I.

Magáért én akár földönfutó,
esendő herceg, egyszerű paraszt,
leszek remegve feszülő rugó,
álmában sem emelhet rám panaszt.
Ne tegye meg, hogy gyáván elszalaszt
s igen helyett csak habogást kapok,
akármit kérjen, szolgája vagyok.

II.

Hibásak a papíron a betűk,
mert nem jelentik azt, mit gondolok,
hiába is foglalkozom velük,
csak úrnőmet dicsérve boldogok.
Legyűrnek álmos, ócska verssorok
és elfelejtém lám a lényeget:
áldani, mit öröknek vélhetek.

III.

Bocsássa meg rabjának, asszonyom,
ha fénye mellett néha megpihen,
s ha hemperegve puha bársonyon
kezében érzi újra, hogy milyen...
Akármit írjon, vakon elhiszem,
azonban kérem, ha már nem szeret,
bocsássa meg illetlenségemet.