Vers, próza / Moraj

Balássy Fanni
Moraj[2019. október]



Nem bír elaludni, az oldalára fordul, fülére húzza a paplant, arcát belefúrja a tollpárnába, és a tengerre gondol. A lánya azt ígérte, elviszi oda. Szép időt, napsütést jósolnak a hétre, hátha olyan azúr lesz a víz, mint A kék lagúnában. A férje szerint lánykorában hasonlított Brooke Shieldsre, ebből az egyezésből mára csak a szeme maradt.
A lánya fél éve él kint, azóta nem látta. Pesten találkozott egy fiúval, és szó nélkül továbbállt vele. Csak néhány nappal később telefonált, hogy egy darabig ne várja haza. Egy hónapja postája érkezett. A borítékban repülő­jegy meg egy szűkszavú, de kedves születésnapi köszöntés. Azóta nem tud másra gondolni, csak a tenger zúgására. Egyszer kapott a barátnőjétől egy hatalmas csigaházat, a bolgár tengerpartról hozta. Ha a füléhez szorította, testében morajlott a tenger.
Budapest felett még tiszta az ég, aztán fellegek burkolják be a látóhatárt. Mintha nem repülne, csak lebegne, és egyedül egy vattacsomó tartaná vissza a zuhanástól. A távolban csipkézett hegyormok buknak felszínre, csúcsaikra szúrják a felhőket. Az ablakhoz tapad, feszülten kémlel. Érzi, valahol a fellegtakaró alatt ott hullámzik a tenger.
A csomagok kígyózva vonulnak egymás után a szalagon, bőröndzarán­doklat. Felmarkolja az ezeréves utazótáskát, és tovább sodródik az áramlattal, mikor váratlanul elé lép a lánya. Sokat változott azóta, kiszőkíttette a haját, és szörnyen lefogyott. Hiába küldött fotót magáról, először meg sem ismeri. Karjai biztonsági övként szorítják a törékeny felsőtestet, közben mély lélegzetet vesz, keresi az ismerős szagokat. Otthon mindig mandulatejes tusfürdőt meg kamillás sampont használt, de mostanra kikopott bőré­ből az illatuk.
Másnap vonattal indulnak a tengerre. A vagonban zsibongó családok, a csomagtartóról strandtáskák ezerszínű fülei lógnak alá.
Egy utcai lámpa bevilágított a szobájába, egész éjszaka a fodrozódó fénysávokat bámulta a plafonon. Elfáradt a várakozásban, most jólesik csak hallgatnia. A lánya megállás nélkül mesél, de nem tud figyelni rá. Az ablakban kiterített alföldi táj, a gyárkémények füstje az égig nyújtózik, a távolban szétszórtan házak, a sínek mentén keskeny autóút fut a semmibe.
A tengerpart minden négyzetcentijét színes pokrócok, törölközők, polifoamok borítják, a finom szemcséjű, hófehér homok keretként fogja közre őket. Kiterített testek pirulnak a napon. Zsong a part, ameddig a szem ellát, monokiniző idős hölgyek, fecskében feszítő bácsik, homokozólapáttal szaladgáló gyerekek, ide-oda guruló strandlabdák, morajba vegyülő fecsegés. Ebből ő semmit sem vesz észre, megbabonázva figyeli a tengert, amely hol kiölti, hol visszahúzza nyelvét. Lerúgja a sportcipőjét, izzadt lábfejére homokszemcsék tapadnak. Lehámozza magáról a rövidnadrágot meg a pólót, alattuk ott lapul a türkizkék, egyberészes fürdőruha. A felhőtlen égen sirályok köröznek, a horizonton egybemosódik a két kékség. Lábujjait beássa a homokba, porszemek peregnek a lábujjközökben. Utoljára harminc éve érzett ilyet, mikor építkeztek. Egy platónyi sóder borította a kocsibejárót, a nap melege a szemcsék közé fészkelte magát, ő a homokba vájta lábát és lapátolt. Azt képzelte, hogy valahol az óceán közepén, egy szigeten áll.
Markába gyűjti a párától összeugrott, szöszös haját, és plüss hajgumival copfba fogja. Készen áll a csobbanásra, de lánya előbb még enne egy fagylaltot. Kér egy gömb puncsot, de itt nem árulnak olyat, kénytelen beérni a vaníliával. A lánya sziluettje elvész a sok lecsupaszított test között. Lekucorodik a pokrócra, és vár.
Negyedórája ücsörög egy helyben, a lánya még mindig sehol. Felülkerekedik a percek óta benne motoszkáló kísértés, feltápászkodik a plédről, és mezítláb elindul a hullámok irányába. A part szélét kagylóhéjak pikkelyezik, hófehérek, feketék, rózsaszínben játszók. A finom mészvázak összeroppannak léptei alatt. A hűs tengervíz lázbfeje után kap, aztán visszavonulót fúj, majd elölről kezdi az egészet. A víz első érintésre megbabonázza, egyre beljebb merészkedik. Sorra peregnek előtte A kék lagúna jelenetei. Kitépi copfjából a hajgumit, és a víz alá merül. Tincsei, mint a hínárlevelek, együtt hullámoznak a vízzel. A mélység csöndjébe finom morajlás tompa hangjai vegyülnek. Mintha abban a csigaházban lebegne, amelyet barátnő­jétől kapott ajándékba.
Olvadó fagylalt kövér cseppjei pöttyözik a homokot. Kezében két ragacsos tölcsért szorongat, tanácstalanul forgolódik. A türkiz fürdőruhát fürkészi, de a rengeteg ember egyetlen, átláthatatlan masszává tömörült, minden próbálkozása reménytelennek bizonyul. Talán csak körülnéz kicsit a parton, vagy elszaladt a mosdóba, gondolja. A papucsát ott hagyta a pokrócnál, a táskája törölközővel letakarva, pénztárcát se vitt magával. Lehuppan a plédre, bosszankodva belenyal a fagyijába, és vár.

A tenger részvéttelen hullámzik. A távolban mintha egy sellőuszony merülne vissza a mélybe hangos csobbanással. Aztán eloszlik a víz felett a csend, szívdobogásként lüktet a hullámmoraj.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Balássy Fanni


A szerzőtől még

   Kezdetben volt a föld
   Anita


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.