Vers, próza / Magányos hasak könyve

Doina Ioanid
Magányos hasak könyve[Látó, 2016. november]



Anya fél a magánytól. Tehetetlenül néz rám – még a tévésorozatok sem derítik jobb kedvre. Úgy néz rám, mint egy félénk üsző. Semmi okod a félelemre, mondom neki, miközben a magány jókora darabot harap ki belőle. Te nem félsz?, kérdezi anya, ajkáról csöpög a vér. Nem, válaszolom. Hazudok, nyilván, anya is tudja ezt, mert hozzám vág egy szál bogáncsot. Olyan lila a bogáncs virága, hogy hirtelen be is esteledik.

*

Konyhám elég gyakran válik borzalmak színterévé. Itt kell széttrancsíroznom a csirkét, itt kell lefejeznem és kibeleznem a halat. Gyomrom összerándul, szívem a torkomban ver, de kezem továbbra is lelkiismeretesen turkál a halban, amíg úgy érzem, hogy már nem is az én kezem az.

*

Hamarosan elmegyek hozzád, mamuka. Nyár lesz, te pedig légypapírt rajzszögezel a szemöldökfára. Miközben a legyek fürtökbe gyűlnek a ragacsos papírra, én öledbe hajtom a fejem, te pedig elmondod, mit hallottál Rézmívesnétől. Szoknyád mosószappan szagát fogja árasztani, kezed érdes lesz a sok munkától. Veszekedni fogsz velem a feledékenységem miatt. Minden tiszta és világos lesz, mint egy pohár víz, én pedig egy lépéssel közelebb kerülök a halálhoz.

*

Reggelente miért feketébb a csirkék tolla? A baromfiudvar visszhangzik a csirke-csipogástól. Maria tudja, hogy sorsa, amely olyan közhelyes, mint a neve is, megpecsételődik azon a reggelen, ott, a baromfiudvar közepén.

*
Túl késő, hogy elfelejtsd az akácvirág ízét. Akácvirág-ízű fánkot sütsz tehát, megkínálod velük a csodálkozó járókelőket, hogy legyen valaki, akivel sikerül legalább néhány szót váltanod. Te is tudod, persze, hogy csak trükk az egész, mint az a rengeteg kávé, amit hajnali öttől késő estig szoktál inni, vagy mint a geránium-bokrok, amelyeket úgy gondozol, mintha ragyogásuk segíteni tudna rajtad.

*

Évekig küzdött a porral, megállás nélkül söprögetett és törülgetett, és csak most, megöregedve, az unokájától kapott bőrüléses tolószékhez kötve engedi, hogy a magánytól és az unalomtól való félelem iszapos vízként csöpögjön ki belőle, míg nem marad benne semmi, csak az áttetszően zöld nappalok.

*

Ez a szomorúság nem az én szomorúságom, hanem az öregeké, akik már képtelenek fölmenni a lépcsőn; a gyereké, aki még nem tud beszélni; a tehetetlensége miatt dühös férfié; ezé a hülye tavaszé, ami az én halottaimmal táplálkozik; a nőé, aki nem tudja elcsábítani a férfit; a nappaloké, amelyek megállíthatatlanul suhannak tova; a lányé, akit elnyel az északi fény. Ez a szomorúság nem az én szomorúságom, mégse tudok megszabadulni tőle.

*

Nagyapa mesélte, hogy egyszer három napig feküdt az apjától kapott ló hasában, faggyal, sebekkel, éhséggel és az elviselhetetlen bűzzel küszködve, amíg ki nem szedte onnan egy jólelkű orosz asszony. Ánya kezei közt fölgyógyult, igaz, a térdkalácsa már nem a régi. A hosszú téli estéken, mikor semmi dolga nem volt, nagyapa mintha nem is lett volna köztünk. Vajon Ányára, megpróbáltatásoknak kitett szerelmére gondolt-e, vagy a bű­nökre, amiket a fronton követett el? Ki tudja?! Egyébként mamuka sosem kérdezősködött ez ügyben. Ezek a dolgok még azelőtt történtek nagyapával, mielőtt összeházasodtak volna, tizenkilenc éves korában. Lehet, hogy hálás volt az ismeretlen, törődött asszonynak, aki megmentette nagyapa életét.
Ez a történet nem hagyott nyugodni. Folyton arra gondoltam, hogy tulajdonképpen mi mindannyian: apa, a nagynéném, én, Mary és unokafivéreim is annak a lónak a hasából születtünk meg, ott, a végtelen, hófehér sztyeppén.

*

Most már tudom, hogy én a ló hasából születtem, és nem anya véreres méhéből, ez csak afféle kegyes csalás, viszont mindenki elhiszi. Én a végtelen sztyeppén születtem, csattogó hidegben. És azt is tudom, hogy annak a lónak a hasa nem tűnt el, nem rothadt el soha. Nagyapa didergő, összezsugorodott teste értelmet adott önálló létezésének. S ahogy találkozott nagyapával, úgy velem is találkozni fog, mohón be fog nyelni engem is, el fog engem is borítani fekete-piros húslebernyegével. El fogja szívni előlem a levegőt, amíg meg nem fulladok.

*

Mindig féltem a pocakos emberektől: sose lehet tudni, mi lakozik a belsejükben. Kezüket a pocakjukon pihentetik, mint valami titokzatos varázsgömbön, főleg amikor alusznak (mint Vîrban néni, akinek a pocakja miatt mindig rövidebb volt elöl a szoknyája, mintha sohasem tudná megszülni vénséges vén magzatát).
Gheată bácsi volt az egyetlen pocakos ember, akitől nem féltem, de ő nem volt igazán pocakos, neki csak „sörhasa” volt. Jó barátja volt nagyapának, mindig együtt mentek vidékre vásározni, paradicsommagot is adott nagyapának (a legjobb paradicsommagja neki volt, a rokonaitól kapta Bulgáriából). Gheată bácsira mindig fölnéztem, nagyon egyedi véleménye volt a dolgokról. Egyesek ostoba iszákosnak tartották, de én nem hittem nekik, és mindig örültem, ha biciklijén felénk karikázott.

*

Nagyapa hasába egyik őszön beköltözött a halál. Fürtösre növekedett a mája mellett, az orvosok alig tudták megmenteni nagyapát. Hatalmas ferde forradás maradt a hasán, amit nagyapa úgy viselt, mint valami vállszíjat vagy díszszalagot, pedig csak a halál vigyorgása volt.

*

Ó, a hasak, amelyekbe bezárva élünk, amelyekbe önként bezárjuk magunkat, hasak, amelyekből kiharapunk, és amelyek megemésztenek minket. Dobbá váló hasak, amelyeknek a hangját sose halljuk meg. Üres és telezabált hasak, gyűlölt és megkívánt pocakok. Ó, az izzadt, szerelemben összeragadt hasak, hasak, amelyek nélkül nem létezünk, s amelyekbe minden alásüllyed. Istentől való hasak, hasikák, pocakok, bendők és gyomrok. Ó, hasítsa föl végre valaki ezeket!

*

Már messziről bűzlött a szesztől, úgyhogy senki nem hitte el a bénaságáról szóló, kartonlapra írt mesét. Az emberek fintorogtak, s fejüket elfordítva mentek el mellette, ahogy először én is. Két lépés után mégis megálltam. A vénasszony tehetetlenül, oldalán fekve hevert a betonon. Vásott, gombtalan pongyolája mögül kivillant egy fehér folt a hasából. Olyan volt, mint a megváltó vasvillát váró nőstény sündisznó, aki néha a lábad elé kerül, és tönkreteszi a napodat. Idegesítően hasonlított azokra a sündisznókra, akik fölfordult hassal feküdtek tavasszal az ösvényben. A vasvilla nyomai a sündisznók sima, bolyhos, csecsemők kobakjára emlékeztető hasán mindig hányingert okoztak. Ástam egy gödröt, s egyenként odavonszoltam őket. Fogalmam sincs, hogy az ő nyugalmuk érdekelt-e, vagy az enyém. Most pedig ott álltam a vén koldusasszony mellett, ugyanolyan tehetetlenül, mint ő. Átnyújtottam neki a pénzt. Tudtam, hogy italt fog venni, mégis kinyújtott tenyerébe ejtettem a pénzt.

*

Éjfélkor a felső szomszéd köhögésére ébredek. Ó, a magányos férfiak bagós köhögése. Vibrál, átmászik a falakon, és az idegeimre megy. Hangosabb, mint A vörös hegedű filmzenéje.

*

Tedd a kezed a homlokomra, és szólíts a nevemen, hogy szerencsésen átvészeljem valahogy ezt a napot is!

*

Minden hiába. Ismét sötét van, és alig tudok szuszogni. S ez az emlékekkel teleszőtt üreg csak egy újabb has, amelyből ki kell valahogy szabadulnom. Igyekszem átlyukasztani ezt a hihetetlenül tömör, hídépítésnél használt üvegszálakból szőtt burkot, hogy veled maradhassak valamiféle folytonos jelenben, emlékek, életrajz nélkül, teljesen üresen, mint egy forró nyári nap.
Csakhogy ez nem lehetséges, te is jól tudod.

*

A pékség ablaka mögött két szerencsétlen dülöngél, a nő kezében réti margitvirág-csokor, hogy legyen mire támaszkodnia. Az elárusítónők kacagása kihallatszik az üzletből, végiggurul az utcán. Nézem a két koldus felemás, megcsonkított arcát. Parancsoljanak, kérem!

*

Láttam anyát, ahogy egy borjú bendőjével küszködött, próbálta föltenni a szárítódrótra. A borjúbendő túl nehéz volt neki, tele valami lével, folyton visszaesett a drótról, teljesen beborította anyát (csak a lábait hagyta szabadon). Vakon, a teher súlya alatt dülöngélve, anya megingott, próbált megszabadulni a bendőtől.
Mire magamhoz tértem, a bendő már ott lógott a dróton, anya pedig selyemkendőjét igazgatta. Mégis sokáig úgy emlékeztem rá, hogy a borjú bendője eltakarja a kihalt udvaron, rekkenő hőségben. Az összes többi emlék eltompult emellett.

*

Azon az esős napon, amikor víz lepte el az utcákat, s a város olyan volt, mint egy koszos Velence, mint holmi patetikus szimulákrum, az öreg Paulina kiment az utcára, maga után vonszolva egy halom levelet és könyvet, beledobta őket a vízbe, aztán már csak nézte, hogy folyik szét a tinta, hogy ázik el a papír, míg mézgává nem változik. Aztán a nő bekente magát ezzel a trutymóval (talán mert semmi okosabb nem jutott eszébe). Úgy nézett ki, mint egy jelentéktelen, összekarcolászott agyagbábu.
*

Olyan könnyen váltam meg tőled, ahogy a bőrkeményedést vakarja le a sarkáról az ember. Eldobtalak, mint a nehéz, fagyos múltat, ott, a belső udvaron, ahol a halál állt lesben a bodzabokrok és bojtorján között. Per­zselő nyári nap volt, a levegő iszapként omlott ránk. Akkor úgy tűnt, hogy értem, mi történik velem, azt gondoltam, hogy hagynom kell mindent a maga útján menni, mint egy igazán komoly, önálló nőnek. Csakhogy mire jó ez a filléres bölcsesség?

*

Aztán a szőlőt nélküled szüreteltük le. A november varjúhaddal támadt. A holt levelekkel borított, nyirkos föld teletömte a szádat, eltömte tüdő­det és a szívedet. Mostantól az aszúbor illata már nem érhet el hozzád.

*

Anya, te nem is tudod, mikor tértél a hangyák fárasztó útjára. Tetőtől talpig beborított ez a borjúbőr, amit abból a cserzőműhelyből hoztál, ahol harminc évig kellett gürcölnöd. Egyetlen aprócska nyílást sikerült kiharapnod a bőrből, hogy láthasd a külvilágot. Ha ezen az ablakon át nézem, mondtad, mintha összedőlni készülne ez a világ. S még csak nem is sajnálom! Hiszen mit érezhet az ember egy borjúbőrbe zárva? Mondjuk, ha kifordíthatnám, hogy élvezzem én is a levegőt, a szelet, a nap égető fényét... Csakhogy akkor biztosan elmennék innen, végigfeküdni a fehér sziklákon, amelyek esőben és a tűző nap alatt porladnak. Mindez persze csak egy nő fantazmagóriája, akit maga alá gyűrt a félelem. Tudod, hogy nem válhatok meg többé ettől a bőrtől. Lehet, hogy nem is volt olyan rossz búvóhely, kár, hogy egyre nehezebben tudok szuszogni benne.

*

Bizony, a félelem! Itt hordom magamban. Nézd, itt van bennem, fehér zúzámban, bűnös, betegségtől terhes húsomban. Úgy lüktet bennem, mint valami titkos emlék. Nem lehet megszabadulni tőle. Nem lehet megszabadulni az esti félelemtől, amikor csak a csontok őrlődése s a villanyégő izzószálának sercegése hallatszik, nem szabadulhatsz a félelemtől, amelyik olyan, mint egy hatalmas algafolt a tengeren. Tartsd magadban a félelmet, ásd el magadban jó mélyre, ne hagyd, hogy ide-oda csúszkáljon a bőröd alatt.

*

Az ötös lakrészben egy nő lakik. Vele együtt mindig hazaérkezik a magány is. Szomszédasszonyom sárgás, puffadt húsából, koszos hajából bújik elő ez a magány, s rárontva a járókelőkre, kitépi a nyelvüket.

*

Íme, így kerekedünk ki, így hízunk kövérre, hogy a mások életét is éljük, egymásba kapaszkodunk, egymás mellé szorulunk, mint megannyi vak sündisznó. Íme, hogy kavarog egymás hegyén-hátán minden sóhajunk és szerencsétlenségünk. Egyedül maradhatunk-e valaha, csak a nappal fejünk búbja fölött?

*

Valamikor én is éltem Afrikában, amikor a dolgok még nem voltak ennyire összekavarodva, s a világ se csak átmeneti színekből állt. Tekintetem akkor még egy halász-vadász, gyűjtögető életmódot folytató nő tekintete volt, én is mezítláb jártam a kisült földön, s az erőszak is része volt az életemnek. Mindössze csak föl kellene idéznem magamban a dolgot.

*

Rézmívesné fölemelkedik a lábasok közül, hogy illendően fogadhasson engem. Elfáradtam, régóta járom már a borsó- és repceültetvényt, s most a cigányasszony tekintetébe kapaszkodom, hogy megpihenhessek. A konda tépett fülű vezérkanja némán figyel a legelő széléről. Lehúzom lábamról a szandált, szoknyámat is levetem. Ismét beveszem magam a repcésbe. Egyszer zöld, egyszer sárga. Ha sárgát és zöldet keversz össze, khakiszín lesz belőle, csakhogy itt semmi szükség kavarodásra. Rézmívesné megkínál egy darab pirosra sütött disznófüllel. Miközben a sült disznófület ropogtatjuk, én erős fogaimmal, ő fekete csonkjaival, a világ mintha egyensúlyba kerülne.

*

Ott mentem én is anya mögött, mert már türelmetlennek látszott. Meggyorsította a lépteit, miközben az a borjúbendő még mindig a vállán csüngött, kutyák haraptak ki belőle, madarak csipegettek belőle, de ez meg se látszott rajta. Átvágtunk a krizantém-mezőn, ahol már nem lehetett hallani a siránkozást. Ott voltam végig anya mögött, de csak távolról, nagyon távolról követtem, hogy ujjaid, amelyek hátamon motoztak, értelmet adhassanak ennek az októberi fénynek.

*

Mit akarnak tőlem ezek az asszonyok, akik még kenguru-pocakjukat se tudják eltakarni virágos kötényükkel, mért hívnak maguk mellé ezek a rossz szagú, nyirkos hajú nők, hogy elkábítsanak nyomorék életükkel, míg történeteik forró olajként spiccelnek rám. Mit akarnak tőlem, amikor én csak békére vágyom, hogy végre elindulhassak az utamon?

*

Ködös tél van most, az emberek hangtalanul, hatalmas tűzkerekekként gurulnak át rajta. Rigók ugrálnak a taknyos havon. Egyszer én is olyan érzéketlen leszek, mint ők. S talán ez az egyetlen jó hír manapság.

*

Lekapcsolom a villanyt, és végigfekszem az ágyon. A sötétben egyetlen pohár borvíz.


Fordította LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Doina Ioanid


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.