Vers, próza / Moraj

Dér Adrienn
Moraj[2019. november]



Vajon a tenger morajlása a Föld lélegzésének a hangja? Ezen elmélkedett, miközben feküdt, valamint az életen és saját magán. Csak lélegzett. Mint amikor egy kagylót helyezünk a fülünkhöz, csak most elég, ha behunyja a szemét. Látta magát a tengerben, érezte az arcán végiggördülő sós vízcseppeket, ahogy kilépett a hullámok öleléséből. Azok a partot nyaldosták, mintha csak a homokszemek között válogatnának: ez nem elég jó, de talán később még visszajönnek érte; ez viszont megfelelő ahhoz, hogy elvigyék. Ugyanúgy, mint a férfiak – gondolta keserűen. Csak válogatnak, játszadoznak. Azt hiszed, melletted köt ki, végül csak tovaúszik, egy másik nőt sodorva magával. Ez mindig is így volt, és mindig is így marad. Bár az utóbbiban szeretett volna kételkedni. Még fiatalnak érezte magát ahhoz, hogy ennyiben teljesedjen ki az élete, ahol most tart, de túl idősnek ahhoz, hogy egy újabbra vágyjon. Mindig az első szerelem az igazi. Így gondolta, és mind ez idáig hitte is, hogy ez így is van. Más nők hogyan élik ezt túl? A legtöbben biztos tovább próbálkoznak, újabb és újabb hullámokat lovagolnak meg, míg megtalálják a várva várt herceget, vagy éppen ő talál rájuk. Az anyja sem az első mellett horgonyzott le, állítása szerint vissza sem sírja őt. A férjével, azaz az ő apjával vidámabb az élet; mindig úgy mondja, „nem sótlan”.
A napozóágyon hátradőlve elmorzsolta a koktélos pohár széléről az asztalra hullott sószemcsét, majd behunyta a szemét. Az első szerelmére gondolt, aki úgy játszott vele, mint azok a hullámok a parton. Egyszer közelebb sodródott, aztán ismét a lehető legtávolabbra. Már azt hitte, sosem kerül a közelébe, és amikor mégis, rá kellett döbbennie, hogy eljött az apály ideje, és a hullám végleg elúszott, olyan messzire, hogy most már másik parton válogat. Ő pedig ott maradt, olyan egyedül, mint az az iménti sószem, csak neki a szívét morzsolták össze.
A barátnői megmondták. Természetesen most hallgathatja, hogy milyen ostoba volt, hogy hihetett neki, meg efféle bölcsességeket. Bárcsak a tenger morajlása az ő hangjukat is el tudná nyomni! Most, hogy belegondolt, ez nem is akkora ostobaság. Csak be kell hunynia a szemét, de talán még azt sem. Egyszerűen csak kizárja a hangjukat, és hallgatja ezt a lágy duruzsolást, ami annyi új reményt ígér.
Kinyitotta a szemét. Látta, hogy a tengerben megannyi férfi úszik, vagy éppen fut be a vízbe. Van itt választék, és nemcsak a homokszemek között. Pusztán látnia kell. De olyan jó a tenger megnyugtató moraját hallgatni. Az arcáról már felszáradt a sós víz, le sem kell törölnie. Lehet, hogy mindig ennyi lenne a megoldás? Amikor bánatos, egyszerűen behunyja a szemét, és hallgatja, ahogy a Föld lélegzik? Ő is biztos megannyi fájdalmat élt már át. Sokkal többet, mint ő vagy bárki más. Hisz annyi ember ígért rajta szépeket, aztán ugyanazzal a szép szóval okoztak csalódást. Biztos neki is fáj, ha egy rajta élő szenved. És olyankor segít rajtuk: magába szívja a bánat könnyeit, vagy egészen egyszerűen csak a lélegzésével dorombol megnyugtató dallamokat a fülükbe. Megnyugtatja a lelküket, lecsendesíti.
Akkor, ott elhatározásra jutott.

Kinyitotta a szemét, és a tengerpartot ábrázoló plakátra nézett. A világ már nem is tűnt olyan sötétnek, mint percekkel ezelőtt. Annyi ígéretet rejt magában, csak meg kell látnia. Ahhoz pedig elég, ha kinyitja a szemét, és tovább hallgatja a saját lélegzetét, a tenger morajának a hangját, ahogyan a Föld lélegzik.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Dér Adrienn


A szerzőtől még

   Fényjáték
   Fantáziautazás


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.