Vers, próza / Levelek Ritához

Kaos Moon
Levelek Ritához[2016. május]



RÉSZLET


És eljött a vasárnap reggel.
Egy adott pillanatban kinyitottam a szemem. Monica rajtam feküdt, és nézett engem. Eleget basztalak, nem kell több, mondtam neki álmosan. Nekem sem, csak néztelek. Jól van, nézzél. Felkelt az ágyból – meztelen volt. Nem zavart. A mellei kemények voltak, kissé szétállók, a segge feszes, enyhén telt. Te, egy fiatal nő volt, és az enyém volt. Visszajött a reggelivel. Kávé és mézes kenyér. Megy az ilyesmi? Megy. Van egy ötletem, mondta. Egyre mosolygott. Nekem nincs. Te gonosz. Oké, mondd, milyen ötleted van? Gyere, képzeljük azt, hogy férj és feleség vagyunk. Egész nap? Egész nap. Egyszerű lenne, ha tudnám, mi a dolgom. Én se tudom, de kitaláljuk, akarod, édesem? Új szavajárása volt, egyfolytában úgy szólított, hogy „édesem”. Nem volt kedvem hazamenni, nem volt kedvem ugyanazt a zenét hallgatni, nem volt kedvem mindegyre az ablakon kibámulni, abban reménykedve, hogy egy napon magától kinyílik, s egy hatalmas léghuzat kiszippant onnan, és máshova hajít, valahova a Világegyetembe, messze, minél messzebb, egy nőcivilizáció kellős közepébe, akiknek pinájuk van pina helyett, pinájuk van segg helyett, pinájuk van száj helyett, pinájuk van kéz helyett, és nyelvük egyetlen szóból áll: szeretlek.
Te engem úgy fogsz szólítani, hogy Mon, én pedig téged úgy foglak szólítani, hogy édesem, benne vagy? Igen, Mon. Akkor jó. Elég a henyé­lésből, édesem, gyerünk, talpra, mert dolgunk van. De hát vasárnap van, kedvesem, azt akarom, hogy még henyéljünk az ágyban, tiltakoztam erőt­lenül. Nézd, milyen szép idő van kint, menjünk inkább ki. Intettem, hogy jöjjön közelebb. Közelebb jött. Megcsókoltam a köldökét. Mihez is kezdenék én nélküled, kedvesem. Édesem, te hízelgő, mit meg nem teszel még legalább tíz perc henyélésért. Oké, tíz perc, de egy másodperccel sem több. Az oldalamra fordultam és néztem, ahogy öltözködik. És azt mondtam magamnak, hogy sem Picasso, sem Matisse, sem Miró, sem Dalí, egyik nagy festő sem jutott volna olyan magasra, ha nem csodáltak volna meg legalább egyszer egy feleséget, amint öltözködik. Azok a magabiztos, bensőséges, érzéki mozdulatok, a látszólag közömbösen felhúzott bugyi, a gondolatok lassúságával felsodort harisnya, a makrancos mellek fölött összegombolt ing, ahogy minduntalan ki-kibuknának még egy pillanatra a férfi áthevült tekintete elé, a hajban határozott mozdulattal végigszántó kéz, a vállra omló tincsek, az utolsó gomb a szoknyán, az utolsó cipzár.
Nézni egy nőt, ahogy vetkőzik, olyan, mintha sportolnál, nézni, ahogy öltözik, olyan, mintha műalkotást csodálnál. Azt hiszem.
Te, szóval kimentünk sétálni. Menjünk a parkba, édesem? Menjünk, Mon, ma jól érzem magam. Gyalog mentünk. Semmiségekről beszélgettünk. Arról, hogy mit csinálunk másnap. Az újdonságokról, a régi dolgokról, gyerekekről, melóról, közös emlékekről, Angelről (á, az a régi kalandod a naiv kislánnyal...), hétköznapi dolgokról, olyasmikről, amiket együtt csinálunk majd, kettőnkről. Leültünk egy padra. Átkaroltam, ránéztem és mosolyogtam. Figyelj, még akkor sem szoptatnálak meg, ha térden állva kérnél. Összevonta a szemöldökét. Miért? Mégis hogy szoptasd meg a saját feleséged? Nevetett. És ha ő mégis akarja? Ahogy egyesek mesélik, nem nagyon akarja. Az nem lehet. Ej, nem lehet. Ismertem egy spinét... mármint azelőtt, jóval azelőtt, hogy mi ketten összeházasodtunk. Jó, hogy ezt hozzátetted. Úgy, ez a spiné férjnél volt. Te, mielőtt egybekeltek, csúnyábbul nyalták-falták egymást, mint a kóbor kutyák. Mesélte, hogy órákig tartotta a szájában, élt-halt a szopásért. A másik meg nyalta, mint egy megszállott. Te, szóval miután összeálltak, minden szarrá ment. Baszás egyre ritkábban, amikor pedig jöttek a gyerekek, szinte egyáltalán. Mesélte, hogy csak nézett a férjére, és nem értette, hogy tudta szopni a faszát annak az érzéketlen baromnak, aki későn állít haza és mindig a seggét felé fordítva fekszik le.
Gondolod, hogy velünk is ez fog történni, édesem? Azt gondolom, hogy a dolgok jönnek és mennek. És csak azért mennek, hogy helyet csináljanak más dolgoknak, hogy aztán azok is másoknak adják át a helyüket. Efféle szarságok. Szomorú, sóhajtott fel lágyan. Közelebb vontam magamhoz – mi másmilyenek vagyunk, Mon.
Meghatott e meghitt pillanat. Te, becsszó, jó volt házasnak lenni. Jó volt Monicával. Arra gondoltam, hogy megkérem a kezét, de komolyan. Ha meg nem megy, elválunk. Talán keresek valami melót, talán belefogok valamibe, talán arra a következtetésre jutok, hogy megéri tennem érte valamit. Szagolgattam a feje búbját, és hagytam, hogy egy hajtincs a számba csússzon. Gyengéden szopogattam. Ekkor hirtelen felrezzent. Elhúzódott és ösztönösen rendezgetni kezdte a blúzát. Szia, Monica, hallottam jobbról egy hangot. Odanéztem. Szia, Răzvan, szerelmem.
Upsz.
*

Te, szóval az volt, akit telefonon lerázott, a szerelme.
Néztem őt: magas volt, vézna, szemüveget és bajuszt viselt. Vagy sze­müveget bajusszal. IT-s pofa. Bárgyú romantikus tekintet. Monicára pillantottam. Felállt és igyekezett legyűrni a meglepettségét. Ki ez, kérdeztem. Ő Răzvan, mondta, a szerelmem. Te, szóval begurultam. Én is felálltam, és elkezdtem hadonászni. Szóval megcsalsz? Várj egy kicsit, nem értelek, ellenkezett. Hallod, faszikám, mondtam Răzvannak, tudod, hogy ki a hölgy? Az csak hallgatott, és nem tudta, mit mondjon. A kezeit tördelte. Igen, vagyis nem, vagyis ő Monica, a szerelmem. Wrong! A hölgy a feleségem. A nejem, te... Monicára nézett. Te nem mondtad, hogy... Răzvan, itt valami félreértés van, engedd, hogy megmagyarázzam. Mit magyarázz, drágám, vágtam közbe... Vagyis még neki magyarázkodsz? Csalódtam benned, el akarok válni. Fogd be! Te, Rita, szóval kiabált nekem, és te, szóval elhallgattam. Ideges volt. Răzvan, idehallgass, semmi sem igaz.
Răzvan lehuppant a padra, elővett a táskájából egy szendvicset, és elkezdte majszolni. Te, szóval semmi baja nem volt. Mi is leültünk. Házasok vagytok az úrral vagy nem, kérdezte aztán teli szájjal. Határozottan nem, mondta Monica. Határozottan igen, mondtam én. Kinek higgyek, védekezett a pápaszemes. Nekem, mondtuk kórusban. Elővett egy üveg vizet is, és beleivott. Kértek ti is vizet? Nem kértünk. Szóval felvilágosít engem is valaki? Úgy tűnt, kezd erőre kapni. No, tesó, nézd, mi a helyzet. Monica a feleségem. Mióta? Ma reggel óta. Hogyhogy? Egyszerű, egész éjjel dugtunk, élveztük egymást, reggel meg kávézás közben megkérdezte, akarod, hogy a feleséged legyek? Gondolj bele te is, visszautasítható az ilyesmi? És igent mondtam. Most pedig kijöttünk sétálni, és mit tudok meg, hogy pasija van. Dühös vagyok, kibaszottul dühös vagyok. Hát én, majmolt gyatrán Răzvan.
Răzvan, úgy is van, meg nem is, ahogy Nic mondja. Nicnek hívják? Igen, Nicnek, és többet ne szakíts félbe. Nézd, miről van szó. Egyszer ez az ember jót tett velem. Nagy szarban voltam a bankkal, közbelépett, kisegített, és azóta hálás vagyok neki. Néha. Te, olyan jól hazudott a ribanc, hogy még én is hinni kezdtem neki. Semmi komoly, csak a köszönetnyilvánítás egy módja. Hányszor találkoztatok, kíváncsiskodott. Ez a második alkalom, azt hiszem, már nem is tudom. Nic évek óta Barcelonában él, és csak ritkán jön errefelé, van itt egy nénikéje. Tegnap este felhívott, és nem tudtam a jóte­vőmet visszautasítani. Egy teljesen komolytalan alak, de nem felejthetem el, amit értem tett. Kérlek, érts meg, Răzvan, vannak dolgok, amiket meg kell tenni. És ő miért mondja azt, hogy házasok vagytok? Nem vagyunk, csak hülyéskedik, mondtam, hogy komolytalan. Ha igaz volna, és tényleg feldühödött volna, már régóta cafatokban úsznánk abban a tóban ott szemben.
Ivott még egy korty vizet. Aztán visszatette az üveget a táskájába. Nem tudom, mit mondjak, Monica, bántva érzem magam. Én nagyon-nagyon szeretlek, nem kellett volna ezt tedd velem. Răzvan, édesem... nagyon kérlek, értsd meg, semmit nem jelent nekem. Csak megtörtént, tudom, kellemetlen, de felnőttek vagyunk, mind a ketten túl leszünk rajta, kérlek, ne lépj vissza. Răzvan, szóltam közbe, szeret, te, mondta nekem tegnap este, mialatt seggbe dugtam. Erre megint összedőlt köztük minden. Nic, menj a francba! Miért, Mon, mit mondtam? Elfelejtetted, amikor azt kiabáltad: „Răzvi, Răzvi, mélyebbre, mélyebbre!” Idióta vagy. Édesem, hazudik, egy szó sem igaz abból, amit mond. Jó, de egy perccel ezelőtt azt mondtad, hogy nem utasíthattad vissza, most meg azt mondod, hazudik. Nem... seggbe... hogy idegesítsz! Normálisan csináltuk, érdektelenül, csak egyszer. Nem is áll fel neki rendesen, inkább csak kínozott. Nem tudom, tartott-e három percig az egész. Most meg kijöttünk, hogy beszélgessünk még egy kicsit, mert este elutazik, holnap reggel van repülője. Te, micsoda história, megöl a bosszúság, mondta még Monica, és sírva fakadt. Szemfényvesztésből, jól ismertem már. Lám, jóval akarod viszonozni a jót, és mi a jutalmad?
Răzvan felkelt, és csak annyit mondott: hazamegyek. Beszélünk holnap. És hazament.

*

Néztük mind a ketten, ahogy távolodik.
Ráérősen ment, vállra vetett táskával. Egyszer, vagy kétszer visszanézett... Aztán eltűnt. Látod, mekkora barom vagy? Tajtékzott a dühtől. Miért, Mon? Kérlek, többet ne szólíts Monnak. De hogy szólítsalak, Mon? Cinikus vagy, elmebeteg vagy, szépen elrontod a terveimet. Kivel, te, azzal? Te láttad, hogy néz ki? Ha hirtelen eléje toppansz, megkrepál. Tényleg, dugtatok? Nem rád tartozik. Mondd, te. Nem, a napokban került volna rá sor. Látod, semmit nem veszítettél. Úgy, ahogy látod, évi pármillió eurós bevételű szoftvercéget vezet. És? És mondtam már, hogy magasra akarok jutni, mit idegesítsz... Răzvivel? Igen, Răzvivel, hűséges partner. Leültem a padra. Ő is leült. Gyere ide mellém, mondtam neki. Nem megyek, gonosz vagy, nagyon gonosz vagy. Gyere, és ne nyafogj annyit, mert nem vagy az a fajta. Hagyj békén! Gyere csak, tudom, hogy akarod. Közelebb húzódott. A fejem a mellei közé dugtam, és nyaltam. Egyáltalán nem ellenkezett. Két nyanya a szemközti padról minket bámult. Jólesik neked, ha megalázol? Nem, jólesik, ha szophatom a mellbimbóid. Mért vagy ilyen? Mert nem látod a lényeget. És mi lenne az? A lényeg az, hogy tegnap este nagyon odaadó voltál, jól éreztem magam veled, ma reggel pedig a bolondozás a házassággal emberré tett. Érted, Mon, emberré. Fel kellett bukkanjon ez a seggfej, hogy elrontsa a napom... te, ma a feleségem voltál, én meg komolyan vettem a játékot, tudod? Honnan tudhattam volna, hogy felbukkan a holdkóros itt a parkban? Tudnod kellett volna...
Ült mellettem, és a táskájában turkált. Keresett valamit, ami nem került elő. Idegesítsz, mondtam, hagyd abba. Nem bírom, esz a fene. És most mit csinálunk? Nem tudom, azt hiszem, hazamegyek, és meglátom, hogyan engesztelhetem ki Răzvant. Nem, nem fogod ezt csinálni. Hát ez jó. Igen, estig a feleségem vagy, és meghaljak, ha feladom. Nic, ennek lőttek, már semmi kedvem hozzá. Nekem sincs már kedvem hozzá, de az ígéret az ígéret, a feleségem vagy, és annak megfelelően viselkedsz. És kész. Felhívom Graţit, ha akarod, tudom, hogy lóg a nyelved utána. Nem, én téged akarlak. Tulajdonképpen fel kéne álljak, és itt kéne hagyjalak, csak úgy, egyszerűen. Ha megteszed, torkom szakadtából fogom utánad kiabálni, „megcsaltál, te kurva!” Egy igazgató hölgyet egy kicsit kellemetlenül érintene. Megadta magát.
Hazaértünk hozzá. Kényelembe helyeztük magunkat. Levetkőzött, aztán felvett egy trikót, leült a kanapéra, és elkezdett lapozgatni egy glossy magazint. Akarom, mondtam neki. Nem lehet, stoppon vagyok. Dehogy vagy. Most azon vagyok, a feleségeknek is van havijuk. Aha... Azt akarom, hogy leszopj, asszony. Herpeszem van, ne haragudj. Vedd legalább a csöcseid közé. Fájnak, mondtam már, stoppon vagyok. Verd ki! Nem értek hozzá, fájni fog. Rossz feleség vagy. Jó, hogy te jó vagy. Odamentem hozzá, elő­vettem a faszom, és verni kezdtem előtte. Undorodva nézett, aztán megint belemerült a magazinba. Felemeltem a trikóját, hogy lássam a melleit. Meg se moccant. A sperma az arcára lövellt, onnan pedig lecsepegett a magazinra, arra az oldalra, amelyiken Ion Ţiriac épp lepuffant egy vaddisznót. Meg se moccant. Levettem magamról a „you are the dancing queen” feliratú trikóm, és letörölgettem. Visszaültem a fotelbe, és néztem őt, amíg elaludtam.
Aztán megébredtem. Már éjszaka volt. Ő az ágyban aludt. Megdörzsöltem a szemem, felöltöztem, megittam egy pohár kólát, és elindultam a kijárat felé. Visszafordultam, odamentem hozzá, lehajoltam, megcsókoltam, és a fülébe súgtam, bocs. Halkan behúztam magam mögött az ajtót.

*

Te, szóval mentem hazafelé.
Úgy, hogy nem siettem odaérni. Éjszaka volt, fogalmam sincs, hány óra. A kirakatok szépen kivilágítva, a kapualjak ronda sötétek, a város aludt, asszem. Megálltam a „CREAŢA” klubnál. Új klub, mert még nem hallottam róla. Bementem. Csak két asztalnál ültek, csajok. Mind odafordultak. Én is leültem egy asztalhoz, megjelent egy pucás. Mit parancsol az úr? Hozz egy kávét, egy kólát, egy pepszit meg egy nesszt. Melyiket kéri előbb? Hozd az összest egyszerre. Odébbállt. Kinéztem az ablakon. Furcsa időköz az éjszaka. Minden másképp néz ki. A blokkok csendes szörnyetegek lesznek, az autók ragadozó rovarok, a fények ijedt szemeknek tűnnek, az emberek pedig... az emberek nem kéne szabadon mászkáljanak. Az éjszaka nem nekik való. Aztán megnéztem a lányokat. Némelyek szőkék voltak, mások barnák, néhányan meg beazonosíthatatlan színűek. A félhomályban kísérteteknek tűntek, akik jókora húsdarabokkal próbálják sikertelenül elrejteni a hiányosságaikat. Suttogva beszéltek, és szürcsölték a koktélt.
A rendelése, uram... Baszki, elbóbiskoltam, asszem. Persze, igen, hagyd csak itt... Előbb letette a kávét, aztán a kólát, aztán a pepszit, végül a nesszt. Mindegyikből ittam egy kortyot, és arra gondoltam, mi lenne, ha mindennap elfogyasztanám ezt a mennyiséget. Azt fogod mondani, hogy létfenntartási ösztön. Csak kíváncsiság. Kezdtem kíváncsi lenni, hogy milyen lehet meghalni, az utolsó percekhez érni, amikor tudod, hogy nincs már se jobbra, se balra, se hátra, se előre... amikor összehúzódnak a falak, amikor a térfogat összeszűkül, amikor a fény kialszik, ilyesmik.
Újra felbukkant a pucás. Főnök, tudja, azok a lányok újak a városban. Egyik olyanabb, mint a másik. Aha, és? Hát, talán akar egy cumizást. Nem nagyon látom őket, sötét van. Hát, idehívhatok egyet. Nem, az összest látni akarom. Hát akkor jöjjön az asztalukhoz. Nem zavartatom magam, vendég vagyok. Hát akkor hogy csináljuk, főnök? Nézd, én itt ülök, elhúzod előlem azokat az asztalokat, rögtönzöl egy emelvényt, megereszted a zenét, és felvonultatod őket. Amelyikük meggyőz, megkeresi a pénzét. Hadd kérdezzem meg őket, nem tudom, hogy belemennek-e. Akkor dögöljenek éhen abban a sarokban, jelentettem ki fölényesen. Odament hozzájuk, beszéltek, az egyik csaj csúnyán megnézett, négyen közömbösen néztek, a többiek meg egyáltalán nem néztek felém.
Te, szóval ültem elterpeszkedve, a lányok pedig felvonultak a rögtönzött emelvényen. Kezükben egy-egy üres kólás dobozt tartottak, tettek néhány lépést, aztán megpördültek és bemutatkoztak. „Gineta vagyok, 24 éves, szőke, hosszú hajú, szépek a lábaim, nagyok a melleim, 100 lej a rövid, 300 egy teljes éjszaka; ha tiszta vagy, orális, gumi nélkül.” Fáradt volt. „Antonela vagyok, jól nézek ki. 100 lej a rövid, 200 az anális, kizárólag nálad otthon; elélvezhetsz kétszer.” Látszott a körme alatt a kosz, de szemet hunytam fölötte. „Cory vagyok, 28 éves...” Megkérdeztem, hány kiló. „82 kiló vagyok, de arányos.” Odatettem piruettezni. Megpördült egyszer, megpördült még egyszer, és még egyszer... „El fogok szédülni.” Elszédült, imbolyogva ment le. „Engem Dorianának hívnak, 18 éves vagyok, jogot tanulok, magánegyetemen; ügyvédnő akarok lenni. 200 euró egy éjszaka; nem fogod megbánni.” Ez jól nézett ki. Te itt maradsz mellettem, mondtam. Leült mellém. „Flori vagyok, 28, a többit magadtól is látod.” Egy szuper barna volt, magamtól is láttam. És mintha más tésztából gyúrták volna. Doriana, állj fel, kérlek, és add át a helyed a hölgynek, oké? Kissé duzzogva állt fel a szöszi. Flori leült. Intettem, hogy a többi már nem érdekel. Mit iszol? Red Bullt fél whisky-vel. Rendeltem neki. Szép vagy, mondtam. Tudom. Pici szája volt, gyönyörű szemei és kissé szomorkás, nem feltétlenül szabályos mosolya. Mielőtt kérdezhettem volna valamit, a számra tette a kezét – megvannak az indokaim, remélem, nem akarsz az együttérzésed és szánalmad bizonygatásával, efféle hülyeségekkel untatni. Nem, mondtam, egyebet akartam kérdezni. Oké, kérdezd. Elvette a számról a kezét. Azt akarom, hogy leszopj itt, nincs türelmem arra, hogy hazacipeljelek. Körülnézett. Gyere abba a sarokba. Bementünk abba a sarokba. Gumival akarod? Nem. Letérdelt, kivette és szopta.
Én pedig beleszerettem.

*

Miután megtörölte a száját, felegyenesedett és rám nézett.
Neked annyi, mondta. Neked is. 100 euródba kerül. Elővettem a pénzt és kifizettem. Hosszan nézte, majd az állához dörgölte. Hogy hívnak? Nic. Örülök az ismeretségnek, Nic. És visszament az asztalához, a többiekhez. Csak akkor vettem észre, hogy bár velük ült, nem tartozott a csapathoz. Megittam, ami még maradt. Felálltam és eljöttem. Kint újra eleredt az eső. Te, szóval én is boldog akartam lenni. Röhögni, mint egy hülye picsa, nem érezni többé azokat a késeket a hátamban, nem érezni folyton, hogy menekülnöm kell, megnyugodni abban a hitben, hogy ennél jobb már nem lehet. Cătălina akartam lenni – ő volt a boldogságmércém. Ő állandóan boldognak tűnt. Rendben, gondoltam, boldogság nix, de egyedül haza semmi esetre sem. Azon kaptam magam, hogy amióta eljöttem, Flori jár az eszemben. Tiszta sor, belezúgtam. Te, szóval más volt a cafka, valami megkülönböztette a többitől. Ott volt, de nem tartozott abba a filmbe. Ő nem onnan jött, ahonnan a többi, nem egy alkoholista anya méhéből jött, vagy egy árvaházból, vagy egy olyan gyerekkorból, amit nem tudsz másképp elfelejteni, mint faszokat szopva, miközben azzal győzködöd magad, hogy nem ugyanazok, amikkel apád traktált, amikor egyedül talált otthon. Ő sehonnan nem jött, ő csak volt, és elfogadott. Vagy sem.
Visszamentem, megálltam a lokál előtt, töprengtem egy kicsit, aztán bementem. Mind leléptek, csak Flori nem. Odamentem hozzá. Szó nélkül leültem. Tudtam, hogy visszajössz, mondta. Honnan? Mert tudtad, hogy várlak. Hosszan néztük egymást. Zöld a szemed, mondtam. A tiéd kék. Szuper tested van. Egy kicsit dagi vagy. Gúnyolódsz velem? Fűzni próbálsz, és ez nem tetszik. Fizetsz, dugsz, nem fizetsz, elhúzhatsz. Ha volna eszed... Ha álmos volnál... Fogd be, te, velem ez nem megy. Nevettünk egymáson. És élveztük. Te, erősen szép vagy, mit keresel te itt? Még csak ez hiányzott, hogy valaki pátyolgasson. Ne, kérlek, ne táncolj vissza. Pár pillanatig ingadozott. Jól van, dumáljunk, de ne ebben a köpködőben. Persze. Felálltam, kézen fogtam, és elindultunk.
Itt lakom én, mondtam, miután beléptünk. Egyedül élsz, egy mérföld­ről meglátszik. Imádsz felvágni, válaszoltam szemrehányóan. Honnan tudod te, hogy néz ki egy legénylakás? Tudom. Tudod a francot, ne játszd a nagyokost, dühít. Akkor már itt sem vagyok, mondta, és elindult az ajtó felé. Megfogtam a kezét, várj, mit csinálsz? Megyek. Hogyhogy mész? Csak úgy, megyek. Dehogy mész. Dehogynem. De nem. Kirántotta a kezét, bunkó vagy. Térdre rogytam – Flori... kérlek, maradj... a faszomba, mindenki elhagy, egy, te, legalább egy maradjon... Lenézett rám. Te aztán lökött vagy, becsszó. A kilincsen tartotta a kezét, és úgy tűnt, nem tudja, mitévő legyen. Van pénzem, nyögtem... Nem kell, maradok, ha főzöl nekem egy teát, és magadhoz ölelsz. Az szinte lehetetlen, mondtam, és megint nevettünk. That’s funny... Felém fordult, kinyújtotta a kezét és felsegített. Kelj fel, úgy nézel ki, mint egy balfék – a férfiak nem kérlelnek, hanem meg­győznek. Apró keze volt, hosszú, puha ujjakkal. És kedvesen nézett. Én most lezuhanyozok. Én megfőzöm neked a teát. Ő elment zuhanyozni, én meg a kulcslyukon keresztül lestem. Tudta, és hosszan mosta a melleit.
Van egy trikód, valamid? Volt. Adtam neki egyet, amin azt írta: „Help me, I think I’ve gone too far / I took a war against my health / I was looking for another life / And I believed I could do it myself”. Csak azután vette fel, miután elolvasta. Szép, hol vetted? Egyediek, én nyomtatom őket. Add nekem! A tiéd. Van még? Egy rakás. Te, szóval ez a nő... soha senki nem méltatta figyelemre a trikóimat. Senki, rajta kívül. Megmondtam neki. Nem csodálkozott. Remélem, kellemes látványban volt részed. Leszoptál, F... Felejtsük el azt az epizódot, mit szólsz? Nem, ne felejtsük. Fogta a táskáját, kivette a száz eurót, és visszaadta. Én elfelejtettem. Vacilláltam. Vedd el, másképp nem érzem jól magam. Elvettem. Megkaphatom azt a teát? Már csak arra kellett volna kérjen, hogy négykézlábra ereszkedjek, és lógó nyelvvel lihegjek. Megtettem volna.
Aprókat kortyolt. Jó? Igen, jó. Miután megitta, végigdőlt az ágyon. Késő van, aludni akarok. Ledőltem mellé és átöleltem. Tudod? Nálad vagyok, önszántamból jöttem, a normális az lenne, hogy nyomulj, én meg engedjek neked. Csak kérdem, nem hagyhatnánk reggelre? Dehogynem, Flori, igazából csak magamhoz akartam ölelni valakit.
A tarkójába lélegeztem. Fészkelődött. Aztán megfordult. Szeretkeztünk. Mint két kamasz. Igazából már reggel van, mondta a végén, mosolygott és elaludt.

*

Előtte ébredtem meg.
Felkönyököltem, és néztem őt. Néhány finom ránc a szemek sarkában, selymes bőr, feszes mellek... jöhetett volna egy lovasezred írott dokumentumokkal, hogy mind sorra és rakásszámra megkapták, nem hittem volna nekik. Összegömbölyödve aludt, kezeivel a térdei közt. Átöleltem, és hosszú ideig úgy maradtunk. Aztán kinyitotta a szemét, bámulta a szoba fényét, megfordult, rám nézett és elmosolyodott. Szóval nem álmodtam. Nem, eltaláltad – a hét törpe háza ez, akik közül már csak én maradtam, a többiek elpályáztak Spanyolba melózni, mert bezárt a bánya. Mért nem mentél te is? Mert mindig van egy törpe, aki királyfinak álmodja magát. A királyfik pedig előbb-utóbb rátalálnak királykisasszonyukra. Ha ilyen egy­szerű volna... felkelt és kiment a fürdőbe. Aztán visszajött és visszabújt az ágyba. Jó itt nálad. Engedd, hogy maradjak még egy órát, és aztán megyek, ígérem. Maradhatsz egész nap. Rázta a fejét. Kifizetlek, bármennyibe kerüljön is, csak maradj. Nem, többet nem csinálom ezt. Mióta? Mától.
Kinyújtottam a kezem, és megérintettem az arcát. Aztán a haját. Aztán a szemét. Aztán a nyakát. Aztán megállított. Honnan bukkantál fel, te Nic? Tegnap este egy hölgytől jöttem, aki szeret, de férjhez megy. Én meg általában sehonnan nem jövök, és valamerre tartok, valószínűleg előre. Egy hajszálvékony úton, amit egy kótyagos mérnök rajzolt. Mivel foglalkozol? Nevettem. A vicces az, hogy semmivel sem foglalkozom. A szar az, hogy semmi hasznom belőle. És miből élsz? A nők kegyeiből, akikkel lefekszem. Szívatsz... Nem, esküszöm, hogy nem. Az egyik főz rám, a másik néha pénzt ad, és így tovább. És mért vagy egyedül? Mert eddig csak foglalt nő­ket ismertem, vagy egyedülállókat, akik egyedül akarnak maradni. Kell legyen egy, akit csak neked szánt a sors. Szegény feje. Nevettem.
És te? Rám nézett. Hanyatt feküdt, és bámulta a plafont. Én egy tisztességes nő voltam, egy tisztességes férjjel és egy imádnivaló gyerekkel. Egy nap beleszerettem egy férfiba. Eleinte szépnek tűnt, ritkán találkoztunk, és sokat beszéltünk telefonon, otthon viszont már nem az voltam, akinek ismertek. Nem feküdtem le vele, tudtam, hogy már nem sokáig folytathatom így. Állandóan halogattam, kikészítettem őt. Aztán elbonyolódtak a dolgok, és végül úgy döntöttem, hogy szakítok. Szeretett, bolondult értem, én meg elhagytam. Így láttam jónak, döntenem kellett közte és a házasságom közt. Kértem, hogy értsen meg, nem értett meg. Nem is nagyon volt hogy, normális módon el kellett volna kapjon, meg kellett volna dugjon, és el is kellett volna agyaljon. Valószínűleg megérdemeltem volna. Jó fiú, igazából egy marha. Nem is tudom, még mindig szeretem. Csakhogy otthon sem mentek jobban a dolgok. A férjem egy másik nővel élt, amit viszonylag hamar megtudtam. Aztán beadta a válópert, és lelépett. Egész egyszerűen. Egyedül maradtam. Ismét felkerestem Ştefit, de egyből lerázott. Azt mondta, hogy valójában egy kurva vagyok. Arra a következtetésre jutottam, hogy igaza van – csak egy kurva nem képes maga mellett tartani a férfiakat, akiket szeret. A többi ment, mint a karikacsapás, fogalmad sincs, milyen könnyű elköszönni egymástól, és egy óra múlva leszopni az elsőt, aki az utadba kerül.
Eléggé ostoba vagy, mondtam neki. Egyetértően bólintott. Szóval összeillünk.

*
Mesélj nekem, mondta.
Miről? Mit akarsz tudni? Amiről te akarsz, beszélj magadról. Én soha nem beszélek magamról, bár minden mondatom „én”-nel kezdődik. Most beszélni fogsz. Jól van, kérdezz. Felkönyökölt. Az egyik melle kibuggyant. Egy szép mell, mint egy elveszett ember számára elérhetetlen tavasz. Nézett. Szomorúan. Miért nem csinálsz semmit? Nem értem. Karriert. Hogy küzdj valamiért. Hogy legyen egy álmod. Hogy elindulj innen és elérj oda. Úgy, mint te? Azonnal bocsánatot kértem, nem kellett volna ezt mondjam. Flori, röviden: miután az egyetemet elvégeztem, elhelyezkedtem egy nemzetközi cégnél. Sales Junior. Te, jó voltam. Kibaszottul ment az üzlet. Volt pénzem, menő voltam. Miközben visszaemlékeztem, egyre jobban hadonásztam. Egy másik életből meséltem. Mintha egy másik történetben éltem volna. Ilyesmik... Kocsi, jártam az országot, kemény voltam. Mint ma is, mint mindig is, szerettem a nőket. Ma Mino a marketingtől, holnap Cami a partnercégtől. Máskor Mariana a konkurenciától. Szép volt, az egész élet előttem állt. Egy nap boss azt mondta, menjek el egy bemutatóra. Elmentem. Utána meghívott egy drinkre. Visszautasítottam, egy hölggyel volt találkám. Nemrég ismertem meg, szép volt, csak egy kicsit lökött. Kis híján ő szedett fel egy partin – egyedül volt, és kissé feszélyezettnek tűnt. Meghívott egy piára, egy óra múlva pedig felvitt magához és megbaszott. Azonnal belém habarodott, de azt hiszem, egy csimpánzzal is ugyanúgy járt volna. Most már teljesen megértem. Tudod, ki volt? A boss felesége. A férfi követte őt, rajtunk ütött, szar ügy. Az egyik garzonjukban ért tetten. Egy darabig nézett minket, aztán behúzta az ajtót, és elpucolt. Másnap behívott az irodájába. Kijelentette, hogy van egy új meló Moldovában, Bălţi tartományban kell új fiókot nyissak. Tudta, hogy visszautasítom. Beadtam a felmondásomat, és leléptem. Attól a pillanattól fogva valami elszakadt. Mindenfelé beadtam a CV-met, de mindenhol ajánlást kértek. A boss meg változatlanul azt írta: „Proaktív, jó eladó, de csapatromboló alkalmazott. High risk.” Kezdtem ritkábban látogatni a bankot. Nem jártam többet a menő klubokba, mert már nem fogadtak. A szerelmeim sorra elhagytak. Tudod, hogy éreztem magam? Sarokba szorítva. Tudod, milyen érzés sarokba szorítva lenni? Hogy ne férj már bele egyetlen ruhádba se, hogy állandóan hátrafelé kelljen kapkodd a fejed, hogy menekülni akarj, és ne legyen hová? Tudom, mondta. Most már tudom.
Megsimogattam a mellét. Egyből megkeményedett a bimbója. Megcsókoltam. Szarban voltam, amikor ide költöztem. Tél volt. Egész napokat átaludtam, kábultan feküdtem eighties dalokat hallgatva, bámultam ki az ablakon, folytam el. Folytam el, te, Flori. Fölöttem lakik egy idősebb hölgy. Ő viselte gondomat. Kaját hozott, mosott rám, kielégített, a víz fö­lött tartotta a fejem. Amíg megszoktam. Amíg azt mondtam magamnak, elég ahhoz, hogy már semmi se kössön. Most már senki nem keres, senkinek nem tartozom, nem stresszel a social standing, nem járok szavazni, nem élek társasági életet, zavaros vizeken lebegek, ott, ahol semmi sem kötelező. Ahogy látod. Te?
Hanyatt fektetett, és az ágyékomhoz hajolt. Én? A mozdulatai finomak voltak, anélkül, hogy pontosak lettek volna. Az ujjai visszájával simogatta. Én akarom. Ráhajolt és megcsókolta. Mosolygott. Én rendbe akarok jönni. Az akarok lenni, ami valaha voltam. Faképnél hagyott, egye meg a fene. El akarok menni Irinával a városból, talán valahová Erdélybe – van néhány barátom ott. Van egy cégük, könyvelek majd nekik. Új életet kezdek. Az ajkai közé vette, és megnyalta a végét. Ezt csak azért teszem, mert kedvellek, oké? Nehogy azon kapjalak, hogy pénzt adsz nekem. Amíg a szádban tartod, az indok lényegtelen, Flori. Nevetett. Nem tudom, valami jobbat szeretnék neked. Análist is csinálsz? Belém harapott – te disznó, tudod, miről beszélek. Tudom, de annál jobb, ami most történik velem, nem nagyon lehetséges. Vagy talán nem akarom, vagy talán nem hiszem. Néztük egymást. A tekintetem azt mondta, „maradj velem... az első nő vagy, akinek ilyesmit mondok; maradj és talán építünk valamit együtt; gyerekeket csinálunk, akiket elismerek a magaménak, kiviszlek a városba, és dicsekszem veled, fotózgatunk, veszünk egy fényépezőgépet, és megtöltjük a hardot a szülinapjainkon, meg a hegyekbe és a tengerpartra tett kirándulásainkon készült pillanatképekkel, facebook-fiókot nyitunk, és a közös boldogságunkkal bosszantjuk az ottani komplexáltakat, szerzek melót, visszatérek a bizniszbe, és két vállra fektetek mindenkit, megteszem, Flori, megteszem...”
Az ő tekintete azt mondta, „tudod, ha te fel nem bukkansz, vége lett volna... mindennek. Jó ember vagy”. Az én tekintetem azt kérdezte, „szóval?”. Az ő tekintete közömbösen azt válaszolta, „sajnálom”.

*

Indulni készült.
Ha Kolozsvárra jössz, tudod, hol keress, ugye? Ha Kolozsvárra jövök, akarni foglak. Nyitott számlád van mindig. Figyelj, vedd el ezt a trikót. Megnézte – azt írta rajta: „No need to hide anything anymore / Can’t return to who I was before...” Nem egy szabály. Elmosolyodott, vállára vette a kis táskáját, és kiment. Az ablakhoz siettem, figyeltem, ahogy távolodik, aztán nyögéseket hallottam. Kinyitottam az ablakot, és az alig kizöldült bokrok közé néztem. Jimmy össze volt ragadva egy kisszukával. Álltak egymásba tapadva, és mindketten a maguk módján fontolgatták a helyzetet: Jimmy olyan képet vágott, mintha türelmetlenül dobolna az ujjaival, a kisasszony vagy asszony pedig finnyáskodva, vérszegényen ágált. Jimmy, mi a faszt csinálsz te ott? „Vak vagy, fucking human being?” Nem, inkább meglepett. „Ya, ya...” Elégedetlen volt. A nyanya tudja? „A nyanya alszik, nyitva felejtette résnyire az ajtót, és kisurrantam. Gondoltam, portyázok egyet, és összeakadtam ezzel a szegény kislánnyal.” A szegény kislány egy enyhén hisztérikus terrier volt. Röhögtem Jimmy-n, ami nem tetszett neki. „Megesik ez velünk, hisz mi stresszhelyzetekben kefélünk. Se egy hotel, se egy kocsi, egy parkoló, egy garzon, semmi.” Nehogy azt mondd, hogy sarokba szorítva érzed magad, mert jövök és elkapom azt a kócoskát én is. Nevetett. „Ne haragudj, hogy így kell válaszolnom, zavarban vagyok.” Semmi gond, elvégre haverok vagyunk, nem? „Azok vagyunk?” Persze, most kiülök a párkányra, nézlek titeket, hogy milyen mulatságosak vagytok, és addig röhögök, amíg összefosom magam. Mérgesen morgott.
Később hintáztam. A napsugarak az ablakra, onnan pedig a pofámba verődtek. Te, jó dolog henyélni, még az érzelmek sem bírják, és sértődötten, morgolódva vonulnak vissza a vackukra. Te, a henyélés cool, a henyélés az élet veleje, Isten adta, mi meg nem fogtuk fel. Azt mondta Ő: „Maradjatok nyugton, és éljetek. Az iram a szarvasoknak való, ahogy a fúga Bach zenéjének. A hajsza a farkasoknak, csak hogy szarvasokat egyenek, hogy nőjön szépen a bundájuk, amiből ruhát csinálhassatok magatoknak, seggfejek, mert Bachot nem lehet csóré seggel hallgatni. A félelem pedig az éjszakának való, amikor a múlt, a jelen és a jövő kísértetei előbújnak levegőz­ni. Az éjszaka nem nektek, Másoknak való. Aludjátok át, a faszomba, és ne dühítsetek fel, az ördög vigyen el titeket.” No, jó, én ezt mondtam volna, ha én vagyok az Isten.
Te, szóval lustálkodtam, eltelve a saját nagyszerűségem hitétől. Florira gondoltam. Jó kis falat. Mint az összes többi, akibe beleestem, de soha nem volt időm, hogy itt tartsam őket. Vagy kedvem. Vagy bátorságom. Vagy okom. Vagy nem tudom... Egy nap ha elkapok még egyet, megkötözöm, vagy fejbe kúrom, hogy csak rám emlékezzen, vagy egyszerűen bogáncsként ráakaszkodom, bármerre menjen. Nem szabadul többé tőlem, az árnyéka, a gondolata és az életreménye leszek. Az őrangyala, a kincs őrzője, a barma. Én viszem a kocsimmal melózni, én veszem fel onnan, hideg mosollyal nyírok ki minden kant, aki szemet vet rá, én fürdetem, én gondozom, ha beteg, én írom az e-mailjeit, és én ellenőrzöm az inboxát (just in case) – te, az élete szolgai ura leszek. Ez a gondolat földhöz vágott. Duplán fájt: először is, mert rohadtul megütöttem magam, másodszor, mert rájöttem, hogy igazából Flori egyvégtében ezt mondta nekem... A szemei­ben, az arcán, a vállán, a mellein, a pinájában, még a kis lila válltáskáján is egyszerűen azt írta: „Nic, gyere velem.”
Az egyik kezemmel még a seggemet vakartam, a másikkal meg a fejem, amikor kaparászást hallottam az ajtón. Kinyitottam, Jimmy volt. Gyere be, stupid dog. „A szemét a szeméthez húz, bunkó ember.” Te, neked legalább nincs lelked, baszol és elfelejted. „Hiszed te, a szenvedés a kutya másik neve.” Menj innen, te, én sírok minden nő után, akibe beleszeretek. „Naná, te könnyíthetsz magadon az egereket itatva, én nem. Én szárazon kell bírjam.” Nem értem, hogy van ez. „Hogy is értenéd te az alsóbbrendű fajok természetének finom árnyalatait... na de mit csinálunk most, meggyónunk egymásnak, mint azok a blogoló picsák?” A karjaimba kaptam, és megvakargattam a fejét. „Mi az ott, ami a plafonról lóg?” Te, az egy hinta, fasza dolog. Beleültem, az ölembe vettem, és elkezdtünk hintázni. Hinta-palinta... „Hallod, te? Először ülök az öledben.” Hallod, te? Először tartok az ölemben egy eleven lényt anélkül, hogy szopna. Kuncogott. Henyéljünk, my friend, henyéljünk.
Megesküdtem volna, hogy nem Jimmy hangja volt.

DANKULY LEVENTE fordítása









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kaos Moon


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.