Vers, próza / Monotype Corsiva

Mohai Szilvia
Monotype Corsiva[2020. november]


A kis kartonlapocskát a kezemben tartva, egy gondosan megszerkesztett mosoly kíséretében felnéztem, és azt mondtam:
– Nagyon szép.
Mert ezt így illik. Leülsz, várod, mit szeretnének átadni, pedig pontosan tudod, mit, hiszen a huszonegyedik században már szinte nem is létezik semmi más, amit ne lehetne e-mailben, Skype-on, Messengeren, Viberen vagy akárhogy, esetleg, ha csak tárgyi mivoltában, akkor meg postán vagy futárral. Szóval, átveszed a kis papírt, megdicséred, kinyitod, végigolvasod, hogy örömmel tudatják, és szívesen vennék, ha csatlakoznál hozzájuk eme jeles napon, kis térkép a lagzi helyszínéhez, szívecske, virágocska, kismadár, Coelho. Aztán még egyszer gratulálsz, és azt feleled, az sem tarthatna vissza a részvételtől, ha a Dunába fulladva épp átmenne rajtad egy kamion, avagy épp a gázolás pillanatában öntené el az utat a víz.
Így hasonlóképpen tettem én is. Valójában persze nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy szerintem ez a Monotype Corsiva szörnyen tré, és manapság már senki sem használja, pláne nem esküvői meghívón. Azaz, igazából nem is ezt, hanem, hogy élete legnagyobb ostobaságát készül épp elkövetni, és egyszerűen nem értem, hogy lehet olyan idióta, hogy még mindig nem fogja fel. Nem mintha házasságellenes volnék. Épp ellenkezőleg. Szerintem nagyon is jó dolog. Mindenkinek meg kellene házasodnia, legalább háromszor-négyszer. Mindig is rendkívül unalmasnak találtam, ha egy család összes tagjának ugyanolyan színű a szeme, ugyanolyan turcsi az orra, vagy épp ugyanaz a vezetékneve.
Csak hát a célszemély, ugye. Mert igenis van olyan döntés, amelyet semmi, de semmi, még a „már elmúltam harmincöt”, a „vele évi két Maldív is belefér” és a „Mátyás-templom, érted, Mátyás-templom!” sem szentesít. A „valld be, hogy csak irigy vagy”, a „te igazából sosem kedvelted őt” és a „mondom, hogy megígérte, hogy most már tényleg megváltozik” meg fő­leg nem.
Nem tudom, melyik volt az a pillanat, amikor többé már nem kétségbeesett voltam, riadt és könyörgő, hanem dühös. Veszettül dühös. De nemcsak rá, hanem saját magamra is. Mert hát létezhet-e undorítóbb dolog annál, mint hogy teli torokból üvöltözöl valakivel, akinek épp folyik a vér az orrából és a füléből, és csak annyira van magánál, hogy a lelkedre kösse, ha téged is megkérdeznének a mentősök, mondd azt, hogy láttad – „Érted, láttad; még oda is kiáltottál nekem, hogy vigyázz, mindjárt rálépsz Bence kisautójára!” –, hogy pontosan láttad, mi történt.
És hát van az az ember, akiért hajlandó vagy Oscart érő módon megtanulni hazudni. Nem mondom, hogy könnyű, de kellő gyakorlással messze nem lehetetlen. Csupán motiváció kell hozzá. Például az, hogy kiskorotokban mindig átpakolta a sült krumplija felét a te tányérodra, pedig ő is ugyanúgy szerette, és amikor nagy nehezen erőt vettél magadon, hogy legalább illendőségből tiltakozz egy kicsit, mielőtt elfogadnád, mindig azt mondta, hogy ő úgysem tudná megenni, mert már nem éhes, és a kését-villáját bizonyítékképpen szertartásosan egymás mellé igazította.
Igaz, én még így is csak a legjobb mellékszereplőnek járó szobrocskát kaphattam meg. Amit ő művelt, abból tankönyvet lehetne írni. Szerintem azért volt képes ilyen mesteri teljesítményre, mert ő valójában nem is hazudott. Aprólékos és kitartó munkával létrehozott egy párhuzamos univerzumot, ahol minden pontosan úgy történt, ahogy elmesélte. Azt mondják, a tökéletes hazugsághoz a fantázián kívül csak egyetlen dolog kell: jó memória. Na, nála aztán abból sem volt hiány. A legapróbb részleteket is vissza tudta idézni. Még azt is, hogy Bence kisautója nem piros volt, ahogy én utaltam rá egyszer később, hanem zöld. Emlékszem, úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. „De hát te vetted neki az ötödik szülinapjára, nem emlékszel?” Majd gyöngyözően felkacagott, odanyúlt hozzám, megsimította a hajam, és a fejemhez koccantotta a sajátját. A jelenetet ennél teljesebbé szinte már csak egy „csacsi öreg medvém” tehette volna.
De egy idő után meguntam, hogy századszorra is el kell játszanom ugyanazt, így önkényesen kiléptem a társulatból. Egy utolsó szerepet azonban még elvállaltam, mégpedig a „Ne haragudj, de még mindig nagyon elfoglalt vagyok, talán majd a jövő héten” című, végtelen évadosra tervezett sorozatban. Nyilván ez annyira volt megfelelő megoldás, mint csőtörésre a költözés, de még mindig jobb annál, mint egy ketrecből nézni összekötött kézzel és kipeckelt szemmel, ahogyan elönti a lakást a víz, újra, újra és újra.
Amikor egy hónappal ezelőtt felhívott, hogy összeházasodnak, a kez­dődő dührohamnak sikeresen elejét véve megnyomtam magamon a meg­felelő gombot, és robothangon gratuláltam, majd arra hivatkozva, hogy mindjárt odakozmál a pörkölt, gyorsan letettem. Persze tudtam, hogy a meghívó ünnepélyes átnyújtását nem úszhatom meg. Már majdnem lemondtam a „valamit oda szeretnék adni neked” jeligével meghirdetett találkozónkat egy rendkívüli ügyességgel megalkotott, aprólékos, többszörösen leellenő­rizhető kifogásra hivatkozva – nem hiába, akinek ilyen tanítómestere van –, de aztán mégis rávettem magam, hogy elmenjek. Puszi-puszi, hogy vagy, leültünk, kértünk egy-egy kapucsínót; a szokásos. Egészen a tizenkilenc és feledik percig minden rendben is ment.
Ám ebben a pillanatban valami eltörött. Vagy szétesett, vagy elszakadt, vagy tudom is én. Ahogyan ott ültünk abban az elegáns kávézóban a vár lábánál – „Ma én hívlak meg, kérhetsz bármit: képzeld, előléptették!” –, és éppen arról számolt be, hogy napok óta egyszerűen képtelen eldönteni, a halványbézs vagy a mogyoróbarna szemhéjpúder domináljon-e majd a sminkjében a nagy napon, egyszer csak rátettem a két kezem az asztal szélére, rákulcsoltam a hüvelykujjam, hátratoltam a székem, és felálltam. A továbbiakra nem emlékszem pontosan. Annyit tudok, hogy olyan hangosan és olyan ordenáré módon kezdtem el üvölteni, és szerencsémre nem hívott valamelyik pincér vagy vendég vagy kerületi lakos rendőrt; de hogy azt hitték, részeg vagyok vagy drogos vagy elmebeteg, az biztos. Olyan válogatott mocsok ömlött a számból, hogy jobb is, hogy tudom idézni; de legyen annyi elég, hogy talán a „te ostoba ribanc” volt a legszebb.
Miután befejeztem, hátat fordítottam, és kisétáltam az utcára. Hazáig gyalogoltam, pedig én még csak nem is a puccos Budán lakom, hanem a proli Pesten. Valahol abban reménykedtem, a kis műsorom után soha többé nem akar majd hallani felőlem, és végre vége lesz ennek az egésznek. De mire hazaértem, várt tőle egy kilométeres e-mail, amelyben kifejtette, hogy a viselkedésemre nincs mentség, és legszívesebben vissza is vonná a meghívást, de mivel mégiscsak a testvére vagyok, a családi béke érdekében továbbra is szívesen vennék, ha csatlakoznék hozzájuk eme jeles napon, szívecske, virágocska, kismadár, Coelho.
Először legszívesebben kihajítottam volna a laptopot a negyedikről, de aztán átgondoltam a dolgot. Egyrészt a két Oscar úgyis menőbb, mint az egy. Másrészt szerintem ő még nálam is jobban szereti a sült krumplit. Amikor náluk ebédelek, szinte mindig az van. A kisautó pedig nyilván zöld volt, és nem piros. Mit vegyek fel? Eredetileg azt a kis púderrózsaszín koktélruhámat terveztem, de hát mégiscsak a Mátyás-templom. Majd holnap nézek valamit a plázában. Egyébként pedig talán nem is olyan szörnyű az a Monotype Corsiva. Lehetne rosszabb is. Mondjuk Times New Roman. Vagy Comic Sans.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Mohai Szilvia


A szerzőtől még

   Az a bizonyos pont
   Ne nyisd ki


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.