Vers, próza / Mamó és az ő dolgai

Máté Angi
Mamó és az ő dolgai



Nem tudom a kezét Mamónak, sosem hagyta mellettem, mindig valahol a magasban kalimpált velük. Vagy csattintott, de olyankor túl közel volt már a szememnek, hogy megjegyezhesse. Nem tudom a vizeket, hogy honnan ittuk, ittuk-e egyáltalán, semmi vizes simát nem lehetett Mamón érezni, nem csobogott a teste, inkább folyton szakadt, repedt, mintha kinőtték volna a csontok a száraz bőrét. Olyan száraz volt, mint egy álló macska, szalmával kitömve, nagyszemű, nyújtott állat. Sanyi bácsinál volt egy szajkó a műhely falán, a belseje szalmából volt, a külseje madárból, na, úgy volt Mamó is. Nem tudok más ételt, csak a sóskalevest, ami a rezes kanáltól még sóskább lett a szájamban. Igaz, volt még egy étel, a két kongós tányérba töltött tejet Mamó, majd kenyérdarabokat dobott. Vagy fordítva, kenyérdarabokat, aztán rájuk tejet. Mikor a tejben dagadni kezdtek a kenyerek, az szép volt: ha jól odatettem a fülemet, hallottam a dagadást. A többi ennivalót későn ismertem meg, majdnem beteg lett tőlük a hasam. Nem voltak edénykék, mint Fülöpnéninél, pedig annyira vágytam, hogy nálunk is pillogtassák fehér pöttyeiket a falon, szegeken, majd, ha a kályhára sikerült lekerülniük, csinálják az ebédet, ilyen edénye Mamónak nem volt. Kicsi csupor sem volt, olyan, mint Fülöpnéninél a polcon: egy fehér cica, egy csuprocska, egy fehér cica, egy csuprocska. Egyszer az ablaktól számoltam, egyszer a kályhától. Mamónak nagy csuprai voltak, cikkcakkosak, ahol a szájam befalta, nyomta ott, gondolkoztam, vajon miért eszi Mamó őket, harapja ilyen fogasra. S a kezem, amíg emelte, elfáradt, mert akkora csuprok voltak. A tea volt bennük. Amit tudok, az olyan volt, hogy senkinek nem volt olyan: két cserépbéka, amikbe a kihullott fogaimat gyűjtöttem, míg olyan sok lett, hogy már ki lehetett volna rakni belőlük a szájam holdját. Mamó is gyűjthette valamikor, mert a másik békát hiába rázogattam meg időnként, nem zörgött, de volt Mamónak olyan holdba rakott sok foga, amelyeket tudott húzni, mint egy fiókot, ki a szájából és be.



A cserépbékákat nézegettem leginkább, mert azt Mamó már sokszor elmondta, hogy Bukarestből van, ahol egy tánti adta neki, mert ügyesen takarított. Láttam is, hogy a tánti ül a sok békák közt, Mamó pedig a tollúseprűvel simákolja őket, a tántit, a kerek fejű templomokat – amit egy képeslapon láttam –, és akkor a néni azt mondja, kettőt választhat, Anna.



Vagyis ezt már nem tudtam, hogy miként mondja, mert az ő szájuk másokat mondott. Más nyelven – mondta Mamó –, s ez olyan kacagós volt, hogy betesznek nekik egy más nyelvet, s az úgy mozog, hogy csak az érti, akinek ugyanolyan más nyelve van. Ha jókedve volt Mamónak, s a békákról a más nyelvek jutottak eszébe, hát elkezdett kettőt mondani, valahogy: da doamna, s ezen annyit, de annyit lehetett úgy menni, mint a ló, dadam-na, dadam-na, s kacagni, mert Mamó is kacagott. Ez nem volt sokszor.



A szem nélküli embereknek a templom falán éppen a kezemig lógott le a lábuk, azért csiklandoztam őket. Meg azért is, mert úgy mutatták a szomorút, ki magukból, hogy jól lehetett látni. Egy néni is volt, fazékban ült és mosolygott, pedig fájhatott neki, hogy főzik. Az ő lábát nemcsiklinthattama fazékmiatt. A templom fala olyan volt, mint egy nagy állat bőre, üres folt, képes folt. Azt láttam még, hogy van, akiknek karika megy a feje körül, körbe, fényes. Akkor eszembe jutott, hogy megy szét a fejük, mint nagyanyámnak. Hogy azért a karika. De nem volt nyögdécselős az arcuk, egytől egyig mosolyogtak.



Volt ördög is. Az volt a dolga, hogy a karikások mellett álljon, és fújjon tüzet a fazék alá. A fal, a mennyig tele volt ilyenekkel, Mamó mutatta a bogos ujját fölfele, hogy: ott van a menny, aztán lefele bökte: ott a pokol. A menny lapos volt és virágos, mint egy udvar, ami a fején áll. A virágokat ráfestették. A pokol nyekergett vagy döngött, ha odaugrottam. Onnan jártak az ördögök főzni. A döngésben nagy helyük lehetett, úgy hallatszott.



Mikor Mamó jól kibeszélte magát Istennel, olyankor a szeme alá lettek a könnyei, repkedett a szája, nagy lett az engedés, ezért felmehettem oda, ahol búgott az orgona. Az ott úgy búgott, hogy nekem is megindult tőle az arcom a fejemről, mintha szél lenne a kintemben is és a bentemben is. S ha lenéztem, láttam az embereket, a fejeket hajjal, haj nélkül, aztán csattogni kezdett egy hang, a fejekről elmúltak a hajak, arcok lettek, amik fölfele néztek, mind rám, mérgeskedve. A falapocskák, amikre írják, hogy hányas ének, azok csattogtak, mert lelöktem őket, miközben a fejeket vizsgáltam. A padokon csattogtak, a hajas fejeken, kopaszokon, már nem tudom, deMamó jól megmondta, hogy várjad csak, amíg még orgonálsz, te nyű.



És otthon rángatta a harisnyámat, karmosan.



Az ösvény melletti, de még nem a fűben helyek elém engedték a sok egyforma, keményhátú bogarat, amelyek úgy kapkodták az ösvényt, füvet, repedést, mintha ezek valamelyikénél felejtették volna táskájukat, gyermeküket, fontos dolgukat, és nagyon gyorsan meg kellene találniuk őket.



Volt Mamónak is egy ilyen mozgása, mikor egyszer az oviban felejtett. Akkor már túlmentem a félésen, s a legnagyobb hangomon fújtam a hintán, égig menve, hogy unapalomablánká, szállj fel az egek felé. Szállt a pálomá, a blánká, mikor megláttam a köztük cikkcakkozó, felém törő Mamót, ahogy keresi a levegőt, amit bevehet és a hinta nyelét, hogy leszedve onnan engem, hozzám jusson egészen.



S akkor, már a félésen túl, a pálomák közül nem akartam kijönni, Mamóé lenni, lábon járni. De leszedett, szorosan markolta kezét a kezemre, és egyszerre tettük a lábunkat. Máskor ő teszi elöl, én hátul, oda, ahova ő már tette.



Szóval, a bogarak cikkcakkja is ilyen volt. Míg néztem a földet, a térdeimre felhordta magát az ösvény, rajta volt a repedés, a fű, a göröngykék. Kicsi kertek nőttek a térdeimen, amikben játszhattam a bogarast: remegtető mozgásuk elé bedugtam az ujjam, hogy eltévedjenek. Utánuk nyúltam, kivettem a lábukat, valamijüket, aztán hagytam, tanulják a szaladást, szárnyaik-lábaik nélkül. Közben láttam fejemhez emelkedni kövérített bogarakat, amint belegyúrják kemény hátukat a fülembe, s megbüntetnek sok lábakért-szárnyakért, mert belebökdöstem kereső útjukba.
Ilyenkor néhány napig hagytam az ösvény melletti, de még nem füves helyet. Nem néztem rá, nem vizslattam. Ha visszatérdeltem is hozzá, már nem figyeltem kapkodó lábú bogaraira.



Vártam, hogy kicsi kertek nőjenek újra a térdemre.



Addig vártam, míg csípés nem ment a lábamba.



Ekkor sziszeket mondtam, ugráltam, míg kiment a csípés, és legurultak a kertek. Mamó ült, de ha ült is, mintha állt volna, ha nem is ő, de benne a dolgozás. Egyenesen állt benne a munka, majdnem haptákban és figyelve. Előre nézett – mintha azt is látná, ami a kötésmintán és a falon túl van, ami már a nincs –, ujjai maguk köré tekergették a gyapjúszálakat, lökdösték az öt kötőtűn a fényességet ide-oda, hogy már úgy véltem látni, kincset, fényes holdat akar a zokniba dugni. Ült azzal az egyenes hátával, s engedte, hogy nézzem a villogást vagy a kötőtűk végére húzott parafákat, amelyek váratlanul hullottak alá, emelkedtek a levegőbe, velük mozgott a szempillám is, miközben szvetter lett a sok értelmetlen kapálózásból.



Mindig volt valaki a faluban, akinek fázni kezdett a lába, háta, akkor eljött Mamóhoz, zsebében egy lyukas zoknival, mert Mamónak tudnia kellett, mekkora legyen, épp jó legyen, amit kötni fog. A régi szvettereket nem tudták elhozni a zsebükben, ezért hozták a hátukat, hasukat, megmutatták Mamónak, ő meg rálapogatta, méregette a sok sima fordítottból csinált szvetterdarabokat, aztán addig kötötte, míg a gomolyáról lefogyott a gurulás, s lett belőle valami más. Ezt nézegethettem, s közben elkezdtem látni azt is, hogy Mamó milyen nagyon tud kötni.



A karácsonynak az volt a neve, hogy télifa-ünnepély. Ha ezt így kimondtam – nyújtottam az enneket, felvittem a hangomat az éknél – éreztem, hogy ritka dolog ez, legalább annyira szép, mint a Fülöpnéni táncoslánya, ami a kicsi csipkén áll, a kicsi csipke pedig egy nagy csipkén. Hogy mitől szép, ritka, megmondani nem
tudtam.



Havak voltak lent, havak voltak fent, köztük lógtak, kéményeiktől fogva, puffos füstcsíkokon a házak, s a házak közti levegőben a megnyomott ennek és kanyarintott é-k. Úgy lógtak, pont bele a kultúrházba, lett tőle tolakodás, zsizsegtek a gyapjúszvetterek, bundák, ahogy a karok elindultak, haladtak az emberek a télifaünnepélyben a narancsos tasakok felé, dobogtattak, és akarták maguknak a narancsot.



Én nem tudom, mit csináltam azután, hogy nekem is lett ilyen télifaünnepélycsomagom, de olyat is láttam, aki mind megette, olyat is, aki az anyukájának adta, az pedig csattos táskába tette, csatt.
Az biztos, hogy sokáig hordoztam magammal a narancsospapírt.
Mamó nem szerette Fülöpnénit. Fülöpnéni sem szerette Mamót. Ha csattogni kezdett a néni hátában a fájás, akkor sem ő hívta Mamót, hogy gyógyítsa megaz üvegecskékkel, hanem Fülöpbácsit küldte. Amikor a suszterkötény beállt az ajtó keretébe, akkor tudtam, mögötte Fülöpbácsi is ott van, az olyan bajuszával, mint a ruhakefe. A ruhakefét csak most mondom, mert akkor nem ismertem, olyanja nem volt Mamónak, de úgy hiszem, ha lett volna, épp úgy képzeltem volna a bajuszt. Messze elállt a bácsi orra alól, ha nagyon akarta volna, a kalapját lekapva, a karimáján
végigmuszoghatott, sőt, a suszterkötényről is lepallhatta volna vele a pöszméket. Jött Fülöpbácsi, elöl a bajusz, utána a kötény, aztán a krákogás, hogy: jöjjön, Anna. Ilyenkor Mamó nagy kegyesen átment gyógyítani, de az az igaz, hogy kínozta Fülöpnénit, mondva, hogy minél forróbbak az üvegek, annál gyógyosabb a gyógy. Így hát karikákat sütött a Fülöpnéni dunyha-hátára. A néni kicsi csupraiért kínozta, vagy azért, mert hullámzott a csipke nála, azért mert Fülöpnéni fia megvolt, és Amo szappant küldött, nem tudom.
Mamó, ha ezeket elgondolta, hát a végén jól látta, őneki Ilike a mennyből semmit sem küld, s még én is itt vagyok a nyakán, s a vitrinünkben csak két béka van, hullámzás és szépség nélkül.



Szóval, nem szerették egymást, ezt egyszer igaziból is megmutatták, amikor a Dörmögő Dömötör miatt nagy bajok lettek. Két könyvem volt, a Farkas-barkas és a Dörmögő. Erről – amelyik kicsi medvékről mutatott, és színesebb volt, mint a rongyos farkasos, és szappanszaga volt – erről mondta Mamó, hogy az Lacitól van, Bürkösről, Fülöpnéni pedig még hangosabban akarta mondani, és kiáltotta is, hogy az már bizony a fiától van, Budapestről, ő, Fülöpnéni adta, s most hazaviszi. Felálltak mindketten, és a magasban kapkodtak a repkedő lapok után, vagy egymás válla, kontya irányába. Mamó hosszú volt és erős, Fülöpnéni pedig, mint akit öt párnából és egy dunyhából raktak össze, persze hogy eldőlt puhán a nagy ráncigálásban. Azelőtt azért kiáltotta még, hogy jajjaszívemjajj, s kiengedte a szemeit a helyükről. Féltem, hogy sírni kezdek, mert már ott volt bennem, csak szorítottam, és a lábaimat is egymáshoz, karjaimat a testemhez, s azt gondoltam, nem is ott vagyok, hanem a kapunál. Mert miattam van az egész baj, az én Dörmögőm miatt piheg Fülöpnéni sárgán, mint a padló. Moccanatlan és nagyszeműen, már magamon éreztem egy kezet, ami megesz. Aztán mégsem. Fülöpnéninek kellett segítsek felállni, nem beszélgettek, csak emelte Mamó, mintha ágyat vetne, nem mondta: üljön le, lépjen, az mégis leült, majd lépett, egészen hazáig kísértük. Mintha a száját a sárga padlón hagyta volna, meg sem mukkant. És aztán már soha többé nem jött hozzánk és nem beszélt Mamóval, soha többé.



Róza néni akkora volt, mint én, a háza is csak egy kicsit ment a fejem fölé. Ha ünnepelős akart lenni, a zöld, pávás kendőt kötötte a fejére Mamó, s a pávákkal ilyenkor lehajolt a kicsi ajtónál, s bement Róza nénihez, barátkozni.



De a Nap nem tudott ilyen jól lehajolni, ezért, amikor körülültük a sötétben a sötét asztalt, még nem láttam, asztal van-e, és körülötte mi vagyunk-e? Tudtam, hogy én vagyok, aztán Mamó szekrényszaga is megvolt, s Róza néni is belemondta a semmibe, hogy: Egyetek, na! Ekkor a sok húsvéti tojás felé indultam, ami ott volt, kicsi domb az asztal közepén. Az asztal másik szélén Rózanéni fia, Sanyi ült, mit ült, tartotta az asztal egész vonalát, ő volt a kanapé, onnan haffogta: – Egyhél toháást, gyermek! Előtte tojásfehérjék csúszkáltak egymáson és a viaszosvásznon, mert Sanyi bácsi kibökdöste belőlük a főtt, sárga, kicsit zöldes golyókat, s egymás után, mint egy cirkuszista, nyelte-nyelte őket. A nyelések közt kicsit haffogott. Aki sok tojást eszik, olyan lesz, mint a tojás. Erre gondoltam, miközben úgy láttam, Sanyi bácsi arcán kezdenek a zöldek-sárgák kijönni. Ezt nagyon kicsi ideig láttam úgy, és hát sötét is volt, ki tudja, jól láttam-e, de egyszer csak felugrott Sanyi bácsi, s azt kiáltotta: Egyél, az istenit, ne bámulj! Miközben, ugyanakkor két karját széttárta, s a széttárással a sötétítőkön is taszított, fényesség lett a két vállánál. Akkor mintha két szárnya nőtt volna, ablakból. Így ment ki, vagy inkább a kicsi ház ment ki őbelőle. Én nagyon boldog voltam, hogy kimehettünk Sanyi bácsi szárnyas, sárga, kicsit zöldes belsejéből. Valameddig csend volt, ettük a tojást csendesen, aztán hallottam, hogy bekiált utánam: Gyeride! S a csűr sarkához mentem.



Úgy hiszem, nagyon abban a helyben maradtam, mert odanyomott az a csóré állat, ami lógott, alatta a bundája s egy fazékban vér. Nézett a szeme.Hidegem lett. Az én szemem nem mozdult, pedig meg akartam csinálni, hogy ne lássam, ne tudjam.



A fájás a hasamba ment, csak gyűrtem magamon a nagy nehezet.



És akkor bejött Mamó és felébresztett.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Máté Angi


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.