Vers, próza / Nászéjszaka

Repkő Ágnes
Nászéjszaka [2020. november]


Alexandra, már az idejét sem tudja, mióta, de mélységesen utálja a férjét. De nem az idegenek vagy az ellenszenvesek felé irányuló átlagos utálattal. Alexandra részletekbemenően utálja a férjét. Annak melák testalkatát, kopaszodó fejét, gyéren megmaradt őszülő, göndör tincseit, hangszínét, a torokköszörülést, ahogyan sikertelenül keresi folyton a szavakat, mélyen gyű­löli mindennapi szokásait, ahogy evés közben villáját a fogához koccantja, ahogy alszik, közben horkol és krákog, nyáladzik, ahogy, miután zöld taknyát belefújja, összehajtogatja zsebkendőjét, és visszateszi a nadrágzsebébe. Megveti, amiért teszetosza, amiért ígéretei ellenére nem vitte semmire, csak villamosvezető lett belőle, de leginkább viszolyog férje nemi szervétől, ami legtöbbször barnán, plöttyedten himbálózik a semmibe, és amivel néha megpróbál Alexandra lábai közé furakodni. Ezt a személyre szabott utálatot titkolni sem tudta már. Ha felvette a telefont, barátnői és kollégái a hallója tónusából rögtön tudták, a férje hívja.
Van azonban két dolog, amiért Alexandra lelkesen rajong: ezek a kutyák és a bútorok.
Drazsé, a három és fél éves apró, fekete francia bulldog – Alexandra figyelmének és univerzumának a középpontja – ideje nagy részét a cipők megrágásával, evéssel, ugatással és pihenéssel tölti. Ő már a harmadik Drazsé, minden elődjét, a szintén fekete bulldogokat Alexandra elégikusan meggyászolt, azzal vigasztalva magát, hogy ez a kutyaélet mégiscsak ilyen rövidke, de mindent összevetve, legalább boldogok voltak nála a kiskutyák.
Az aktuális Drazsé is megkap mindent, ami egy lelkiismeretes gazdától elvárható, válogatott főtt ételeket, fodrászt és persze határtalan szeretetet. Együtt nézik a tévét, együtt alszanak, ám sétálni csak módjával sétálnak, mivel Alexandra úgy véli, számtalan előre nem látható veszély leselkedhet egy ilyen kiskutyára a külvilágban. A szocializálódás és lelki egészség érdekében Drazsénak meg van engedve, hogy a szomszéd fehér bichonjával a kerítésen át szagolgassák egymást naponta egyszer.
Ám Alexandra dolgozik, és a munkahelyén töltött idő alatt nem lehet Drazséval. Ezt a feszült 8–9 órát Drazsé kényszerűen az előszobában tölti, ahová Alexandra zárja, mivel odabent a házban, felügyelet hiányában megrongálhatná Alexandra további féltett kincseit: a gondos tervezéssel helyükre álmodott bútorokat.
Ezt a kettejük közti szinte elviselhetetlen távolságot Alexandra a harmadik Drazsé esetében a dinamikusan fejlődő technika segítségével próbálta áthidalni. Egy kamerát rögzített az előszoba falára, ami az okostelefonjához csatlakozva a nap 24 órájában élő közvetítést biztosított az előszobá­ból. Majd felismerve, hogy ez a megoldás a kommunikáció szempontjából elég egyoldalú, egy hangszórót is a falba szereltetett, amin keresztül bármikor Drazséhoz szólhatott.
„Ülsz, ül, ül a kutya”, hallatszott az előszoba falából, vagy „fújj, nem szabad”, mikor a kutya bepisilt, esetleg „mucukabucuka, mindjárt otthon vagyok”, ha már a kutyus nagyon nyugtalankodott. A kollégái kezdetben azt hitték, Alexandra magában beszél, amíg el nem dicsekedett mindenkinek innovatív rendszerével.
Hasznos eszköz volt. Egyszer azt is kifigyelte vele, hogy a férje az elő­szobán keresztül becsempészi azt a barátját, akit ő hetekkel azelőtt kitiltott a lakásból – mivel az belerúgott az egyik komódba, és a rúgás nyomán lepattant úgy 2 cm furnér –, lett is belőle csetepaté.
Majd egy délután olyan meglepő dolog történt az előszobában, amire Alexandra nem volt felkészülve, nem is láthatta előre. Arra figyelt fel az okostelefon képernyőjén, hogy Drazsé megállás nélkül csámcsog, már ez is gyanús volt: „Na, na, köpöd ki” – szólt a falból. De a következő – így visszatekintve fölöttébb tragikus pillanatban –, az látszott a képernyőn, hogy Drazsé már fuldoklik. Kicsi lábaival a száját kapargatja, majd köhögéssze­rű rángásokkal próbál szabadulni valamitől, ami a torkán akadhatott. Az elő­szoba falából kezdetben artikulálatlan jajveszékelés, majd a „Gézaaa, Géza segííííííts” kétségbeesett, ismétlődő üvöltése szólt.
Géza évek óta utálja a feleségét. Az utálat nem is a legtalálóbb kifejezés arra, amit érez iránta, inkább ellenszenvesnek tartja Alexandrát. Az asszony kövér lett, és utasítgató az évek során. A kutyáján és bútorain kívül semmi sem érdekli. Hatalmas mellei, mint két szomorú könnycsepp, lógnak immár a semmibe, gyerek persze szóba sem jöhet, még megrongálná a bútorokat. Nyaralni vagy kirándulni sem lehet Alexandrával, nehogy a kutyának baja essék. A sportokat szintúgy rühellte, egyszerűen semmi közös nem volt bennük. Megcsömörölve ettől az életmódtól, már számtalanszor elképzelte, hogyan hagyhatná el Alexandrát, csak hát az anyagiak…
Majd egy délután meglepő módon Alexandra a segítségéért könyörgött a telefonba. Először nem is értette, miről beszél, úgy eltorzult a felesége hangja a vonal másik végén, aztán nehezen, de kibogozta, hogy megint a kutyáról van szó. Miután megértette Alexandra reszkető óbégatásából, hogy mi a baj a kutyával, kiment az előszobába, és kivette a kutya torkába szorult játékot.
Alexandra mindezt a kamerán keresztül követte. És miután Drazsé láthatóan megmenekült, Alexandra, évek óta először, valami jót, nevezetesen meleg hálát érzett a férje iránt. Arra gondolt, lám, csak jó valamire Géza is. Még az is lehet, a héten kivételesen megengedi neki, hogy a lába közé férkőzzék.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Repkő Ágnes


A szerzőtől még

   Golyózápor
   Hatások


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.