Vers, próza / Ma még mint individuum

Lászlóffy Csaba
Ma még mint individuum

[Látó, 2012. május]




EMBERFÉREG-DALOK


1.
Modernnek tűnik? inkább hanyag
– „félig eszme, félig műanyag”.*
És te, költő, szánalmas izom-
pacsirtája (hányféle viszony!)
nődnek, hitednek avagy neved
presztízsének. Mivel hiteget
még a sors? A képzelet egén
röpködsz rókázva, részeg legény!
Kamasz isten nemzőereje,
zihálj, földi kínokkal tele,
hidd, hogy elfelejteti a kéj:
bőröd (mi más húsodon a héj?),
lelked sivárságát s a jövőd
sírját – sírj vagy kacagj – mielőbb!


2.
Törleszteni! Bár téboly, ne apály
kísértene meg s kínozná agyam;
nem kockázat már, mikor csak a száj
jár, és hiába az is – nem magam
kell féltenem, rögeszméimtől semmi
meg nem változik (ki tudja, hova
hurcolnak génjeim) – futni? pihenni? –
esélytelen patthelyzet; ostoba
időpazarlás: megrendülni se
késztet a Fennvaló, vagy legalább
egy öröklött reflex, langyos mise
(bujálkodástól csak, ha hátba vág
a halál: szabadulsz meg, úgy bizony!
– sejtosztódás után – fogyás jön persze).
Hullámlovas, kit üldöz az iszony,
mint hollandot álmában Alba herceg.


* Orbán Ottó: Lázár előjön a sírból



ENGESZTELŐ SOROK


Hol a könyvtár? Kiolvashatatlan
percek, órák. Hazatérni. Csend.
Nem törődni veszteglő vonatban
eltűnt kedvvel… Hozzád érni bent.


Termosz-törmelékről nem beszélni
(kiömlött kávéról, pörsenésről),
november havával hazatérni. –
Emlékezetünk mit hová vés föl?


Semmi dráma; zsörtölődés zacca
sehol: keserű nyál a fogak közt;
kabátod a fogasra akasztva,


pillád rezzenetlen. Félreértés
– túlzott érlökéstől fűtött agytröszt.
Kósza pernye száll csak félve; elvész.


(Csak egy könyv. A többi múló érzés.)



OLTÁRI HÁRMAS


Szurdokszürke
(téli zsoltár)


„Mindazzal együtt, ami ott belül elfér,
akár nyelv-
telenül.” (Celan)


Színfoltfakultan, égetett avarként,
férgek között, a tétet senkiért már
nem emelve, a forradásokat érintő
letargiával, toporzékolva a
végzet kötélvégén, vezeklés híján
kitörölt múltban és olvashatatlan
jövőtérben, verstelen törmelékben.



A szívás művészete


Az érzékelés fogságában; vonzás-
taszítás, még egy végső szívás: a kezemben
lévő, kiszáradásra váró teafilter utolsó
kesernyés cseppje. Elalvás előtt a szakadék
fölé hajló lárvaarcon a gyanús irka-firkák
mint untig ismétlődő lelkiismeret-
furdalás-elégiák; aztán már csak a
Hold udvarához ragadt nyálka-
folt a képzeletbeli ájulás előtt.



Taszítások


/nem fikciós/ élménye: mikor az ember
iszapban hányja föl lelke mélyét.* Az ösztönélet
tiltott sóvárgásai (mohos emlék): a pinceboltív alatt
érlelődő bor, csípős szeszillat. Torokszo/á/rító
szippantások, pergamenbőrön égő ajkak; nem létező
bűnlajstroma a vonaglásoktól végképp megszabadult,
üszkösödő szépségnek.
Mint pálmaházi korhadás,
kis barna törmelék; bizalomközhely: télialma-
lét. Ingerlékenyen; ha kell, éles fogakkal szaggatva
– különben (Erasmus intése legyen elég: könnyen
ágyat vet minden lélekben a tespedés! a béklyó
nem menedék) fog-e még derülni az ég mint lehiggadt
háziáldás? vagy kódolt virradatok szuvas sebeit
ondókrémmel kenegető kies álom: orgazmust kiváltó
ostor?... Rosszabb nem jöhet, csak, amit a föl-
darabolt test magába fogadhat. Míg kőléptekkel
haladtál, kicsinyességnek tűnt leporolni pantallódat.



* Arany János



MEGNYUGVÁS


Amikor talán
az idő kinéz, nem be-,
szemed ablakán.


(2010–2011)



A BEFALAZOTT LEHETŐSÉG


Lehet-e rést vágni még?
Rég falban a kés.


Elmenekülsz,
vagy befészkeled magad?
Mindegy: a világnak úgyis
vége szakadt
(így, cafatokban leledzeni,
perverz alak) –
ha nincsenek morális indítékok,
mitől döglik a zseni?


Krákoghatsz, suttogásra foghatod
hangod maradékát, s blőd álmok
tűntén magadból kiadhatod
a slájmot:
az eszményinél képlékenyebb,
sebezhetőbb maradsz.


Még ez a tél s egy másik lét ígérete (?)
az idé(ő)tlenség behavaz.


Sehol az értelemhez fölvezető lépcső
– a formátlanság ünnepien sároz –,
csak a katasztrófát ködként körüllengő
káosz.


Leülepszik
mindennemű kételybe fulladt gondolat.


B(odor) Á(dám), vicinálisa Kolozsvártól Pestig
hátra pöfékelve előre tolat.


2012. január 11.


MA MÉG MINT INDIVIDUUM


Addig-addig emlékezni a
hosszú könnyek éjszakájára,
míg belefulladsz.


A visszaút a rég rád száradt sárban.
Vagy hótömegbe befalazva el-
hitetni magaddal, hogy belül nyár van.


Minek kellene történnie még,
hogy ne sorvasszon láz, s agyadban
ne málljanak szét a határkövek?


2012. január 13.


MALLARMÉ-IHLETÉSRE, MÁSODSZOR


„Mint egy Prométheusz, ki keselyűre vár”


Pokolra vethetsz, hisz alattunk zúg föl
moréna-létünk s úgyis elsodor.
Beszűkülő, szobányi térben szűköl,
ki érzi már: az igazi pokol
csak ezután jön: undorral és érdek-
eszménnyel megkísértő torz magány;
legyinthetsz gyatra uszonyoddal, sértett
halandót játszva, míg az Ősi Árny
az álnok elmék sodrásában elnyel,
te gyarló emlékműről álmodó! –
Nőhet-e még föléd puszta gleccserrel,
tisztán, tartós jégpáncéllá a hó?


2011. január 22.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Lászlóffy Csaba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.