Vers, próza / Néhány és még egy történet

Magyary Ágnes
Néhány és még egy történet

[Látó – 2009. május]



Egyetlen gyerek volt. Apja tímár, anyja meg teljesen együgyű. A szülei nem szerették túlságosan. Ő a tímárműhely egyik sötét zugában nőtt fel, ott, ahol a legkevésbé zavarta az apját. Legfőbb igyekezete az volt, hogy észrevételen maradjon. Hamar rájött, hogy halálra idegesíti az öreget. Néha kiment a konyhába az anyjához, mert meg szerette volna kérdezni, hogy mi a baja vele az apjának. De sosem volt mersze. Anyja olyan dühös arccal csörömpölt az ebéddel, hogy minden bátorságát elvesztette. Nap mint nap borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat főzött. Apja egyre ádázabbul nézett maga elé a közös étkezéseknél, anya egyre többet fecsegett. Nagyjából így telt a gyerekkora. Nem is tudja, hogyan, de egyszer csak felnőtt lett. Ezt onnan vette észre, hogy apja egy nap azt mondta: most már te is csinálhatnál valamit, fiam. Hogy mit, azt persze nem mondta meg. Ő megkérdezte az anyját, de az sem tudott semmi hasznos tanácsot adni neki. Így elindult a városba, hogy valami után nézzen. Akkor találkozott a Mesterrel, aki éppen iszonyú nagy felfordulást okozott. Az emberek hangosan sivalkodtak, de a Mester nem törődött velük. Bement a templomba, és felborogatta a pénzváltók asztalait. Aztán a galambárusok kerültek sorra: borultak a székek, heves szárnycsapkodás, rengeteg madártoll, és kétségbeesett kiáltozással telt meg a templom. Aztán fonott kötéllel kezdte el verni az árusokat a Mester. Ilyent még életébe nem látott. Meglett férfiak ijedt kisgyerekekként bújtak a felborított asztalok alá, menedéket keresve a csapások elől. Mások sírva rohantak ki. A sokaság csendben nézte végig az árusok kiűzését. Ki ez az ember, kérdezte egy mellette álló férfitól. Nem tudom, válaszolta amaz, de éppen ideje volt, hogy rendet csináljon valaki. Bizonyára, gondolta magában. Így csatlakozott a Mesterhez, és lett a tanítványává. Amikor ezt otthon elmesélte, a szülei nem lelkesedtek túlságosan. Mindig is hülye voltál, fiam, mondta az apja. Mire jó ez, kérdezte az anyja. A Mester, magyarázta, különbözik mindenkitől, egyedül csak ő képes arra, hogy kikergesse innen a rómaiakat. Ebben a házban nem politizálunk fiam, figyelmeztette az apja. Így aztán a szülei nem is foglalkoztak többet a kérdéssel, ő meg követte a Mestert. Ahova ment, odament ő is. Hallgatta tanításait. És nem értette, hogy a társai miért akadékoskodnak annyit. Szinte mindenbe belekötöttek, állandóan kérdezgettek. Bezzeg ő, gondolta magában, nem okoz ennyi gondot. Aztán egy időben a Mester elkezdett nagyon sokat beszélni a halálról. Ez annyira nem tetszett neki, mert úgy vélte, az életnek kell örülni, amíg lehet. De a Mester nem így gondolta. Az apja aztán egy nap megint megkérdezte, hogy mikor fog valami hasznosat is csinálni, és ő erre nem tudott mit válaszolni. Megkérdezte az anyját, hogy szerinte is, mással kellene foglalkoznia. Fiam, válaszolta, te soha életedben nem csináltál semmi hasznosat, nem tudom, apád miből gondolja, hogy majd most fogsz. Ettől nagyon elszomorodott. Az anyja észrevette ezt, így vigasztalólag csak azt mondta, hogy azért törekedni törekedhetsz rá. Nagyon elkeseredett, hogy a szülei nem látnak tovább a hasznosságnál. Így aztán nagyon megörült, amikor pénzt ígértek neki, ha elárulja, hol és mikor lesz a Mester. Ha valami hasznos, akkor ennyi pénz az, gondolta magában, erre majd még az apám is elámul. Boldogan futott haza a pénzzel. Nézd, anyám, lelkendezett. Honnan van, kérdezte az anyja. Bementek a műhelybe. Elmesélte részletesen a meggazdagodásának történetét. Szülei szó nélkül hallgatták beszámolóját. Lélegzetvisszafojtva várta apja dicséretét. Ami persze elmaradt. Jobb volt, amikor nem jártál sehova, csak abból a sarokból figyelted, ahogy dolgozom. Hurrá, gondolta, tehát végig tudta, hogy ott vagyok. De mindig is mondtam, fiam, folytatta az apja, hogy nagy hülye vagy, de úgy látszik, hogy még annál is nagyobb vagy, vidd vissza a pénzt, és mondd meg nekik, hogy nem kell. Lógó orral jött el. Azért sem megy vissza, gondolta. Nem viszi vissza a pénzt. Ezzel a gondolattal hátat fordított. Ez nemcsak egy egyszerű hátraarc volt, hanem igazi lázadás. Ha nem megy el a templomba, azok nem tudják kirúgni onnan, ha nem tudják kirúgni, akkor nem kell elrohannia, és öngyilkosnak lennie. Ez az öngyilkosságdolog amúgy sem volt túl szimpatikus számára. Nem is értette, hogy mi szükség van rá. Odáig rendben volt, hogy az árulás nem túl szép dolog, de miért kellene ezért meghalni. Például disszidálhatna. Elutazhatna Rómába. Azt mondják, nagyon szép város. És a rómaiak végeredményben egész rendes emberek.



Ősszel kezdte el írni élete legnagyobb regényét. Legalábbis akkor még úgy gondolta, hogy a legnagyobb lesz. De eztán rázuhant a lét reménytelensége, és még a felesége is elhagyta. A második. Persze, a dolgok nem ilyen egyszerűen függnek össze egymással. A papír mellé leülve azonban minden sokkal letisztultabb.



Az ősz köztudottan nem a legtermékenyebb hónap. Sötét van és hideg. Senkinek nincs kedve írni ilyenkor. Főleg nem regényt. Persze, a tavasz sem jobb, mert akkor meg túlságosan is hívogató az újjászülető természet. Nyáron meg túlságosan meleg van. A tél meg a disznótorosok időszaka, és tele gyomorral képtelenség kreatívnak lenni. Igaz, ma már senki sem vág disznót, de régen vágtak, és ha régen vágtak, az olyan, mintha ma is vágnának. Ezt hívják hagyománytiszteletnek. Tehát a hagyományok miatt nem lehet télen írni. Egyszóval nincs jó időszak az írásra. Így aztán a regényből sem lett semmi, no de nem az évszakok állhatatlansága miatt, hanem imádott hitvese tett be a nagy terveknek, aki egy nap váratlanul mégiscsak visszajött.



Mindig is irigyelte azokat a kollégáit, akik évente írtak legalább két könyvet, nőtlenek voltak, és szép villában laktak a város egyik elegáns negyedében. Neki kifizetetlen számlái, nehéz természetű hitvese és magas vérnyomása volt. Meg rengeteg ementáli sajt a kamrájában. Ez volt az egyetlen luxus, amelyet megengedett magának. Ha ideges volt, mindig a kamraajtóhoz rohant, és a középső polcról levett egy hatalmas ementáli gurigált. Azzal visszabaktatott az íróasztalához. Letette, és órákon keresztül nézte, aztán mesélt neki, végül lágyan átölelte. Azonban sosem evett belőle. Az első feleségétől azért vált el, mert az asszony egy óvatlan pillanatban feltálalta az ementálit előételnek. Mikor erre rájött, annyira kiborult, hogy először zokogva próbálta összeragasztgatni a feldarabolt sajtszeleteket. Miután látta, hogy hiábavaló minden fáradozása, elkezdte a nőt fojtogatni. A zongorán. Az asszony feje már elkékült, amikor felismerte, hogy mennyire is banális az emberi szenvedés, és milyen felesleges mártírt csinálnia egy olyan nőből, akinek a legnagyobb gondja, hogy sáros cipővel ne lépjenek be a nappalijába. Így elengedte a nő nyakát. Ernyedten ült le egy székre, és a halál félelmetes voltáról elmélkedett. A felesége, aki alapjában véve egyszerű lélek volt, kirohant a konyhába, és egy fakanállal tért vissza. Azzal kezdte el püfölni. Rögtön belátta, hogy mennyire méltatlan helyzet ez egy hozzá hasonló írónak. Még jobban átérezte az élet banalitását, és ezen nevetni kezdett. Ezek után természetesnek vette, hogy otthagyja a hitvese. Valószínűleg ő sem cselekedett volna a helyében másképp.



Visszatérve a regényre, először is a témára. Sokat vacillált, hogy kiről írjon. Júdásra gondolt. Ez már régóta foglalkoztatta. Még egyetemista korában olvasta Nils Runeberg elméletét Júdásról. Egy német teológus könyvében bukkant rá az egészre. Ez a szerző alaposan feldolgozta svéd kollégája munkásságát. Valami Lügner vagy ki. Szerinte a svéd teológus hosszasan fejtegeti, hogy Júdás nem tett mást, mint amit tennie kellett. Mélyen megindította az elmélet, mert ő is igazságtalanságnak tartotta, hogy kétezer éve mindenki árulónak tartja ezt az embert. Egyetértett Runeberggel, Júdás szerinte is ez egyetlen igazán bátor ember az apostolok közül, akinek volt mersze az eleve elrendelt szolgálatába állni, és véghezvinni a nagy művét: elárulni a Megváltót. A többiek csak lapítottak, mert teljesen elkápráztatta őket az üdvösség lehetősége, és nem szerették volna ezt kockára tenni. Júdás azonban cselekedett, vállalva és eldobva mindent.



A történet az árulás napjával indult volna. Júdás a Jeruzsálem melletti hegyen ült, ahonnan rálátott az egész városra. Egy korhadt fa tövében keresett enyhet az égető napsugarak elől. Mondjuk, Jónás juthatott volna eszébe, aki hasonlóan meleg napon várta Ninive pusztulását egy tök tövénél. Júdás azon merenghetett volna, hogy a próféta milyen hőn áhította a város pusztulását. Sosem értette, hogy miért. Kis, mérges embernek képzelte el Jónást, aki senkit sem szeret, és mindig csak a rosszra számít. Júdás szerette a Megváltót. Nem akarta pusztulását.



Júdást olyan személyiségnek képzelte el, aki irtózott a szenvedéstől. Számára a legnagyobb megpróbáltatást az emberek kínjaival való találkozás jelentette. Sokszor inkább elbújt volna, de nem lehetett. Így aztán állandóan lesütötte a szemét, hogy ne lásson. Igyekezett a többiek háta mögé elbújni. Így végeredményben csak a többiek után ment, ott volt, ahol ők, azt ette, amit ők, és ott hajtotta álomra a fejét, ahol ők. Szerette ezt a közösséget. Jó beszélgetések voltak, nagy nevetések. Egy kicsit olyan volt, mintha kiszakadtak volna az időből. Mintha ők nem is ők lettek volna.



Körülbelül idáig jutott a történetről való gondolkodásban, amikor a második felesége, aki egy nap minden bejelentés nélkül összecsomagolt és elment, ugyanolyan váratlansággal bukkant fel.
– Min dolgozol? – kérdezte.
– Egy regényen – mondta neki.
– Aha – válaszolta a nő.
Aztán szó nélkül visszapakolt a szekrényekbe.
– Akkor én lefekszem, mert már késő van – mondta a férfinak.



Ő visszatért a munkához. Meg kellett volna lepődnie az asszony szeszélyén, de nem tudott. Mindig is ilyen volt. Már megismerkedésük is rendhagyó volt. Egyik barátjától tartott hazafelé. Délelőtt volt. Egész éjjel ittak. Kótyagos volt, bár a város reggeli nyüzsgése egy kicsit kijózanította. Egyszer csak kivágódott az egyik üzlet ajtaja, és egy nő borult a nyakába.



– Mentsen meg, mert a férjem meg akar ölni – sikította a nő.
A férj egy idősebb, jól öltözött úr, értetlenkedő arccal nézte menekülő hitvesét. Túl korán volt és túl sokat ivott ahhoz, hogy nőket mentsen meg, ezért áthidaló megoldásként javasolta az asszonynak: inkább igyanak meg egy kávét valahol. Barátságosan intett a férjnek, és a nőbe karolva elvonultak. Egy közeli helyen aztán kiderült, hogy a szerencsétlen hölgy annyira nem is sajnálatra méltó. Sőt! A férje egy jól menő ügyvéd, aki, amiben csak lehetett, kényeztette feleségét. Az ominózus segélykérést az előzte meg, hogy ez a gáláns férj nem átallott nemet mondani egy igen szép, de annál drágább nyakék megvásárlására. Ettől a nő teljesen kétségbeesett. Az író szerfölött megértőnek bizonyult. Reggelenként általában mindig az volt. A nő hálásan nézett rá. Így kezdődött minden. Mivel az író házassága az emlékezetes sajtos eset óta romokban hevert, a hölgynek meg nem okozott nehézséget elválni, mert a lehetőség, hogy egy író felesége lehet, felvillanyozta. Hamarosan össze is házasodtak. Sok szempontból szerencsésnek volt mondható a frigy. Az új asszony példás megértéssel fogadta férje érzelmi kapcsolatát az ementálival, ő meg soha nem szólt bele hitvese vásárlásaiba. Így aztán viszonylag nyugodtan telt a házasságuk, néhány viharosabb jelenettől eltekintve, amelyhez a felesége szinte már betegesen ragaszkodott, ő pedig megadóan viselte ezeket.



Tehát hazajött a felesége. Vállat vont, és visszatért Júdáshoz, aki semmit sem értett a körülötte zajló eseményekből. Alapjában véve ő sem értette, hogy miért kezdett bele a történet megírásába. Egy biztos volt, hogy Nils Runeberg gondolatai indítottak el benne valamit. Iszonyú lendülettel írt. Oldalakat egymás után, aztán kitörölte az egészet, és kezdte elölről. Lassan teltek az órák. A sokadik oldal után, amikor végre úgy érezte, hogy megvan a történet a fejében, bejött a felesége.



– Vegyél nekem kalapot! – mondta a hitvese.
– Tessék?
– Vegyél nekem kalapot!
– Drágám éppen alkotok, nem beszélhetnénk meg ezt később.
A hitves az asztalhoz ment. Megmarkolt egy halom papírt, és a földre szórta. Majd dühödten tapodni kezdte.
– Mert te sohasem vettél nekem semmit – üvöltötte teli torokból.
– És az a kosztüm, amit Párizsban vásároltunk? – próbált védekezni. Ezt nem kellett volna mondania. A nő fúriaként üvöltött valami olyasmit, hogy mindig azzal a vacak kosztümmel jön neki, pedig mekkora szüksége lenne egy új kalapra. Közben persze rombolt: mindent ledobált az íróasztalról, a számítógép zsinórját kicibálta, egy vázát a tükörbe vágott. Odalett az ihlet és a Júdás-történet.



A cirkusz néhány óra múlva csillapodott le. Az író a nappaliban a díványon feküdt, és azon elmélkedett, hogyan fusson újra neki. Hallotta, ahogy elindul az élet az utcákon. Egyre nagyobb lett a forgalom zaja. A felesége is felkelt, aztán elment otthonról. Tizenegy óra felé a telefoncsörgésre ébredt fel. Az anyósa volt.
– Miért nem veszel a kislányomnak?
Mielőtt be tudta volna fejezni a mondatot a kedves mama, ő letette a telefont.



Újra leült a gép elé. Próbálta maga elé képzelni Júdást, az árulást, meg ami utána történt. Órák hosszat csak ezen gondolkodott. Boncolgatta magában, lapozgatta a könyveket, de sehogy sem jutott közelebb Júdáshoz és a történetéhez. A tegnapi katartikus érzés, hogy végre jó nyomon van, odalett. Elveszett volt.



Délután megjött a felesége. Ő fel volt készülve, várta az éjszakai jelenet folytatását. Ehelyett halk léptekkel jött be az asszony.
– Ma felismertem, hogy az élet egy reménytelen álom – mondta a nő.



A férfi ezen annyira meglepődött, hogy egy szó sem jött ki a száján. Felpattant. Kiszaladt az előszobába. Felvette a kabátját, és elrohant otthonról. Nagyon megijedt. Félt a feleségétől, és rettegett magától. Nem tudta, hogy mi történik vele. Ahogy rohant az utcán, megpillantott egy templomot. Szülei igyekeztek jó katolikust nevelni belőle, igaz, hogy ő már évtizedek óta nem járt templomban. Bement. Kicsit megkönnyebbülten huppant le az utolsó padok egyikében. De aztán eszébe jutott, hogy elég nagy bajban van, mert ezzel a Júdás-üggyel jól megkavarta a dolgokat. „Isten most biztos haragszik rám" – gondolta. Aztán eszébe jutott, hogy amire nem gondol az ember, az nincs is. Így elhatározta, hogy ott a hátsó padban nem gondol Istenre. Azonban bevillant, hogy mi van, ha Isten sem gondol rá, és akkor ő az, aki nem létezik.



Egy szerzetes jött a padok között. Gondolta, hogy megszólítja. Úgy vélte, kétségeit így tudná a legjobban eloszlatni.
– Dicsértessék! – mondta.
– Mindörökké! – jött a válasz.
– Gyónni szeretnék.
A szerzetes elgondolkodva nézett rá.
– Ma Júdás atya gyóntat.



Ez több volt, mint amennyit el tudott volna hordozni. Elrohant. Az utcán arra gondolt, hogy kedves lesz a feleségéhez, vesz neki kalapot, kabátot, meg amit akar, hagyja a fenébe a Júdást, inkább jobban fizető szerelmes regényeket fog írni. Ezért el is ment a könyvtárba, hogy kivegyen néhány ilyen témájú könyvet.



A könyvtárban alig volt néhány ember. Egy fáradt tekintetű könyvtáros kisasszony ücsörgött a pult mögött, aki szomorúan mosolygott rá, ahogy belépett. Óvatosan lépkedett a polcok között. Egyszer csak megakadt a szeme egy furcsa nevű írón. Gondolta, miért is ne, és máris nyúlt a könyvért. Felesége szerint semmi sem történik véletlenül az életben. Ő ezt mindig is marhaságnak tartotta, már csak azért, mert a felesége állította. Ahogy abban a könyvben lapozgatott, csak úgy találomra, egyszer csak megakadt a szeme Nils Runeberg nevén. Azt hitte, álmodik. De valóban nem a svéd teológus volt az. Szédülni kezdett. Kiderült, hogy Nils Runeberg nem létezik. Egyszerűen nincs. Csak egy író találta ki, és aljas módon fundálta ki az egész állítólagos teológiai elméletet. Felháborodottan rohant ki a könyvtárból. A fáradt tekintetű könyvtáros kisasszony búsan nézett utána. Rohant vissza a templomba.



– Júdás atyával akarok beszélni – kiabálta kétségbeesetten.
Éppen mise volt. A pap az áldozásnál tartott. Néhány nénike ült a padokban. Mindenki kérdően nézett rá. A pap, akinek mindkét keze foglalt volt, csak a fejével tudott inteni a gyóntatószék felé. Olyan erővel szakította fel a gyóntató ajtaját, hogy a nénikék ijedten rezdültek össze. Mázsás kőként huppant le.
– Atyám – mondta.
Elmondta az egész történetet. Az elejétől a végéig. Júdástól a szerelmes regényekig.
– Mit gondol Atyám, mit kellene tennem? – fejezte be a mondókáját.



De nem jött válasz. Nagyon nagy volt a csend. Megpróbált a gyóntatószék rácsai közt átkukucskálni az atyára, de a sötétségen kívül nem sokat látott. Várt egy kicsit. De semmi. Óvatosan lépett ki a gyóntatószékből. A misének már vége volt. A korábbról ismert szerzetes Szent Antal szobra előtt térdepelt. Odament hozzá. Finoman megkocogtatta a vállát.
– Elnézést – mondta.
Igyekezett egyszerűen és világosan elmagyarázni, hogy valami gond lehet Júdás atyával. A szerzetes odament a gyóntatószékhez, és benyitott.
– Meghalt – mondta a szerzetes.
– Akkor én nem is zavarnék tovább – mondta, és gyorsan elment.
Így kezdte el írni szerelmes regényét, amelynek főhőse Júdás volt.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Magyary Ágnes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.