Vers, próza / Minden tűzijátékom

Pataki Anett
Minden tűzijátékom[2017. november]



Amikor először láttam tűzijátékot, még elég kicsi voltam. Négy-öt éves lehettem, anyu és apu még nem váltak el. A bátyám is velünk volt, de amint kiértünk, ő elment, hogy felszedjen egy lányt. Anyai nagynéném családját látogattuk meg, a hozzájuk közeli dombról néztük a szomszéd falvak közös tűzijátékát. A levegőben még ott volt a napközben főtt bográcsételek szaga. Már akkor sem szerettem a halászlevet. Én voltam a legkisebb, öt unokatestvérem felváltva pesztrált. Nénémék három gyerek után vállaltak még egyet, iker lett. Valaki főtt kukoricát hozott nekem. Odafordultam anyámhoz, segítsen megkezdeni, és úgy, a hátam mögött ért az első kis robbanás. Talán sikoltottam is, mert apám a karjára vett, holott én egyáltalán nem akartam másfél méterrel közelebb kerülni a hangos, villogó égi lövésekhez. Az unokatestvéreim ujjongtak és tapsikoltak. Én apám vállára hajtottam a fejemet, és azt suttogtam, menjünk haza.
Legközelebb Japánban láttam tűzijátékot, tinédzser koromban – mármint élőben. Tűzijátékot nézni tévében, az semmi. Hang csupán, mint a fegyverropogás a háborús filmekben, nem igazi és le sem köti az embert. Japánban a tűzijátékot hanabinak nevezik, szó szerint virágtűz. A puskapor tényleg úgy bomlik szét az égen, mint a lefelé lógatott krizantém. Szemerkélt az eső, jukatában és fapapucsban álltunk a harmincfokos hőség­ben, kezünkben átlátszó vinilesernyőkkel. Ha az ernyőn át néztem, olyan volt a lefutó vízcseppek mögött a fény, mint amikor nagy esőben, éjszaka szeli át a várost egy autó, aminek a hátsó ülésén ülünk, fejünket az ablaküvegnek támasztva. Olyan pillanat volt, amibe bele lehetett feledkezni és átérezni, milyen kicsik vagyunk; együtt lélegző massza a többi emberrel. A csóvák lehulltak a Jahagi folyó vizébe.
Ezután a vőlegényemmel mentünk ki az augusztus 20-ai tűzijátékra. Egy hónappal korábban töltöttem be a huszonegyet. Azelőtt még sohasem láttam a pesti tűzijátékot. A rakpartról akartam nézni, korán indultunk, hogy legyen helyünk. Szép cipőben mentem, nem tudtam olyan gyorsan menni, mint ő. Odafelé azon morgolódott, hogy hiába indultunk jókor, így már oda sem fogunk férni. A Margit-híd lábánál mentünk le a rakpartra, szerintem bőven volt hely, viszont rengeteg volt a gyerek, akik hangoskodtak és az emberek között futkároztak. Szerintem ágyban lett volna a helyük. Szerinte ez az egész tűzijátékosdi csak a gyerekekért van. Jövő augusztusban már nem voltunk jegyesek. Még egy közös képem sincs arról a napról, nem szeretett fényképezkedni.
Legutóbb a legjobb barátnőmmel mentem. Már öt éve ismertük egymást, de addig minden évben a családjával ment nyaralni az ünnep idején. Idén nem ment, mert randija volt, duplarandink. Én az én partnerem, ő az ő partnere kezét fogta. Mi, lányok álltunk elöl, a fiúk mögöttünk, mert nagy volt a tömeg a Vigadó téren. Néha odasúgtam neki valamit, és nevettünk. Előttünk egy gíroszszagú fiú állt, akire ő pofákat vágott. Legszívesebben megcsókoltam volna.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Pataki Anett


A szerzőtől még

   Rendelés
   Júlia nem akar
   Szabadon


Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.