Vers, próza / Linna Könnye

Váradi Nagy Pál
Linna Könnye


Úgy beszélik, volt a linnai határban egy tó, a város temetővel átellenes széle felé. Ha igaz, közel feküdt a vasúti töltéshez, és a nemrég felújított vashídhoz, ami átível a koszos kis folyócskán. Hogy pontosan hol volt, merre, arra rendes ember is alig emlékszik, talán a csapos, de a nevére mindenki esküszik, hogy Linna Könnye lett volna. Az efféle nyílt megnevezésekkel vigyázni kellett ám, ugye, mégis a maradékok nyelvén van, és a birodalmi idők előtti korra emlékezik, és emlékeztet, vagyis hazaárulásnak minősül. A titok Urbia Knye körül, mondhatni, állami támogatással nőtt egyre nagyobbra, és úgy elkezdett tekergőzni, mint aktacsomó a bürokráciában.



Olyannyira beszélték már a dolgot, hogy a birodalom bizottságot küldött a lehetséges helyszínek kivizsgálására és annak megállapítására, hogy se tó, se maradékok nem voltak a vidéken, az ugyanis már tudott volt, hogy a várost ősidők óta Urbiának hívták. Ezek a bohócok több szót nem is érdemelnek, természetesen megállapítottak mindent, amiért elindultak, megtaláltak mindent, amit kerestek. Tó nem volt, soha, de régészeti leletek annál bővebben: a birodalom felségjeleit viselő edények, birodalmi nyelven teleírt csontok, sőt egész kolostorok kerültek elő. Igaz, a kolostorokat még csak most restaurálták, félkészek voltak. De ne várjon az ember eredményt a birodalom gazdasági körülményei közepette. Alig öt éve helyezték el az alapköveket, azokat is zizegő valután vásárolták kitudjahonnan, a területek maradék tulajdonosai meg hazafiasan: önként adták át vagyonukat.
Magyarán sejteni lehetett, hogy tó mégiscsak volt, ha a nevét utólag kapta is. Lakott a Vz utcában (patak folyt a végében, innen a neve), ma már az utca sincs meg, egy iszákos örmény. Az mesélte egyszer a csapos apjának – kétes ügyekbe keveredtek ők ketten, gyerekkoruktól kezdve –, hogy ő bizony annó lejárt volt fürödni a Linna Könnyéhez, meg a fűzfák rejtekében mást is lehetett ám csinálni. Hogy suhanc korukban mi volt az a más, arról az iskolában a lányok beszéltek pirulva, egy-egy társuk háta mögött kuncogva, de hogy fiatalabb korában az első cigijét ott szívta el az örmény, abban biztos volt. És hogy a csapos apja is, valamint ott égette meg magát, mert inge alá esett a csikk, és sehogy sem tudták onnét időben kivakarni. A csapos is tudott a hegről, még anyja mesélte neki, apja régen a temetőben pihenvén. És az örményről is mindenki azt tartotta, hogy gerinces ember, nem hazudik, csak az italt szereti nagyon. Tó valóban volt tehát, semmi kétség sem férhet hozzá.



Tónak nevezni azért túlzás lenne Urbia Knyét. Pocsolya inkább volt, mint büszke tengerszem, nem volt házi tündére, és őshüllők tekintetében is igen szűkösen állt. Se mélység, se tündér, se Nesszi. Ilyen vidékies körülmények között turistáktól nem kellett Linna Könnyének tartania, de nyaranta kedvelt fürdőhely volt. Vize rejtélyes módon sós volt kissé, annyira legalábbis, hogy húzta az ember bőrét a nap, ha erősen sütött és a só rászáradt, de egyébként szemet nem csípett, és az embert sem lebegtette a víz – meg lehetett abban lazán fulladni. Volt ám a Könnynek egy roppant érdekessége. Nagyapjától senki sem hallott róla, és egy utca, amint a házak elmaradoztak, egyszer csak beletűnt a vízbe. Vagyis az út egyenesen a vízbe vitt, hogy a túlparton előbukkanva vezessen tovább az egyik közeli falu felé. Becsületes macskaköves út volt az, de a fürdőzőket nem zavarta ez az apró részlet, a homokos bícs minden kételyt eloszlatott, a fűzfák meg tartották az árnyékot, és Linna és Könnye élt békében egymással, az utat meg elterelték, szóval gond nem volt többet.



Hanem furcsaságok mégiscsak történtek ezzel a tóval. Gyűlt-gyűlt a homok, hogy a plázs lassan a riviérát is háttérbe látszott szorítani – linnai mérték és műveltség szerint –, de mindenképpen egyre több volt a homok, egyre sárgább a part. Egy idő után meg kagylók kerültek elő a homokból (és be a nemtörődi fürdőző talpába). Továbbá a tó tükre elkezdett hullámozni, és a bölcs linnaiak parti őrt alkalmaztak, toronnyal, úszógumival, bévaccsos narancssárga gatyóval. De ez már az utolsó időkben történt. A tenger messze volt, és azóta sem jött közelebb, hanem a tó egyre sósabb lett, nagyobb igaz nem, de viharosabb, és állítólag a lelkész, Lmr elődje gyűjtést is szervezett világítótorony építésére, bár ennek az egyház archívumában nincs nyoma. Csöppke gyerkőcök meg olyat is meséltek, hogy éjjelente, ha köd volt, kalózok hajóit látták a vízen, de ami tény: az ágyúdörgéshez hasonló mennydörgések valóban gyakoribbak voltak akkoriban. Partra – szerencsére – senkit és semmit nem vetett Linna Könnye, még csak az lett volna a szép egy két tucat kőhajításos, vagy nyolcvanköpéses tóra nézve. Igaz, matrózköpés, nem afféle vérszegény szabó vagy tanári köpés. Matróz viszont sohasem járt Urbiában, titok hát, hogy mivel mérték a tó kiterjedését. Talán sirályokkal, de azok ahogy akkor jöttek, mára úgy tűntek is el teljesen.



A tiszteletes asszonyék takaros házban laktak volt, amit nagy üggyel-bajjal sikerült csak megmenteni a modernizálástól. Mindenütt tömbházak vették körül a viskót, mert nem villa volt az, és beszélik is, hogy a tiszteletes asszony apja, Jns bácsi nyakig lett volna a titkosrendőrségben, úgy maradhatott meg a ház mint falumúzeumi tárgy vagy micsoda. De halottról jót, vagy semmit. Az is inni kezdett, aztán az örmény után kellett temetni. Mesélte azonban a tiszteletes asszony, kicsi lányka volt még, csak később hallotta nővérétől, hogy mint fürdött egyszer Jns bácsi a Linna Könnyében, és hogyan tűnt el a tó percek alatt.



Mert verőfényes nap volt, és Jns bácsi – még siheder akkoriban – a parton bagamérit nyalogatott, úgy mustrálgatott egy mellben alig cseperedő leányt. Gatyáját meg sűrűn igazgatta, mert kemény volt a tó sójától, rosszféle vászonból való volt. Hanem aztán, piros fül ide vagy oda, csak rászánta magát, hogy a majdani tiszteletesnek házasságban nemzzen feleséget, beszaladt a tóba, szabályosan beleszaladt a vízbe, és ahogy mélyült, úszni kezdett. Messze benn lubickolt a lány a vízben. Úszott a kis Jns, ahogy bírt, hanem egyszer arra lett figyelmes, hogy derekak, majd lábszárak kerülnek szeme elé, végül pedig beleütközött a tó épp itt köves fenekébe, és véresre horzsolta kiálló bal bordáin a bőrt. Talpra ugrott, és látta, hogy tó sehol, víz sehol, csak nedves homok, maga alatt macskakő, körülötte úszógumiban sírdogáló csöppségek, sikoltozó anyák és pillogó apák, no meg a hozzá hasonló suhancok mindenfele, lányok, csajok, ficsúrok, mindenki a helyén, csak tó sehol. Hanem körülöttük egyszeriben húszméternyi magas töltés jelent meg, azon meg birodalmi katonák, akik bejelentették (azaz üvöltözték), hogy mától Urbia és Impéria, és aki ellenkezik, golyót kap.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Váradi Nagy Pál


A szerzőtől még

   Életnek pezsdülete
   Ttl
   Kopernika
   Angyalok


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.