Vers, próza / Miközben arra gondolok, hogy naponta

Szabó Róbert Csaba
Miközben arra gondolok, hogy naponta

[Látó, 2006. március]



A ház


Az utak állapotáról. Valahogy elszélesedett, olyan lett, mintha sokan és sokat jártak volna rajta, a por nemhogy nem kavargott, felszállni sem volt ideje, és Mama, aki akkor érkezett meg, amikor mindannyian lábujjhegyre ágaskodva csepegtettünk Lőrincz Terka kerékpárja körül, azt mondta, hogy arrafele nem lehet biciklizni. Mi a nagy büdös fene?! Lőrincz Terkának hamar fosott a szája, olyan nyakigláb volt, végigfolyatta a gondolkodás nélkül előtörő szavakat magán, mondom, volt mi folyjon. Mama hosszan nézett minket, tudtam, azt nézi, Terkától mi mindent tanulhattunk, vizsgált, belátott a csipás szemhélyunk alá, majd egyet fordult benne, szétpukkanó szembogarak.


De azért az a bicikli! A nyomait kellene feltérképezni, egyiket a másik után, azelőtt, hogy szájon vágná Lőrincz Terkát, így hát kiderülne, a lábnyomok mennyire egyenetlen felületekre tapadtak oda, és Lőrincz Terka gyászvigyora, egy széles, vadiúj gumiabroncs, egy Merciről lefeszegetve, ahogy végiggurul azon a rohadt úton. Van mit tanulnom Lőrincz Terkától. Nem izgat Mama leterítő gesztusa, tudom, a pofont nem Lőrincz Terka kapja, az én taknyomat sűríti a nyálammal. Legalább ez is. Lőrincz Terkát a szúnyogfészekben fogom csurdéra vetkőztetni. Az a pántos blúz, ami most is rajta van, vékony kéreg, egymásra száradt elszánások hálója, valójában a földig ér, és akkor a válla, a melle és a köldöke bejárható, térképek nélkül tudom, pontosan az utak porát felszívó falu alaprajza feszül a bőrben, rajta csiganyomok. A nyálam. Az utazás elképzelhetetlenül felnagyított, és most széttárt mappája.


A délután úgy adja meg magát annak a szélesre taposott útnak, hogy szinte percekre foszlik, egymást felváltó, előretoló minutumokra, sávosított időegységekre, végül fordulnom kell, vissza Mamához, Lőrincz Terka kerékpárjához, megint Mamához, hogy aztán megláthassam, amint a nyomai éppen onnan kezdődnek, ahol Lőrincz Terka Mercedes-mosolya puhán belevésődik a lába előtt heverő porba, és halkan surrogva elindul. Mintha egyszerre. Csak kétfelé. Arról van szó, hogy házat veszünk itt. Nekem ezt így mondták, kinyögték, két evés között, mert nálunk nincs ebéd vagy vacsora, csak evés. Választani nem lehet, itt állok középen, egyforma messze Lőrincz Terkától és Mamától, aki beláthatóan ügyel, mit miért tesz. Lőrincz Terka testén a szúnyogcsípések házak. Ezt még úgy teszem hozzá, hogy Mama ne hallja, de ha igen, akkor se.


Akkor se fordulok hátra, amikor Mama nyomain elindulok a ház felé. Közben, ezt onnan tudom, hogy elképzelem, Lőrincz Terka végre felkúszik az ülésre, mély lélegzettel belelép a pedálba, a jobba, majd a balba. Utána könnyedén jár a lába. A házat nézzük. A szemem sarkából látom elsuhanni időnként a ház előtt. Hagyom, Mamát leköti a csipázás, ügyesen térek ki jobbra, az utcán fel-fellapátolt por mozdul, mintha talajlazítás, a keréknyomokat összerángatja. A kanyar hirtelen fordul felém, Lőrincz Terka ott támaszkodik. A bicikli megdőtve, a test és a zöld váz azonos szöget zár. Miért?


Odaslattyogásom nem nevezhető sem célirányosnak, de véletlennek sem, ha esetleg Mama nézne. Mielőtt odaérnék, karnyújtásnyi idő, Lőrincz Terka átveti lábát, hogy a kiforduló pillantás a bőrén ütközik, és indul. Háló elől felkapó káposztalepke. Kiszámíthatatlan leszálló pontok a veteményeskertben. Kimért, körökkel továbblebbenő surrogás, a szárnyakról lepergő szemcsék porral keveredése. Megint túl messze vagyok, a ház körül Mama éles vizslatása, a vakolat hámrétegének kitapogatása, a tetőzet röntgenképe, vérnyomás. Intravénás kell, dönt. Meg szeretném keresni Lőrincz Terka testén ezt a romot, körötte szétszórt tégladarabok, a lehullt cserép törmeléke. Térdig ér minden. Pár perc részvétteljes figyelés, az alkuvás foszlányai.


Csak nyárra kell nekünk ez, tudom meg, de nem érdekli, a tulajék pénzt akarnak, mondja a megbízott, és a füvet nézi. Az eső valamikor leverte. Még néhány pillanat, és nem kell. A kapu előtt hosszan fékez, a por előrebukik, befele néz. Mit akar? Mamáék még egyszer a szemlét, elülről az egész. Lassan int, a fejével, aztán, hogy látja, megyek, ellöki magát, le sem volt szállva egészen, félig az ülést támasztotta. Csak lépésben, de hogy a távolság nő, egyre kisebb lesz, sietni kezdek, félhalk kaffogás a porban, a szandálom fél számmal nagyobb. Kanyaronként megvár, aztán mozdul. A házak ott maradnak, ahol álltak, nem jönnek, távoli országút jegenyékkel, letérünk. Sűrű bokorcsík, egy oázisba torkollva. Itt már teljesen bevár, a biciklit maga mellé veszi. Utolérem, néz, egy mosoly körbefut porral és izzadsággal oldott arcán, alkarjával törli. Én is. Folyót érünk, vagy inkább patak, sosem tudom eldönteni. Aztán egy rossz malmot, ezt kéne megvenni, villan, aztán hagyom. Miért?


Lőrincz Terka bokorba engedi a bringát, kezével hajlítja maga előtt ketté a bozótot. Kétágra választott patak, a malom ócska lapátja, mint egy zátonyra plöttyedt gőzös a Mississippin, a gátról hét métert zuhan a víz. Lőrincz Terka felmászik a betonra, ha követem, biztos leesek. Következő pillanatban mászok, fent még nagyobb zúgás, nem mondok semmit, nem hallaná, és, lehet, én sem. Lenézni nem sokat nézek, fehér hab, örvény, forgó biciklikerekek, küllők nélkül. Nézem Lőrincz Terkát, mire készül. Megfogom a vállát, ugrik, kicsúszik a pántból, Lőrincz Terka csobban, lemerül, öt másodperc, blúz a kezemben, felbukkan, üres műanyag palack, nehezen telik, tehát fennmarad. Lemászok a gátról, a partot lüktetve veri a víz, Lőrinc Terka még nem jön ki, hagyja magát sodortatni, csengő nevetés-zuhataggal. Kezemben az ing. Mire kimászik, a nyálkás köveken ülök, áll a fák között beverő napot keresve, csepeg. Odadobom az ingjét, majd bevillan Mama. Bringával megyek, gyorsabb.


A háznál senki, a biciklit a kapunak támasztom, ahogy belépek, hallom, eldől. Mindegy, nem fordulok, körbenyargalok, sehol senki. A fű, ahogy volt, cserepek és tégladarabok körben. Egy percig még állok, aztán eszembe jut, legalább a bringát, azt. Megyek, az udvar hét lépéssel végződik, a kaput két kézzel kell tartani, másképp nem lehet zárni. Óvatos vagyok, nagy igyekezet, jobbról feltűnik csepegve Lőrincz Terka. Nehezen záródik a kapu, kétszer-háromszor próbálom, végül dühösen bevágom. A ház szelíd bólintással dől össze.



Szétkapcsolás



Most, hogy elhatároztuk, nem érdemes tovább várni, pont akkor jelenik meg Lőrincz Terka. Gondolom, megmondja, miért késett, és hol járkált. Nem mondja, belép, nem köszön, legyint, mindenki visszaül a helyére. Lőrincz Terka is, kikeresi a legjobb helyet, azt választja ki, ahol eddig én ültem, nem sokat töpreng, egyből tudja. Várunk. Lőrincz Terka arcára különböző dolgok vannak ráírva, elintézetlenek. Közelebb hajlok, úgy próbálom leolvasni. Még néhány pillanat, és meg fog szólalni. Hátradőlök, mert valóban megszólal. Halkan kezdi, majd hangosít. Mégsem maradhatok hátradőlve, mindenki előrelendül, úgy lesi Lőrincz Terka mondanivalóját. Egyesek tátott szájjal hallgatják, csorog a nyála mindnek, mert Lőrincz Terkának idén nyáron megnőtt a melle. Észreveszem, hogy nem összpontosít, anélkül beszél, szétkapcsol, a mondanivaló és Lőrincz Terka két különböző helyre kerül. A mondanivalója, az elintézetlen itt kering, mint egy konyhalégy, Lőrincz Terka pedig egy libasorba fejlődött menet végén. Ezután így lesz.


A libasor a folyó mellett halad, ekkor pillantom meg őket. Kaszáló van köztünk, térdig érne a lóhere, ha átvágnék. Átvágok, derékig ér, nem térdig. Le fogom választani Lőrincz Terkát, de még gázlok. Pontosan derékba csapom őket, a Lőrincz Terka karja után kapok, leválasztom. Az egész menet leválasztódik, ott állunk, kezemben Lőrincz Terka karjával. Megkérdezi, mi az istent akarok tőle, gyorsan gyűjtöm össze a válaszhoz a szavakat, csak beszélni kell, mondom. Néha rám tör a beszélhetnék, olyan ez, mintha húgyoznod kellene? Lőrincz Terka vállat von, arcára beleegyező vonalka ugrik, olyan, mint egy rugós kés. A többieket nézem, gyorsan fölfognak mindent, továbbvonulnak, mi is, kissé lemaradva. Arról fogok beszélni neki, mennyire imádnám, ha megfoghatnám végre a mellét, de még egyelőre kivárok. Gyalogút vezet a folyóparton, csak libasorban lehet haladni, elöl Lőrincz Terka, én mögötte. Nemsokára meg kellene szólalni, addig, míg el nem önti a túlságos idegesség. Elönti, megáll, és szembefordul.


Lőrincz Terkának nemcsak a melle nőtt meg az idén, a haját is egészen hosszúra engedte, kiszabadult az isten markából, eleresztették, és most a haját növeli. Arca sima, mit lehetne kitalálni rá, nem lehet semmit. Pántos blúzt vesz fel mindig a nyári vakációra, baloldalt lecsüng. Beleegyezem, elmondom neki, mit akarok megbeszélni, hajszálpontosan egyező szavakat illesztek a mondatokba, úgy küldöm szét őket, libasorban. Azzal kezdem, amiről sokat szeret hallani, hogy jóformán csak annak a tudata tarthatja életben, hogy a pillanatnyi történések mindig túlmutatnak önmagukon. Aztán meg azt, hogy a helyszínek csak alibiként foghatók föl, a valóság térbeli érzékelése tévedéseken alapszik, mert az ember soha nem ott van, ahol éppen lenni kívánna. Lőrincz Terka álmos tekintetéből kibetűzöm, hogy elszállt az idegessége, példátlanul unja a dolgot. Hagyom, hogy rászáradjon az arcára ez a nagy-nagy gondtalanság, majd késsel fogom lekapirgálni, akarod te ezt, Lőrincz Terka? Hát jó, legyint, és az a mosoly, ami most ül ki az arcára, igényességem bizonyítékává válik egyszeriben. Ennek a mosolynak a tudatában kezd el válaszolgatni, szavakat keresni, kilőni. Magabiztosságom közli velem, Lőrincz Terka lassan távolodni kezd mondandójától. Ha csak a leválasztás lenne, helyesléssel bíznám meg magam, így csak kifaragom, hol is lehet valójában Lőrincz Terka.


Egy iskola udvarán vág át, táska van szíjazva a hátára, sosincs egyedül, ketten kísérik. Kik kísérnek, Lőrincz Terka, állítom meg, mindig ki kell találnom valamit, nehezen bírnám ki Lőrincz Terka nélkül. Délelőtt sosem ideges, azt jelenti mindez, álmai éppen megfelelőek. Három lépésből lassít, fokozatossága hozza egészen közel hozzám. Az orrom hozzáér Lőrincz Terka állához, nem kell minden nap beszéljünk, ezt az álla mozgásából olvasom ki, az alápergő szavakból. Ahogy a mondatokat megfejtem, több másodperc, hosszan ízlelem, továbbvonul. Ha a Lőrincz Terka útjában állsz, átmegy rajtad, mellkasodon belép, a hátadon kinyit egy ajtót, és távozik. Kimérten utána indulok, így lesz Lőrincz Terkának három kísérője, majdnem libasor, hová tart? Megyünk, a sorrend fokozatosan alakul ki, elöl mindenképp Lőrincz Terka, valahol hátul én, a város átvágása következik.


Arról beszélek, amiről szívesen hall mindig és mindenhol, hogy az események sosem lezártak, mindig hozzájuk lehet tenni, de el is lehet hallgatni belőlük részleteket, a kettő ugyanaz. Ennél csupán az fontosabb, ha úgy látod, Lőrincz Terka, hogy mindezzel boldogabb életet tudsz választani. Ekkor leválasztanak. Megelégelnek, Lőrincz Terka levág egy darabot az útból, a kezembe adja, arra állítanak. A kaszálót kell keresnem, a városon túl van, folyó fut tőle hajításnyira. Széles gesztusait rövidre nyírja, úgy magyarázza meg, hová kell mennem. Szavakat válogat, a szeme egészen másba van merítve, lemondóan jegyzem, Lőrincz Terka máshol szuszog.


Miközben mégis csak előredőlök, Lőrincz Terka befejezi mondandóját, most összegez mindenki, nyál nélkül. Hogyan lehetne eldönteni, valóban csupa igazat mondott-e az elrendezetlen dolgairól Lőrincz Terka, de senki sem meri. És még mielőtt libasorba rendezné a szavakat (az intézetiseknek egy héttel hamarabb ér véget a nyár), kioldja pántjait, hogy mindenki szabadon bámulhassa a nyáron ekkorára nőtt melleit. Előrehajoltomban is tudom, egy nagy teli ékszeres láda Lőrincz Terka lelke, csupán zálogban ül.



A házunk



Mamával a buszmegállóban találkozom. Mondom, a ház összedőlt. De nem hallja, pedig fontosnak is tűnhetne, valaki alatta maradt. Láttam a lábát, még rúgott egyet, de csak az izom volt az, reflexből, hogy senki ne kételkedhessen. A lélek messzire száll, a test a cipőben ottragad. Amíg beérünk, kétszer néz rám.


A buszban hangos munkások, sorra másznak le a város szélén a gyári megállóknál. Mama nem szól, tartogatja hazáig a pofonokat, az ordibálást. Én is lapítok. Lőrincz Terkát ha látnám időnként kerekezni a füstöt köpő tragacs mögött! Ki maradt a ház alatt? Egyszer csak leszállunk, nézem, nem itt szoktunk. Eggyel hamarabb, azután a park, ezt se szoktuk. Ezt a napot sose szoktuk. Csak cibál maga után, egy madzaggal vagyok hozzákötve. Nem látja, de tudja, ez nehezen szakad. Ezért cibál. Ha akarnám, persze, elvágnám. A pofonokról egyelőre leteszek, Mama is letett róla, látom a sietős mozdulatokból. Hol vagyunk? Ezt nem mondom ki hangosan, csak magamat faggatom.


(Ha már hazudsz nekem, Lőrincz Terka, akkor legalább azt hazudd kerekké, milyen nem az intézetben lenni. És persze azt, milyen ott. Akkor lennék boldog, ha naponta hazudnál egy kereket. Ha nem kéne állandóan lefeszegetnem rólad a maguktól is kiválasztódó szavakat.)


Figyeljek, hátha csak kicserélték az utcát, kifordított aszfalt, a fonákján egy park. Azután a tömbházak. Tizenhét egész kilenc vagyok. A tömbház pattogzott betonréteg, néhány vakon ásító balkon, cúgos lépcsőház. A belseje tényleg csőház, körbeforgunk, de felérünk, nem tudom, hová. Mama, ő tudja. Csengetésre álmos férfi vakarja magát elő, néz, aztán derül neki valami. Legalább. Bemegyünk, zsúfolt előszoba, de tágasabb, mint a miénk, konyhánál kisebb. Előkerül egy nő is, gyerek. Már totyog, időnként nekikoppan a feje valaminek, a nő csak a szemével vigyáz rá. De avval mindig. A magához tért férfi mosolyog, aztán egy ideig hallgatnak.


(Miközben naponta arra gondolok, hogyan lenne veled lakni, biztosan tudom, hogy közben arra is gondolok, hogy naponta milyen lenne fölkelni, és röhögve egymás szemébe hazudni, milyen jó, hogy naponta mégsem ez van. Ez van.)


Megvesszük a házat, hallom közölni. Mama közöl. A feleség, szemével a kölyköt figyelve, helybenhagyja. Bólintott. Akkorát, hogy két helybenhagyásra is elég lett volna. Mamát néztem. Ő is bólint. Mintha a dolgok nem egyszer, nem is kétszer, hanem háromszor vagy annál is többször történnének meg.


Ha egy házat megvesznek, újraépül. Akkor is, ha már egyszer láttam összedőlni. Különben miért hinném azt, hogy Lőrincz Terka még mindig ott köröz a háznál, akár egy káposztalepke?


Hagyom, hogy leszálljon. Bárki visszatalálna így.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Róbert Csaba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.