Vers, próza / Mr. Fist ajándéka

Zoltán Gábor
Mr. Fist ajándéka



Abban az időben, amikor Faustot felvették az egyetemre, elvtársnak kellett szólítani a hivatalos személyeket. A tanulmányi osztály vezetője hivatalos személy volt, keresztnév nélkül, mindig csak Stangl elvtárs, mindig acélkék zakóban, mindig keskeny bordó nyakkendővel. Faust se tett másként, igazodott a rendhez. Hogy függetlenítse magát a viselkedési szabályoktól, ahhoz előbb magát kellett volna függetlenné tennie. Függetlenné például az ambícióitól. De hogy tudós lehessen végül, ahhoz feltétlenül szükséges volt egyetemet végeznie? Olvashatott volna otthon is. Járhatott volna könyvtárba, akkoriban a tudás szinte ingyen volt. Eltarthatta volna magát portásként vagy fűtőként. Ha vizsgálódásai közben akadályba ütközik, megkereshetett volna egy szaktekintélyt; ha az illető tudós, megbizonyosodik róla, hogy a fiatalember valameddig a saját erejéből is eljutott az adott probléma megértésében, szinte bizonyos, hogy segít neki. Hiszen aki elméleti fizikus akar lenni, annak mindenekelőtt magára van szüksége, a saját agyára. Faust a beilleszkedés útjára lépett, és mert következetes volt, nem lépett le róla, csak jóval később. Amikor már nem volt annyira következetes.



Röcklné Ibolya Stangl elvtárs beosztottja volt, tanulmányi titkár, de őt nem kellett elvtársnőzni. Ez nem a körülményekből fakadt, ha arra vágyik, lehetett volna belőle Röcklné elvtársnő. Ibolya nemcsak a hallgatók, de Stangl számára is „Ibolya kedves” volt. Kedvelték, mert mindent megtett, amit megtehetett, és nem várta el, hogy a hallgatók félve tiszteljék, ahogy mások az egyetemen, hasonló helyzetben, elvárták és el is érték. Ibolyában harmincéves korában támadt fel a vágy, hogy megtanuljon angolul. Engedélyezték neki az órák látogatását. Abba a csoportba került, amelyikbe Faustot is beosztották, illetve Mr. Fistet: a tanár minden nevet lefordított. Mr. Fist húsz-egynéhány évvel később még mindig úgy szólította a tanulmányi titkárt, hogy Violet.



Amikor Mr. Fisttel együtt angolul tanultak, Violetnek két kisgyereke volt, meg egy anyagbeszerző férje. Csinos nőként tartották számon, bár inkább a befejezett, mint a folyamatos jelenben. Jó melle volt neki, így mondták, egyszerű múlt időben, még a két szülés között is, hozzátéve, hogy a második után már nem annyira. Az egyetem közös tudása volt ez, az elsőéves Faustot se mulasztották el beavatni. Violet lába tökéletesnek számított. Mégse volt senki, aki azokat a vádlikat, térdeket és combokat megcirógatta vagy megfogta volna, akár csak egyszer is az egyetem területén vagy azon kívül, és természetesen Violet férjén kívül. Milyen lehet a tapintása, az állaga? Az egyetem közös nemtudása volt ez, mint ahogy elképzelni se tudta senki, ahogy az anyagbeszerző csípője a tanulmányi titkár combjai közé merül. Nyilván nem is törekedett rá senki, hogy a képzetet kialakítsa, szemben az anyagbeszerzővel, aki a képzetet minden bizonnyal mégiscsak létrehozta. Hát ez az egyetemszerte szeretett nő mondta, amikor Mr. Fist aziránt érdeklődött, hogy van:



– Vonszolom magam.



Angolul mondta, és Mr. Fist nem ismerte az igét.



– Értem – hazudta, és mosolygott. Mr. Fist szélesen mosolygott és sokat, csak később alakult át az ismert hol komor, hol kaján alakká. A szigorú Faust János professzorrá. Azonkívül nem ez volt az egyetlen eset, hogy hazudott. Hazudozott és vigyorgott.



Kegyes hazugság – katolikus fogalom. Faust katolikus családban nevelkedett.



Megjegyezte a szót, és első szabad órájában a könyvtárba sietett, a szótárakhoz. „Violet vonszolja magát.” Válluk, könyökük olykor összeért: egymás mellett ültek a padban. Fistnek évtizedekkel később is erekciója tudott lenni bizonyos ritkábban használt igeidők felbukkanásakor. Nem véletlenül értek össze a tagjaik. Játszadoztak egymással. Kockáztatva, hogy szétültetik őket. Egy test, amit nemcsak egy másik férfi tekint a tulajdonának, hanem még két kisgyerek is, végképp tilalmas terület volt Fist szemében. Persze, egyúttal izgalmas.



Az egyik percben szégyellte magát, amiért ilyen vonzalmat érez a kívánatosan vonszolódó hús iránt, a másikban büszke volt miatta; az egyik percben büszke volt rá, hogy nem engedte át magát mindenestől a vágynak, a másikban megvetette magát.



Később is beszélgettek időnként. Fist úr értette már a szót, de azt továbbra sem, hogy a csinos nő miért vonatkoztatja magára. Aztán apránként csak neki, csak angolul Violet elsuttogott ezt-azt.



Az idegen nyelv lehetővé tette számára, hogy olyasmikről beszéljen, amikről anyanyelvén senki előtt se lett volna képes. Violet azt hozta a világ tudomására, hogy miközben élete meglehetősen telített, mégis hiányzik belőle valami. Ami visszaadná az energiáját. Mert azt kivétel nélkül mindenki csak leszívja. Mr. Fistnek, a tehetséges fizikusnak eltartott egy darabig, hogy felfogja. Szeretné, ha felpörgetnék egy kicsit, mint valami generátort, kedves Violet? Legalább cirógatnának meg vagy szorongatnának néha. De talán éppen azért választotta a Világmindenség nyílásai közül éppen Mr. Fist fülét arra, hogy a vágyát belemondja, mert sejtette, hogy Fist úgyse siet az energiáját az energiájává tenni, és nem kell tartania az ilyenkor fellépő túlzott feszültségektől.



Túlzott feszültségek nem jelentkeztek. Röcklné Ibolya zökkenés nélkül vonszolta tovább magát. Kedves maradt. Amiről nem volt érdemes, arról nem beszélt. Lassan hervadt, szemeszterről szemeszterre. A gyerekei felnőttek. Az anyagbeszerző megmaradt. Mintha csak folyamatosan hízó urától akarná magát megkülönböztetni, Röcklné Ibolya nagyjából tartotta a súlyát. De ami feszes volt rajta, megereszkedett. Ami sima volt, megráncosodott. Már a Röcklné Ibolya segge se annyira jó, állapította meg egy régi egyetemi ember, minden gonoszság nélkül, ahogy a tanár urak a saját veszteségeikről szoktak egymásnak beszámolni.



Faust nem gondolkozott: amint egyedül maradt, intézkedett, hogy Röcklné Ibolya kapja vissza a fiatalságát. És részben mert ezúttal nem előzte meg hosszas fontolgatás a Pokol ügynökéhez szóló kérést, részben mert aznap Ázsiában nagy földrengés volt, és Faust hirtelenjében azt se tudta, hogy a mélyben mozgó lemezek közé másszon-e le megfigyelőnek, vagy a szenvedő kárvallottak közé siessen, és valamiféle segítséget vigyen, egy időre elfeledkezett Röcklné Ibolyáról.



*



Harminckét éves munkaviszonya alatt egyszer sem fordult még elő vele: ebéd után Röcklné Ibolya tanulmányi titkár elaludt a munkahelyén. Otthon, hétvégeken vagy szabadság alatt sem szokott napközben aludni. Ha nagy néha mégis elnyomta az álom, kivétel nélkül minden esetben nehéz fejjel és rossz lelkiismerettel kelt fel.



Ültében, az íróasztal lapja felett ébredezett.



A folyosón hangosan nevetett valaki. Dobogó lépések távolodtak visszhangozva. Az a nevetés úgy hangzott, mint a nyerítés. Jó, hogy nem jött be hozzám, gondolta Röcklné Ibolya.



Ébren volt, és mégsem érezte magát ugyanúgy, mint korábban; mikor is? Mielőtt arcát az asztallapra hajtotta. Nem emlékezett, mikor tette le a fejét. Teljesen száraz volt a szája, a torka. Felállt, hogy kivegye jeges teáját a hűtőből. Csak két lépést kellett megtennie, de az is elég volt, hogy lehulljon róla a szoknya.



Lehajolt érte, visszarángatta, összefogta a derekánál. Fél kézzel vette ki a palackot, és gyorsan visszaült a székére. Ott itta meg az egészet.



Tíz centi felesleg mutatkozott a szoknya kerületében, vagy annál is több; harminc évvel azelőtti derékbősége tért vissza. Megtapogatta a hasát: ez tényleg a kamaszkori hasa volt. Bordás izmokon ide-oda sikló bőr, közöttük semmi. Keresett egy biztosítótűt – a táskájában semmi se változott, minden kacat és kincs ugyanúgy megvolt, mint a változás beállta előtt, aminek megörült –, és összetűzte derékban a szoknyát. Egyelőre nem kutakodott tovább a melle felé, az öle felé. Egyelőre sokkal jobban örült a kézitáskájának, annak, hogy abban minden megvolt az átváltozás után is, a biztosítótűnek meg a lakáskulcsnak, mint egykor volt karcsúsága visszatértének. Nem ellenőrizte a feneke állagát sem, csak a szájában tartott szemlét: a nyelv körbejárt, és jelentette, hogy nincsenek foghíjak, hidak, koronák, és tömések sincsenek sehol, csak huszonnyolc ép fog.



Csoda, hogy idáig nem nyitott rá senki, legjobb lesz, ha beletemetkezik a munkába. Röcklné Ibolya fegyelmezett volt. Egy időre sikerült meg is feledkeznie a változásról. Telefonhívás zökkentette ki: mikor beleszólt, elsőre nem ismerték meg a hangját. Igen, a tizenhat éves hangom, állapította meg, ügyelnem kell, hogy észre ne vegyék. Halkan beszélt, és tompán, amennyire csak tudott.



– Meg vagy fázva? – kérdezte a kolléganője.
– Most jön ki rajtam – hazudta Röcklné Ibolya. – Nem tudom, holnap mi lesz. Talán be se jövök.
– Persze, az ilyet ki kell feküdni – mondta a kolléganő.



Nyilván vannak őszinte emberek, akik sohasem hazudnak. Vannak teljesen bűntelenek is. Röcklné Ibolya korábban se gondolta bűntelennek magát, de amikor a változást megtapasztalta magán, úgy érezte, addig volt erényei fogyatkoztak meg valamelyest, hogy bűnei ugyanannyival gyarapodjanak.



Nyilván lennének, akik, ha ilyesmit észlelnek magukon, azonnal szólnak valakinek, akárkinek, a férjüknek vagy a legjobb barátnőjüknek. Ki tudja, talán ők lennének többségben, de Röcklné Ibolya egyetlen gondja az volt, hogyan tarthatná titokban, ami vele történt; már ha megtörtént egyáltalán, és nem képzelődik.



Évek óta nem feküdtek le a férjével. Külön szobában aludtak. Mikor végképp elmaradt a havi vérzése, Ibolya összeszedte a bátorságát, és bejelentette, hogy nagyon szeretné azt a dolgot abbahagyni, cserébe minden hétvégén azt főz, amire a férje vágyik, vagy mindig az mehet a tévén, amit ő akar nézni. A férje nem tiltakozott. Sőt, még meglepetés se látszott rajta. Lehet, hogy nehezére esett már neki is, szívességből csinálta vagy kötelességtudatból. A fiúk évekkel korábban megházasodtak és elköltöztek, Ibolya bejelenthette igényét a gyerekszobára. Alig változtatott a berendezésen, a posztereket se szedte le a falról. Időnként, ha kilazult egy rajzszög, beszúrta máshol, ha beporosodott valamelyik filmsztár vagy énekes, letörölgette. Most kapóra jött, hogy a kulcs még mindig ott volt, belülről a zárban; a fiúk szerettek néha bezárkózni.



Amikor ők voltak kamaszok.



Most Ibolya zárta magára az ajtót. Behúzta a függönyöket.
Először az arcát szabadította ki a vastag púderréteg alól. (Csak bevakolt arccal mert elindulni a munkahelyéről.) Felkapcsolta az összes lámpát. Kiszedte a biztosítótűt. Hagyta lecsúszni a szoknyát. A bugyinak se kellett sok, kókadtan lógott a csípőjén. Nem vetette le. Előbb az arcát, a nyakát szemlélte meg. A ráncok és kinövések hiányát. A simaságot. A szemgolyó tiszta fehérjét és zöldjét. A hajszálak újraélénkült vörösét.



– Ki kérte ezt? Én nem – suttogta.



A melltartó is több számmal nagyobb az aktuális méretnél.


Levetette.



Mintha idegen kamaszlány tartozéka lett volna a melle, ugyanakkor mégis ismerős. Érezni ezzel is lehetett, bár sokkal határozatlanabbul, lágyabban, mint jól ismert, sokat használt, sötét és kemény bimbójú mellével. Cirógathatta, meg is szoríthatta, ám a bimbó halvány maradt, a csúcsa alig keményedett meg.



– Teljesen új még – suttogta Röcklné Ibolya, és mintha táncolna, megrázta a csípőjét. Ezzel a mozdulattal a bugyitól is megszabadult. Enyhe undorral lépett ki belőle: idegen rongy.



– Akárki csinálta, szépen csinálta – állapította meg. – Sajnos már elsőre se értettem, miért van ez a test. Most meg aztán végképp nem. Hogy mire föl adták vissza.



Nyújtózkodott. Rég nem tapasztalt gyönyörűséget szerzett az ujjainak, ahogy felhatoltak a szoba légterének magasába, hogy húzhatták maguk után az összes többi tagot és részt.



Nem emlékezett, hogy ilyen volt. Szebb, ez a szomorú igazság, sokkal szebb, mint akármelyik menye. Kedve támadt megmutatni magát a fiúknak, levetkőzni előttük is, csak hogy lássák: alacsonyra tették a mércét. De rögtön eszébe jutott: ha valaki, hát ő egy szót se szólhat. Már ő is rossz vásárt csinált annak idején. Egész életére odaadta magát olyasvalakinek, aki nincs vele egy szinten.



Nem haragudott a férjére. Csak magára. Magára se nagyon. Mert hová lenne az emberiség, ha a szép emberek csak a hasonlóan szépekkel, a csúnyák a csúnyákkal állnának össze? Nemzedékről nemzedékre folyamatosan szépülne az egyik csoport, míg a másikban sohasem látott csúfságok halmozódnának.



Kimegy a férjéhez egy kis időre, határozta el. Na nem azért, hogy megmutassa neki, mi lett belőle, ellenkezőleg, hogy lássa: megvan, itt van vele. A férfi esténként legtöbbször politikai életet élt. Mikor hazajött, tévét nézett vagy újságot olvasott. Nem kellett tartani tőle, hogy igazán megnézi Ibolyát.



Csak egy pongyolát vett fel. Bízhatott a takarékosan megválasztott fényforrásokban is.



*



Másnap délután újból arra ébredt, hogy délután van, és hogy megint anélkül aludt el, hogy készült volna rá, hogy akarta volna, mint ahogy felébredni sem akart, mégis felébredt. De minek, és kinek az akaratából?



És mire ébred már megint?



Nem kellett volna, kérdezte magától, még mindig csukott szemmel, az íróasztalánál, hideg verejtékkel belepve hajától a talpáig, remegve a félelemtől, nem kellett volna elaludnom?



Csak a nyelvét merte megmozdítani. A felderítésre küldött nyelv szerzett bizonyosságot róla – tömések és koronák hiánya, körös-körül fent és lent csupa épség, simaság –, hogy még mindig fiatal.
Valakinek célja van vele, gondolta, és kinyitotta a szemét.



– Visszakaptam a szüzességem – suttogta.



Még egyszer nem adja oda akárkinek, érdemtelennek, bizonygatta magának egész délután. Talán remélheti, igen, a történtek után nem képtelenség abban bíznia, hogy képes lesz felismerni azt, akit ez a szüzesség megillet.



Nem merte kinyitni a szemét. Hallotta a kinti zajokat, tudhatta: az egyetemen van. Mitől is féljen jobban: hogy megint a klimaxon túli burkában találja magát, vagy attól, hogy alvás után is még mindig megvan a felnőttkor előtti?



*



Este, miután Ibolya sokadszor végighallgatta férjének a komcsikra szórt szidalmait, anélkül, hogy figyelmeztette volna, ő még emlékszik rá, milyen szeretettel emlegette a férfi a sok éven át uralkodó pártfőtitkárt, és hogyan szidalmazta a mindenben hibát kereső, de dolgozni nem szerető ellenzékieket – mi itten, kérem tisztelettel, egy országot építettünk fel a romokból! –, jó éjszakát, szép álmokat kívánt, és ismét bezárkózott a szobájába. A kamaszszobába. Gyertyát gyújtott, és ledobta magáról a kendőt, a pongyolát. Csak ledobni lehetett azokat a rongyokat, levetni nem.



És csodálta a testet. Ha már annak idején nem csodálta, sőt, szégyellte. Tizenhat évesen azt hitte, túl kicsi a melle, fejletlen. Akkor még tudatlan volt, nem értékelte, amit kapott. A vádlit például hajlamos volt vékonynak, erőtlennek látni. A vállat túl szélesnek, csontosnak. A feneket kicsinek, nőietlennek.



Estétől reggelig, a gyertyák fényében szemlélte, és látta: ajándék ez a test. De ki kapta, és kitől?



Behajlította, kifeszítette. Megtekerte, kiegyenesítette.



Táncolt.



Egyedül, magával. Magának. A sudár árnyékának.



Annak, akinek ezt a nem remélt csodát köszönheti.



Annak, aki a változást visszacsinálhatja. Ha a célja beteljesült, vagy egyszerűen ha úgy hozza a kedve.



Amíg a szemét nem hunyja le, amíg táncol, nem alakul vissza, gondolta babonásan. Reggelig táncolt tehát. Egész életében összesen nem táncolt olyan sokat, és olyan jóízűen, mint azon az éjjelen. Csak akkor öltözött fel, amikor már muszáj volt.



*



Nemcsak az érintetlenségére kell vigyáznia, amit visszaadtak neki. Elsősorban az illatára kell vigyáznia. Negyven évvel azelőtt – világosan emlékezett – könnyű volt az illata, és aztán egy-két-három férfival való közelebbi ismeretség után már nem volt annyira könnyű. Hiába igyekezett ahányszor és amilyen alaposan csak lehetett, megmosni, sőt, kiöblíteni magát. Ami Röcklt illeti, lehettek kapcsolatai korábban, ha nem is sok, begyűjthetett és átadhatott neki bacilusokat, hozzájárulhatott, hogy picsaszaga legyen, hogy teste legtisztább, legtitkosabb része közönséges picsává váljon.



Akinek ez a mostani alak köszönhető, bizonyára igényt tart könnyű illatára, és értékelni is fogja azt.



Arra, hogy a professzor merőben önzetlenül intézkedett felőle, és csak úgy mellékesen, távlati célok nélkül járt közben az érdekében, és annyi más fontos meg kevésbé fontos dolga közben teljesen elfeledkezett róla, Röcklné Ibolya nem gondolhatott.



*



Tizenkét gyertyát elhasználni, az nem feltétlenül sok. Három éjjelen át nem aludni egy percet sem, három éjjelen át figyelni és várni, táncolni és a gyertya lángját táncoltatni, árnyékot lesni nem biztos, hogy sok. Röcklné Ibolya mindig csak a munkahelyén aludt, és természetesen ott is csak perceket, félórákat. A negyedik éjjelen már elhitette magával, hogy aludnia kell, hogy semmit se veszít, ha alszik, sőt, hogy ezt kell tennie.



De innentől kezdve azt is tudhatta, hogy akinek terve van vele, kiszámíthatatlan időpontban ragadja majd magához. Lehet, hogy alvás közben vagy a munkahelyén. Vagy vasárnap, ebédfőzés közben. Vagy az unokái szeme láttára. És nem telt bele egy hét, már ezt se bánta volna. Meg tudta volna indokolni, ha kell, hogy miért nem.



Mégis a jelesebb napokra gondolt inkább, hogy azok valamelyikén teljesedik be a sorsa: szombat éjjel, vagy tizenharmadikán, vagy holdtöltekor, vagy még inkább ezek találkozásakor. Múltak a szombatok, teltek a családi ünnepek, telt a hold és fogyott, a jegyes távol maradt.



Maga sem hitte volna, mire képes, mi mindent képes kitalálni. Egy augusztusi holdtölte előtt az jutott eszébe, jegyese az égből érkezik majd, fénysugárként. Ablakot nyitott, levetkőzött. A szőnyegre feküdt. Szeméremteste nedves volt. Széttárta a combját. A karját is kitárta, mintha idegen erő feszítené széjjel. Jólesett úgy feküdni.
Hűvös volt az éjszaka, Ibolya gyorsan áthűlt, és meg is éhezett. Felvette a hálóingét, és kiment a konyhába. Evett egy kis maradék főzeléket fasírttal.



Felhők takarták el a holdat, talán azért nem jutott el hozzá a jegyese, gondolta Röcklné Ibolya másnap. Ezzel együtt hálás volt ezért az éjszakáért is. A ház csöndjéért. Hogy megtudta, amiről sejtelme se volt: a környéken még mindig élnek denevérek és baglyok.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Zoltán Gábor


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.