Fórum / Miért olvassunk Tóth Sárát?

Visky András
Miért olvassunk Tóth Sárát?[2013. április]



A képzelet másik oldalát1 fürkészve arra az elhatározásra jutottam, hogy mai mondandómat2 egyetlen, korábban már a könyv borítóján nyilvánosságra került kijelentésem magyarázatára korlátozom, azt találtam írni ugyanis, látszólag en passant, hogy Tóth Sára személyében „egy megkerülhetetlen gondolkodó lépett elénk”. Tudatában vagyok annak, hogy könyvborító szer­zőjévé azért válik az ember, hogy lendületes és boldog bon mot-kat, szabadon szálló igéket eszeljen ki, amelyek aztán olvasók tömegeit veszik rá, hogy átrágják magukat ezen a fokosnak mondható művön, mert bizony életük további alakulása függ tőle, a műtől tudniillik és a figyelmes olvasás aktusától. Nincs kétségem afelől, hogy a könyv sorsa megjelenése óta nem is lett más: olvasók sokasága hajol fölé könyvtárakban és mozgólépcsőkön, kávéházi szegleten és metrókocsikban. Amennyiben nem ez történt volna, amit persze kétlek, úgy ismét csak a fülszöveg tehető felelőssé, hiszen a közelebbről nehezen meghatározható szó, a „gondolkodó” egy, a múlt században többszörösen is gyanúba keveredett emberi tevékenységet jelöl, tehát mindennemű elutasítása jogos megfontolásokból fakad, ám magam mégis ennél a nyelvi formulánál maradtam, hiszen az elszánt elutasítás még mindig jó kiindulópont a hamarosan bekövetkező kételkedő és szenvedélyes olvasáshoz – amit már most az elején szívből kívánok a reménybeli olvasónak, valamint Tóth Sára könyvének.
A teória, mondjuk rezignáltan, elzárt és önmagát lehatároló beszélgetés, kijelöli az értelmes, saját jelentésein belül használható nyelvet, és a beszélgetés feltételéül az önkorlátozást szabja: távlatokat aligha térképezhetünk fel korlátok nélkül, ami lehatárol, elhatárol is, s í. t. – nos, igen, minden bizonnyal igazunk van, csakhogy a valódi találkozás a rajtunk túlival nem mérhető a számítógépes klikkelések számával, amit a kereső szoftverek hibátlanul számon tartanak, hanem valami egészen mással, aminek a fontosságáról – és itt megérkeztem mondandóm lényegéhez – Tóth Sára könyve visszafogott szenvedélyességgel meggyőzi az olvasót. Nem arról kívánok értekezni tehát, példák sokaságát hozva fel, hogy A képzelet másik oldala el­képesztő alapossággal megírt dolgozat, amelyhez a szerző, akárcsak mestere, Northrop Frye letisztult, olvasóbarát nyelvet talált, hanem hogy Tóth Sára nem egyszerűen a tárgy iránti alázatából fakadó pontossággal és professzionalizmussal alkotta meg művét, hanem valami egészen másról van szó: őt a világba vetett, kultúrájában, nyelvében, egyéni és társadalmi, intimus és nyilvános relációiban élő ember érdekli, a világ vagy a teremtés megértése, valamint a saját feladata fölismerésének vágya hajtja. Mondatai, kijelentés-kísérletei spirituális tetté avatják a könyvet, elvéve egyszersmind a szóösszetételnek az obskúrus, akár vallási, akár pedig szakmai értelemben vett szektás felhangjait. A közvetlen és személyes egzisztenciális téteket mindig szem előtt tartó attitűd az én szememben sokkal nagyobb jelentősséggel bír, semmint gondolnánk, az ugyanis egyáltalán nem közömbös, és, amiképpen tapasztaljuk, a közbeszéd minőségét is lényegileg meghatározza, irodalom és vallás viszonyánál, a könyv voltaképpeni tárgyánál maradva, hogy milyen viszonyba kerül egymással az esztétikai és a teológia beszédmód, ha egyáltalán, magunkról beszélve most, létezik-e kultúránkban, a nyilvános térben valamiféle tényleg komolyan vehető kölcsönösség vagy párbeszéd, valódi dialógus netán, amely például elősegíthetné, hogy a vallási létmód kortársa legyen annak a kultúrának, amelyben él, és ne a folyamatos, és lássuk be, mérhetetlenül hervasztó, kinyilatkoztató és deffenzív nyelvet használja, amivel magamagát elkerülhetetlenül a valódi értelemmel bíró beszélgetések perifériájára sodorja. A kortárs esztétikák terminusai úgy kapaszkodtak fel templomi szószékekre, mint valami, kortársi felelős jelenléttől és gondolkodástól elrettentő szitokszavak, holott Frye-nak az a kijelentése, hogy „a vallás fő analógiája nem a filozófia, hanem a művészet” nem szükségszerűen a szorongás forrása kellene legyen, hanem a megnyílás lehetősége egy komplementer, az önreflexív attitűdöt elmélyí­tő nyelvi lehetőség előtt. A képzelet nyelve ugyanis „nyitott világhoz vezet, és darabokra zúzza azokat a megkövesült dogmákat, amelyekért az ideológia epekedik”. A dialógus-elvben, amellyel Tóth Sára a könyv második, egyébiránt kitűnő fejezetében foglalkozik behatóan, az azonosság-eseményben a különbözőség, a különbözőségben pedig az azonosság mutatja fel magát olyan tapasztalatnak, amely az emberi mivolt leglényegét alkotják. Az institucionalizált vallás – maradjunk most ezen, az engem személyesen érintő vallási oldalon – a maga humortalan korszakaiban voltaképpen a Te örök különbségét tagadja, és a hatalom engedelmes csatlósává lesz, következésképpen az ember „nagyon is emberivé válik” (Northrop Frye), felfüggesztődnek kreatív kételyei, és a destruktív önmegváltás igézetébe kerül, és ez nem pusztán az egyén tapasztalata, hanem, többszörösen is meggyőződhettünk már efelől, a társadalomé is lehet. A rajtunk túlit – érthetjük meg Tóth Sára könyvéből – helyes, ha nem reduktív módon pusztán ontológiai alapnak tekintjük, hanem feladatnak, olyan cselekvésnek, amely a rajtunk túlit közös, szavakon túli eseménnyé fordítja át, a „teljesen más vagyok, de ugyanaz is” tapasztalatává.
Számos, rendkívül inspiratív fölvetés fölsorolása helyett egyetlen, a színházcsináló nézőpontjából különös súllyal bíró kérdést vetek fel most, csak éppenhogy megérintem. Az irónia és a tragédia viszonyának tárgyalásakor, hogy most a könyv első fejezetéhez szökjünk vissza, jól érzékelhetően nagy nehézséget okoz a szerzőnek, mert a jelek szerint Frye-nak sem kisebbet, a keresztény narratíva és a tragikus világkép közötti átjárások és kapcsolódások, folyamatosság és megszakítás felmutatása, hiszen adja magát a köz­keletű vélekedés, amire, ha nem is közkeletű módon, mintha Frye is jutna, hogy tudniillik a keresztény elbeszélés isteni komédia, amelyet a feltámadás happy endingé változtat. Mi sem jobb példa erre, így a kanadai irodalomtudós, mint maga a Lear király, a szenvedés keresztény fényezése ugyanis semmit nem változtat Cordélia halálának sötét abszurditásán, „és bármi egyéb is az igazság – hogy Frye-t idézzem most –, az abszurd gyötrelem látomása a darab végén megfellebbezhetetlenül az”.
Nos, elsősorban a feltámadás nem happy ending, kérdezzük csak meg Kajafást és Pilátust, vagy azokat, aki a „Feszítsd meg!”-et skandálták jól megszervezett kórusokban. A gyilkos nézőpontjából semmiképpen sem kívánt fordulat, hiszen magával az áldozattal mint koronatanúval találja szemben magát, tehát a deliktum ténye, a bűntény maga már nem magyarázható meg és ki: ott állunk tehát – teológiai értelemben mindenképpen – létünk mélypontján. A feltámadás fénye következésképpen túlontúl éles sugár, amiből az következik, hogy az esemény szereplőjeként nem áll módomban könnyűszerrel és elegánsan átigazolni azoknak a klubjába, akik mintegy hathatósan elősegítették Jézus kitámolygását a kősírból (az evangéliumi elbeszélés nem tud ilyenekről, az Atyát leszámítva), a „hitvány zsoldosok” ellenében, akik, hiszen emlékszünk, a deicídium szornyű bűnétől szennyesek (az evangéliumi elbeszélés csak ilyenekről tud). A katarzis valami olyasmit jelenthet, felteszem, hogy a feltámadást elsőre nem boldog végként, hanem gyötrelmes kezdetként élem meg és veszem magamhoz, amely összekapcsol a múltammal, és amelyben a saját azonosulási és tevő­leges részvételi pontjaim a másik halálával és halálában felimerhetőkké és elháríthatatlanokká válnak. Amikor megnyílik a szeme, Agaué a saját kezében tartja Pentheus fejét, aki nem más, mint a saját fia: az anya tevőleges és erőszakos részesedése a fiú halálában felfokozottan személyes és totális.
Hogy köznapi példával világítsam meg a fölvetett kérdés körüli nyelvi nehézségeket, a következőt állítom: a politikai, bársonyos vagy véres forradalmak, illetve az azokat követő rendszerváltások nem egy totalitárius kornak a happy endingjei, a zsarnokságnak ugyanis nincs, nem is lehet boldog vége – amiképpen az istenfiú közénk keveredésének és kezünkbe adatásának sem lehetséges boldog vége: most sem lenne az, ha közénk jönne, és amennyiben nem apokalpitikus díszletek között tenné meg. Elsőrendűen, szabatos teológiai megfontolásokból, ismét a perifériára taszítanánk, majd a népre való hivatkozással megölnénk, ahogyan egyébiránt szünet nélkül tesszük is, nem válogatva meg eszközeinket.
De vissza a Learhez: Cordélia – aki, számos színháztörténeti okunk van feltételezni, azonos a Bolonddal, aki Leart mintegy végighordozza a nem utolsósorban saját maga által teremtett káoszon (Lear maga is, utolsó replikájában, „my poor fool”-nak, „szegény bolondom”-nak nevezi őt!) –, nos Cordélia, majd Lear halála nem az utolsó eseménye a darabnak, hanem mindaz, ami Lear végső összerogyása előtti kiáltozása nyomán jöhet létre a nézőben (és persze, jó esetben, de valamivel kevesebb eséllyel, a magányos olvasóban): „Do you see this? Look on her! Look her lips, / Look there, look there!” „Látjátok ezt? Nézzétek őt! Nézzétek ajkait, / Ide nézzetek, ide nézzetek!” Az új látást magát tehát nem pusztán a színen levő szereplőknek, hanem, kitágítva, mindenkinek, a reprezentatív játék sze­replőinek és tanúinak egyaránt meg kell nyernie, ahhoz, hogy a Szó beváltsa önmagát bennük. „Valami olyasmi következik ebből – és most Tóth Sárát idézem –, hogy aki valóban szembenéz az iróniával, illetve a tragikummal, annak éppen a rettenet tágítja ki a szemhatárát az ellentétes pólus, az apokalipszis irányába.” Ebben, egészen pontosan a performatív olvasat értelmében tehát, a tragédia is U (és nem ∩) alakú, csakhogy egy egyenlőtlen szárú U vonal, amelynek a jobb szára följebb ér véget, mint a bal, egy egészen más szinten, azon a ponton tehát, ahol a szöveg az azt megcselekvőben beváltja önmagát, és életténnyé válik. A tragikus boldog vég nem szövegszerűen realizálja magát, hanem testszerűen. A performatív vagy egzisztenciális olvasat, amely mindközönségesen a megcselekedett szöveget jelöli, azért elháríthatatlan értelmezési horizont, mert a színpadon sem Lear, sem Cordélia, de még a többiek sem tűnnek el a pusztulás sötét szakadékában, mindannyian visszatérnek ugyanis közénk, kilépve a reprezentáció játékából, és bezárva maguk mögött a színpadtér fekete dobozát egyszersmind, mialatt mi boldogan széttapsoljuk az iszonyatot. A látványosan egyenlőtlen szárú U betű azért mérhetetlenül fontos különbségtétel számomra, mert amennyiben a műalkotás fölemel a saját létállapotomból, és vissza is helyez ugyanoda, aminek a pusztító mivoltáról egyébiránt Augustinus beszél a Vallomások harmadik könyvében („plena imaginibus miseriarum mearum”), akkor per analogiam a hitélmény legfeljebb a keresztény középosztály önmagát megerősítő, közvetlenül a perselyezés, majd a bőséges vasárnapi ebéd előtt történő szemfényvesztő mutatványa lehetne csupán, amelynek során a feltámadást tudomásul vevők leereszkedően bátorítják a szenvedés hetében túlzottan beijedt és az evangéliumi elbeszélést alapvetően félreértő Megváltót: no, no, nem olyan reménytelen ez az egész, mondják, hiszen teljességgel urai vagyunk a helyzetnek...
Ahogyan Tóth Sára megnyitja a Northrop Frye-i világlátást a mai olvasó előtt, nos ezt még több példával is alátámaszthatnám (gondolok itt a Frye-Derrida párhuzamra és a dekonstrukció kritikájára, a feminista értelmezési lehetőségekre, a testi fordulatról illetve a body studies-ról írott zárórészre stb.), ehelyett inkább azt említeném meg még, hogy a monográfiát minden bizonnyal az a döntés is sodró olvasmánnyá avatja, hogy a szerző Frye spirituális fejlődését is nyomon követi benne, nem egyszerűen a tudós szellemi portréját kapjuk tehát, hanem egy nagyszabású és kétségbeesett vándorlás leírását: minden bizonnyal ez az oka annak, hogy a rutinos filológiai kutakodáson túlmutató jelentőséget nyer a hátrahagyott naplók és füzetek körültekintő beemelése az életmű monografikus értékelésébe. Tóth Sára drámai pontossággal tudja, hogy Isten léte nem bizonyítható, és azt is, hogy a mondatnak nem itt van vége: Isten léte nem bizonyítható, egyedül Istennek áll módjában saját létét bizonyítani, és ez az esemény mindig is egyszeri és szinguláris, felidézhető, de megismételhetetlen, mindaddig, amíg ő maga újabb szinguláris eseményként megjelenteti önmagát az ember előtt. Az irodalom, írja a szerző, nem egyéb, mint „performatív újrajátszása” az eredendő eseménynek, a mondhatatlan mondása tehát, amivé Tóth Sára könyve is válik, de csak akkor, ha kezünkbe vesszük, és a magunk életét adva hozzá, becsületesen elolvassuk.
Tartásos és erős debüt Tóth Sára könyve. Külön öröm, hogy a könyv lezárása után a szerző felszabadultan és figyelemre méltó felelősséggel tematizálja a kultúra, művészet, a köz- és vallási élet kérdéseit különböző nyomtatott és elektronikus felületeken. Erre a rokonszenvesen szenvedélyes hangra múlhatatlanul nagy szükségünk van.

Jegyzet
1 Tóth Sára: A képzelet másik oldala. Irodalom és vallás Northrop Frye élet­művében. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, 2012. 2 Elhangzott az Írók Boltjában 2013. január 15-én. Tóth Sára könyvéről még Fabiny Tibor olvasta fel elemzését. Az est házigazdája Sepsi Enikő sorozat­szerkesztő volt.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Visky András


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.