Vers, próza / Mese a nagyszájú halottról

Molnár Vilmos
Mese a nagyszájú halottról[2018. október]







Mesében mondom, hisz holtkomoly. (M. V.)

Volt egyszer, hol tényleg már csak volt, az utolsó ítéleten még innen, a te­metőkapun már túl, volt egyszer egy csomó halott. Sírjaik tetejének téglalapjai – betonból kiöntve vagy gránitból kivágva – ott sorakoztak egymás mellett a temetőben, mint személygépkocsik egy szupermarket parkolójában. A sok szerény Suzuki között akadt néhány csicsás BMW is, de Bentley például egy sem. Az élőket szokta izgalomba hozni az ilyesmi, alulról nézve nincs jelentősége. Alulról nézve nem sok mindennek van jelentősége, a halottak nem is foglalkoztak vele. Általában kevés dologgal foglalkoztak, igyekeztek betartani a holtak vezérelvét: nem csinálni semmit. Ha már ott van az ember, ahol a semmittevés végre nem számít bűnnek.
Jól elvoltak a halottak két méter mélyen a földben, ki-ki a maga sírjában, urasan elterpeszkedve az örökkévalóságban. Onnan fitymálták a föld színén folyton siető élőket. Ők bezzeg nem siettek sehova. Hova siessen, aki már megérkezett? Nem volt semmi dolguk, így problémájuk is kevés. Csak feküdtek lezseren, s akkorákat hallgattak, hogy a vége felkondorodott. Legkiadósabban a sír mélyén lehet hallgatni. Illetéktelenek ritkán zavarják a koporsóban a csendet.
Ha nagy néha mégis megszólalt az egyik, húsz-harminc évbe is beletelt, míg válaszolt neki egy másik. A halottaknak van idejük rendesen megrágni a szót. Ha szólnak is olykor, röviden teszik, nem szószátyárkodnak. Fái­nul elvoltak a halottak a temetőben, békességes nemlétben, elmúlt életük békétlenségein mélázva némán.
De milyen is a halott? Nem bír magával néha. Rájön a bolondóra, elkapja a hoppáré. Nem egyformák ők sem, ha már élő korukban sem voltak azok. Akad köztük is frusztrált, deviáns elég. Ki tudja, mi lelte, egy napon a te­mető végében az egyik halottra rájött a szófosás. Valamitől erősen felindult, tűzbe jött, mint a kántor kecskéje a katonazenétől. S ami még rosszabb: nem bírta magában tartani. Egyre gyakrabban, egyre hosszabban jártatta a száját.
Az elején még csak nyolc-tíz évente mondott pár szót, aztán már négy-öt évenként néhány tőmondatot. Végül odáig fajult a dolog, hogy bővített tagmondatokból álló, többszörösen összetett körmondat hagyta el a száját minden évben! Hozzá mind hangosabban és hangosabban, hogy szinte a föld felszínére is kihallatszott! Hiába csitították tízévenként a szomszéd halottak, hiába pisszegtek rá végül már minden szökőévben – nem volt semmi foganatja.
Igaz, hogy mindez a temető végében történt, de az egyre gyakoribb szájtépés hangjai elértek a többi halotthoz is, módfelett zavarva őket. Hallatlan! Az ember a lelkét is kiteszi, mégsem lehet nyugta a temetőben sem!
Nosza, alig telt bele kurta ötven év, hamarjában összeült a halottak etikai bizottsága. Igen tekintélyesen néztek ki, pedig nem is volt tekintetük, arcukról régen lefoszlott a hús, szemgödrük üresen tátongott. Nekifogtak kivizsgálni a súlyos kihágást, megbüntetni a pimasz vétkest. Előállították a nagyszájú halottat – ez önmagában is komisz dolog annak, aki örök heverészésre rendezkedett be. Erősen fogták jobbról-balról, mivel már jócskán oszlófélben volt, alig akadt rajta, ami összetartsa. A restelkedéstől amúgy is legszívesebben szétesett és szertegurult volna.
– Miféle tahó tempó ez, te szégyentelen?! – rivallt rá a bizottság elnöke, a halottak doyenje, egy ezerévesnél is idősebb, szépen kifehéredett csontváz. – Jártatod a szájad, hadoválsz összevissza, mintha holmi koszos élő volnál!
– Elnézésért esedezem, tekintet nélküli bizottság, nem volt szándékos! – kérte a bocsánatot a nagyszájú halott. – Nem akartam zavarni senkit, csak kijött belőlem, mint herpesz a csömörtől. Egyszerűen kikívánkozott. Van úgy a halálban, hogy nem bírja tovább a hulla, feltörnek belőle az indulatok. Akkor világosodik meg előtte valami, ami még életében történt vele. Nagy disznóság, felforr tőle csontjaiban a velő.
– Még jó, hogy már nincs véred, ami felforrjon! – gúnyolódott az elnök. – Te visszataszítóan életszerű, te gusztustalanul életrevaló!
– Nem tehetek róla, hogy idelent az árnyéklétben más oldalukat mutatják a dolgok, mint a napos fentiben – mentegetőzött a nagyszájú halott. – Néha éppenséggel itt mutatkozik meg a dolgok valódi, rejtett oldala.
A halottak doyenjét nem lágyította meg az olcsó okoskodás. Ismerte jól a halottakat, huncutok ők a lét és nemlét közötti keskeny sávban. Amíg van egy csepp velő a csontjukban, nem lehet biztosra venni, hogy tényleg ledobták-e az élet béklyóit. Azt hinni, temetésük után jólnevelten porladoznak, megadóan tartanak a teljes megsemmisülés felé. Holott egyik-másik néha még visszafut az élők közé egy kiadós hepajra. Lerendezni rendezetlen számlákat vagy egyszerűen csak kiviselni magát még egyszer utoljára. Félő, az ilyesmi átragad a többire is. Könnyen elmegy az esze azoknak, kiknek agya orron-szemen át rég kifolyt. Lenne nagy ramazúri. Állna a bál a sír mindkét oldalán. Olyan volna a sírgödör, mint szüreti bálkor a falusi kultúrház ajtaja. Csuda egy jövés-menés venné kezdetét rajta át. Egyesek kifelé, mások befelé sodródnának, gyúródnának. Ki-ki vérmérséklete vagy csontvelő-forráspontja szerint. Bent lenni menő, de vannak előnyei a kinti létnek is. A zenekar a kultúrházban játszik, a szép lányok is odabent találhatók, de mikor egy fiú s egy lány a sötétben hátramegy a kert végébe, vagy csattogni kezdenek a pofonok a csillagok alatt, a lényeg az ajtón kívül mutatkozik. Annyi csak, ha sírgödör az átjáró, nem egyszerű eldönteni, az ajtó melyik felén van a kultúrház.
– Mi az, hogy a dolgok valódi oldala?! – förmedt rá a doyen a megszeppent nagyszájú halottra. – Mit tudsz te a valóságról, oktondi?! – Kicsit várt, mérlegelve, érdemes-e megosztani tudományát ezzel a hígeszűvel. Végül csak elkezdte: – Kétes dolog a valóság. Nem árt rá odafigyelni, de nem kell túl komolyan venni. A valóság legfeljebb csak jelzés. Senki nem tudja, mit jelent. Ha ugyan jelent valamit. Nagy színész a valóság, egészen valóságosnak tűnik. Pedig nem is valóság a valóság, csak megtévesztően jól mímeli. Nagy energiát fordít erre. De változik a helyzet, lefoszlik a valóságról a valóságosság látszata. Új időszámítás kezdődik, a semmi kora. A van előbb kéne lesz, majd tovább zsugorodik nincsbe.
A nagyszájú halott leesett állal hallgatta. Nem azért, mert elámult – pár éve esett le az álla. Azóta nem hordta, így kényelmesebb. Amúgy nem érdekelték lételméleti problémák, halottaknak ez nem életbevágó. Személyes ügy miatt pörcölködött fel, nem elvont teorémák izgatták.
– Igen, de az érzések… – folytatta bizonytalanul a mentegetőzést a nagyszájú halott –, képesek váratlanul megrohanni a halottat is. A hullámzó érzelmek, a kitörő indulatok… – mondta volna még, de a doyen fogcsikorgatása belefojtotta a szót. Igazán szuggesztíven fogat csikorgatni csak egy csontváz képes.
– Még hogy hullámzó érzelmek, még hogy kitörő indulatok! – fogta a fejét a doyen, mintha különösen disznó dolgokat hallott volna. – Nem hiszek a fülem helyének! Úgy beszélsz a nyüves érzelmekről, rotyogó indulatokról, mintha nem egy tisztességgel rég elhantolt, bőrét-húsát sikeresen levedlett csontváz volnál, hanem szenvelgő bonviván az Élet című silány operettben!
A temető halottainak elnöke nem érte be dorgáló szóval. Az érzelmek és indulatok emlegetése ráébresztette, hogy a helyzet súlyosabb, mint gondolta. Még hagyján, ha egy megboldogult üresben jártatja a száját. De érzelmek, pláne indulatok felbukkanása a nemlétben kísértetiesen emlékeztet az életre! Drasztikus intézkedésre lesz szükség, ha azt akarja, ne kezdjen élet csírázni a halálból. Sürgősen tenni kell valamit, hogy a temetőben újra biztosítva legyen a béke, a halottak nyugalomban szagolhassák alulról az ibolyát. Vagy aminek épp szezonja van. Ha mást nem, egymás porladozó csontszagát, azt mindig. Gyógyhatással bír idegesség ellen. De úgy látszik, nem mindenkinél. Nincs mese, félre kell tenni az engedékenységet. Lépni kell és lépni fog!
Az elkötelezettebb halottakból rögtönítélő bíróságot hívott össze. Drákói szigorral életfogytiglani letöltendő életre ítélték a nagyszájú halottat. Tényleges letöltendőt kapott, feltételes szabadon bocsátás lehetősége nélkül. Ha előző élete nem volt elég, akkor most újra megtapasztalhatja az általa oly nagyra tartott érzelmek és indulatok visszásságát, hiábavalóságát. Életszerűségét.
Szigorú ítélet volt, de megérdemelt. Meggondolatlan szájaskodásával a tettes életet vitt a halottak közé. Főbenjáró bűn, életes vétek! Járványt idézhetett volna elő, megfertőzhette volna a többi halottat is! Muszáj volt intézkedni! A nemlét drága kincs, felülír mindent.
A halottak a temetőben irtózattal gondoltak arra, mi vár a nagyszájú halottra. A szerencsétlen visszamegy az életbe! Megboldogultból megboldogtalanodottá válik, életre kel. Életnek életével él. Máris csak hálni jár belé a halál. Az még nem baj, ha valamelyik halott hébe-hóba jelenésnyi időre visszaüti magát az élők közé, kicsit rémítgetni őket, meg is érdemlik. De hetven-nyolcvan évet lehúzni a folyton nyüslető élők között úgy, hogy te magad is az vagy – igazán ijesztő. Fél az élő a haláltól, de százszor jobban fél a halott az élettől. Ha a röpke kis életnek az időtlen halálba való átmenete félelemre adhat okot, minő rettegést válthat ki az örök nyugodalmas nemlétnek a nyughatatlan, nyüzsgölődő tranzitlétbe fordulása.
A nagyszájú halott magába roskadtan vette tudomásul az ítéletet. Akik addig két oldalról tartották, elengedték, ő pedig egy kupac csonttá roskadt össze. Belátta, hogy hibázott, de már késő. Hiába könyörögne, hogy ne tegyék tönkre a nemlétét. Kellett neki jártatni a száját! A locsifecsi hulla, a cserfes szájú tetem! Az izgága csontváz, az életszerű halott! Most megnézheti az eredményt. Kidumálta magát a halálból, bedumálta az életbe. Nincs, aki visszahozza az élet torkából. Megbánta már, hogy érzelmekről, indulatokról fecsegett. Füllenthetett is volna ennyi erővel. De aki meghalt, már alig hazudik, szinte őszinte.
A halottak a temetőben hozzáláttak az ítélet végrehajtásához. A nagyszájú halott csontjait bedobták egy nagy vasüstbe, trágyával kevert hamut adtak hozzá, egy fekete kandúrmacska vérével meglocsolták, három nőstény egér belepisilt, s egész éjjel főzték. A lébe varázserejű füveket, egy csomó csalánt s veszett kutya marék szőrét szórták, végezetül pedig egy friss halott, kinek még volt nyála, beleköpött. A kotyvaléktól a nagyszájú halott csontjai körül hólyagos-mócsingos lágy részek kezdtek képződni. A csomósabb darabokból lettek az izmok, a hígabb részből a vér és más testnedvek, a töb­biből meg friss hús. Amikor kitették hűlni, a felszíne megbőrözött, s egyszerre úgy nézett ki, mintha élne. Szemürege megtelt kocsonyás anyaggal, s ahogy az üst alatt lobogó tűz sejtelmes fénye visszatükröződött róla, éle­tesen ragyogni kezdett. Brr! A többi halott undorral fordult el tőle!
De még nem támadt fel egészen, csak mikor a halottak kipenderítették a sírból, úgy kilökték, hogy odakint hármat is bucskázott, csak akkor, a harmadik bukfenc után kezdett krákogni, pislogni, s amint ráesett az éppen felkelő nap sugara, nagyot nyújtózott és életre kelt.
Vak nagyapám ezt látta, süket nagyanyám hallotta, nyolcvanévesen egy kicsit etyepetyézni épp arra jártak. Tanúsítanák is, ha rég meg nem haltak volna.
Itt a vége, fuss el véle, egyenest a temetőbe!













Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Molnár Vilmos


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.