Vers, próza / Magam mögött a semmi

Sztaskó Richard
Magam mögött a semmi[2020. július]


Mindenki tudja, milyen a Tibi, veri a nagyanyját, meg elszedi a nyugdíjat, azt pedig elissza. Soha nincs olyan, hogy józanul látnád. A meccsekre is részegen jár, be van baszva, mint a szürke szamár. Dülöngél, óbégat, nekiesik a kerítésnek, úgy kell visszatolni a helyére. Szegény Margit mama nem tud mit tenni. Ilyen ember az unokája. Veri, aztán elszedi a pénzét, aztán újra megveri, mintha ez volna az élet értelme. A Tibit persze egyáltalán nem érdekli, mi van, vagy mi nincs, azt teszi, amit jónak érez, leszarja, ki mit gondol felőle.
Ha kell, ha nem, az élő fába is beleköt, mert annyira odavan magáért. Rendesen keménykedik azokkal, akikről tudja, befeszülnek tőle. Rólam akkor szállt le, amikor volt olyan idióta, és rámozdult a húgomra, én meg helyre tettem, hogy, Tibikém, ezt azért mégse kéne. Annyi volt, hogy odajött hozzánk, megállt a kapuban, és elkezdte szólítgatni a Kingát, faterék nem voltak otthon, a Kinga meg azt mondta, hogy nem megy ki ahhoz az idiótához. Több se kellett a Tibinek, gondolt egyet, lenyomta a kertkapu kilincsét, és már ott toporgott a küszöbön, lökve a süket dumát, hogy jaj, de szép szemed van, én úgy szeretlek. Több se kellett, egyből odamentem, hogy akkor kérem szépen, mi is a probléma. Az a hülye meg nem értette, miért állom el az útját, amikor ő szeretne beljebb kerülni. Ha tovább hagyom beszélni, még megtanulja a csillagokat is lehazudni az égről. Nem hagytam. Olyan könnyedén merült el a szesztől püffedt arcában az öklöm, mintha egy tál meleg sodóba nyomtam volna.
Nem segítettem neki. Hagytam, tápászkodjon föl úgy, ahogyan akar, nem érdekel, az ilyennek amúgy se kell a segítség, az ilyen eleve azt gondolja magáról, hogy ő az atyaúristen, akit nem lehet megállítani. Láttam rajta, teljesen ledöbbent attól, ami történt. Ne haragudj, nem úgy gondoltam, sajnálom, ígérem, többet nem fordul elő. Egy pillanatra majdnem meg is hatódtam. Remélem, tanultál ebből, barátom. Húzz el innen, amíg szépen vagyunk, mondtam, meg nem lássam még egyszer, hogy itt ólálkodsz a portánk körül! Esküszöm, beléd állítom a kenyérszelőt, ha még egyszer idetolod a pofád. Szemlesütve kullogott haza, Kingával meg örültünk, hogy ezzel se lesz több gondunk.
Ezek után már lapított, mint a ruhatetű. Ha véletlenül találkoztunk a boltban, a postán vagy éppenséggel a meccsen, torkán akadt a szó. Olyan némaság jött rá hirtelenjében, hogy azon csak nevetni lehetett.
A feleségével ekkor már régen nem éltek együtt. Elhagyta az asszony, gondolom, besokallt, végül is ki a bánat bírna megmaradni egy ilyen ember mellett? Senki se olyan hülye, hogy önként vonuljon be a rácsok mögé. Az Edit persze aláfeküdt a tilónak. Aztán csakhamar rádöbbent, a mindent el­söprő, forrón izzó szerelem: mese; Balogtibiből soha nem lesz angyallelkű férj. Szó szerint elmenekült tőle, vissza se nézett. Próbálta menteni a megmaradt becsületét.
Piszok hamar beleestem a lányba, és fogalmam sincs, miért. Szerintem a bőre tehet erről. Melegbarna és rézszínű. Istenem, hányszor kerültünk egymás mellé a hétvégi piacon, a trafikban vagy Cerkóféknál, a hentesüzletben. Csak néztem és hallgattam, mit kér, hogyan szolgálják ki, mint fizet és rakja el, amit vásárolt. El nem tudtam képzelni, hogy lehet a Tibinek a felesége az Edit. Hiszen az egy kincs. Maga a két lábon járó ékszerdoboz, egy tündöklő gyémánt.
Egyszer olyasfélét olvastam valahol, hogy nincs szerelem. Helyette ott állsz a céllövöldében, kezedben a babrált puska, félrehord, és hiába célzol jó helyre, úgysem odacsapódik a lövedék. Nem töri ketté az ajándékot tartó pálcikát. Ez a szerelem, és csak azért nem hívják másképp, mert már régen beletörődtünk ebbe az egészbe.
Amióta az Edit lelépett, fakóbb itt minden. Úgy tudom, a szüleihez költözött vissza, de sokkal magabiztosabb vagyok éjszakánként, amikor a szemhéjam alá menekülök, és elnyom az álom, mert nem akarok rágondolni. Aztán persze elképzelem a Tibit, amint odahaza a Fecske utcában ütésre emeli a pörköltszaftos kezét, és Margit mamára sújt. Az öregasszony persze föl se szisszen, megszokta már az efféle törődést. Az unokája meg úgy folytatja tovább a vacsorát, mintha csak köhintett volna az imént. Végül tölt magának a szomszéd Béla bácsi borából, az idei termés, azt mondják, nagyon kaparós lett, én nem kóstoltam, múltkor a meccsen beszélték az öregek, volt, aki tizenöt litert is méretett magának.
Editet egyszer sikerült meglesnem, de véletlenül. A vasboltba tartottam, és ha a felső vég felől megy arra az ember, akkor pont útba esik a Tibiék háza. Emlékszem, nyár volt, jócskán azelőtt, hogy az a marha rászállt a húgomra, rettenetes meleg, az olvadt aszfaltfolyók összevissza kacskaringóztak, és ha az ember nem figyelt, beleragadt még a cipőtalpa is.
Tudvalevő, én nem vagyok az a fajta, aki ha nyitott ablakot vagy ajtót lát, akkor mindenáron beleskelődik, mert öli a kíváncsiság. Mi közöm nekem ahhoz? De a Tibiék mellett nem lehetett nem benézni.
Éppen akkor értem az ablakhoz, amikor lábujjhegyre állva nyújtózkodni kezdett az Edit. Meztelen volt. Melegbarna és rézszínű. Azt se tudtam, hová kapjam a tekintetem, s egyáltalán kapjam-e bárhová, vagy hajoljak egészen közel, hogy még jobban lássam. Csak álltam, és éreztem, kiszalad belőlem az erő. Földbe gyökerezett a lábam. Gyönyörű volt. Aztán észrevett az Edit, és olyasmi történt, amire nem számítottam. Leeresztette a kezeit, közelebb lépett, rám nézett, aztán elmosolyodott, végül higgadtan, mintha semmi se történt volna, becsukta az ablakot, majd behúzta a függönyöket. Azt hittem, káprázik a szemem. Soha nem láttam még szebb mosolyt.
A vasboltban alig tudtam eldadogni a Ferinek, mire van szükségem. Lefogadom, azt gondolta, be vagyok állva, esetleg gyötör a láz meg a kólika. Hazafelé persze kerülő úton mentem, de egész végig az Edit mosolya meg a barackmellei jártak az eszemben.
Mondják, az élet olyan, hogy szép lassan kimegyünk belőle, jön az áramlat és tovasodor, és amit igazán szeretnénk, azt el nem érhetjük soha. A vágyakozás szilánkja tényleg bajosan húzható ki a szívből. Minél jobban próbáljuk, annál inkább belénk fúródik. Néha kedvem lenne a tenger mélyére költözni, elbújni minden és mindenki elől. Egy barlangot vagy sziklahasadékot ha kapnék odalent a hűsítő vízben, tudnám, mi a teljesség, semmiben nem szenvednék hiányt.
Próbálom a csillagokkal teleszórt éjszakában meglelni a nyugalmat; és amikor hallom, hogy a szellő játszik a folyóparti fűzfák között, érzem, részese vagyok a csodának, ami különös, de mégiscsak hozzám tartozik.













Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sztaskó Richard


A szerzőtől még

   Gyász
   Valami véget ér


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.