minden nincsen megoldva, annyi mindent nem beszéltünk még meg, hogy ez – politikai nézetként – szóba sem jöhet. De az bizonyos, hogy esetleges újítások esetén mindig eszembe jut: mi most semmiképpen sem lehetünk okosabbak, mint a korábbi évszázadok hagyományteremtő emberei – csak óvatosan.) Ez nem volt mindig így. (Korábban úgy gondoltam, hogy a politikusok bunkók. Én pedig nem akartam bunkó lenni. Még jó bunkó sem. Véget ért a szocializmus, végre – hallgatói érdekképviselet, DeKon, Pompeji – elmerülhettünk a szakmáinkban. Így maradtunk ki a privatizációból. Aztán kiderült, hogy a görögöknél, az érett társadalmukban, a remek városaikban csak a munkások foglalkoztak az oikosz dolgaival. A szabad ember fölöttük lebegett, intézte a közösség ügyeit.) Bele kell szólnunk. (Hogyan. Tanítóként mindenképpen: a politika tudtommal nincs kitiltva az egyetemről, mindkettő része a másiknak. Tárcaíróként is: a tárca, azt hiszem, szoros értelemben véve nem része mindenestül az írói életművemnek, és nem is kell bennük sokat vartyogni, de szükség esetén ki szabad osztani a rosszcsontokat, hátha. És végül itt vannak a regények: A harmadik híd talán mond valamit arról, hogy – a politikai nézeteken túl vagy innen – voltaképpen milyen is lenne a világ.) Szóval, talán csak annyit akarok mondani, hogy tégy a gyűlölet ellen, te rohadék!

Utolsó kérdésemmel visszakanyarodnék az elsőhöz, méghozzá az utazás és az írás kapcsolatára, főképp, hogy a szóba hozott Scruton is utal a Foucault-ról írt könyvében arra a felismerésre, hogy egy mű létrejöttében nemcsak az időbe­liség a meghatározó, hanem a térbeliség is. Van-e olyan része a világnak, ahova azért utaznál, mert szeretnéd megírni?

John le Carré Galambok alagútja című mesebeli könyvéből világos lehet, hogy milyen őrületes utazásokat és utánajárásokat igényel egy-egy valószerűnek ható könyv írásának megalapozása. Neki mindenhová el kell mennie. Nekem nem feltétlenül. Korai elbeszéléseim emlékeim másai voltak, a Németh Gáborral közös könyvünk olvasmányélményeken alapult, első regényem Békéscsaba múltjaiban utazott, a második Szeged számomra semleges tereiben, a harmadik a századfordulós Szegeden, Pusztakovácsiban és Tardonán: Szegedet ismerem, Pusztakovácsit csak félig, Tardonán sohasem jártam. A betegségről szóló könyvem pedig jórészt a szegedi klinikákon játszódik, de oda sem azért utaztam el, hogy aztán jó alaposan megírjam. Van még anyagom. De ezek az anyagok persze elfogyhatnak majd. A terekben az a jó, hogy történeteket rejtenek magukban, anyagszerű narratívákat, jól kitapinthatóan. Azt azonban nem tudom, hogy pusztán a megírás érdekében hová utaznék el. Annak idején elolvastam Fernand Braudelnek a mediterráneumról szóló trilógiáját. A mediterrán területek szerinte valahol Villánynál érnek véget, de azt, hogy miképpen él egy ember a Földközi-tenger partján, nem értem. Szívesen leköltöznék egy időre valamelyik volt velencei gyarmatra, lehetőleg ősszel. Ezenfelül teljesen biztos vagyok benne, hogy előző életemben angol voltam. Valamikor 1915 körül születhettem Sussexben, jó iskolákba jártam, és remek, kalandos életem volt a II. világháború alatt. Kém lehettem, vagy valami afféle, a háború vége felé alighanem meg is haltam, valahol Észak-Itáliában, angol beteg. Szívesen kidolgoznám ennek az életnek a részleteit egy vidéki birtokon, meg egy londoni legénylakásban, legyen a ház keskeny, magas, nyikorgó falép­cső vezessen fel benne a harmadik emeletre. Úgy érzem továbbá, hogy James Fenimore Cooper, műveinek mélabús tökéletessége ellenére, valamit nagyon elrontott a vadnyugat ábrázolásában. Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri: alighanem újra kellene ezeket a regényeket írni, s ennek érdekében örömmel keresztülutaznék (nagyon lassan, John Williams vagy Cormac McCarthy írói modorában) az Amerikai Egyesült Államokon, teszem azt Bostontól egészen Los Angelesig. Legyen, mondjuk, lovas szekér.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

***


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.