Téka / Névjegycsere (Horváth Andor Carte de vizită c. könyvéről)

E. Ferencz Judit
Névjegycsere (Horváth Andor Carte de vizită c. könyvéről)[2017. december]



HORVÁTH ANDOR: CARTE DE VIZITÃ – ÎN CARE AUTORUL POVESTEŞTE CUM A DEVENIT MAGHIAR (NÉVJEGYKÁRTYA – AMELYBEN A SZERZŐ ELBESZÉLI, HOGYAN LETT MAGYARRÁ). KOLOZSVÁR, IDEA KÖNYVKIADÓ, 2016.

Igen, Horváth Andor ezt a könyvet románul írta. Igen, Horváth Andor ezt a könyvet románoknak írta. És igen, most talán nekem is románul kellene írnom, románoknak. Vagy tán mégsem.
A könyv: tanulmány, esszéfüzér. Továbbá szubjektív irodalomtörténet (ugyan melyik nem az) Balassitól Örkényig, hol vissza-, hol előre-, hol pedig átugorva évtizedeket avagy századokat, aszerint, hogy a gyermek, majd a fiatalember Horváth Andor éppen hol tart olvasmányaiban. Hiszen fej­lődésregény is ez a könyv. Arról szól, hogy az ember, a kisded nem valaminek születik, hanem valamibe beleszületik, és aztán szép lassan valamivé válik. Horváth Andor ebben a kötetben azt meséli el, hogy miként vált olvasmányai által azzá, ami – és magyarrá. És ezt a román olvasóknak meséli. Példákkal, idézetekkel, magyarázatokkal és történelmi áttekintőkkel. Már-már kurióziumszámba megy, hogy románul írta (és gondolta?) ezt a kötetet, sőt, több regényrészletet és verset is ő maga ültetett át magyarra.
Kétszer olvastam el Horváth Andor Névjegykártyáját. Először úgy, mintha nekem szólna. És lépten-nyomon letettem a könyvet, majdhogy vitatkozni akartam a szerzővel: hát nekem Nyilas Misi teljesen mást mondott, én József Attilából biztosan mást választottam volna, mit ecsetelgeti folyton, hogy ki volt Bethlen Gábor, és vajon miért érzi szükségét annak, hogy elmesélje nekem a Jónás könyvét meg a Családi kört?
Másodszor már úgy lapoztam fel, hogy megpróbálok mindentől elvonatkoztatni, azaz egy képzelt vagy valós román barátom szemével olvasni a könyvet. Azzal, amit ő tudhat rólunk, illetve a magyar irodalomról: néhány név ismerősen csenghet, talán olvasott is magyar szerzőket, tán még szereti is őket, de nem tudja, honnan jöttek és hová tértek meg, nem idézi és magyarázgatja őket, nem ítélkezik fölöttük alkalomadtán, nem ízlelgeti szavaikat, és soha, de soha nem kellett felelnie belőlük az iskolában – egyszóval számára idegenek. Nos, így – lenyűgöző olvasmány. Horváth Andor alaposan magyaráz, elébe megy az esetleg megfogalmazódó kérdéseknek is: összehasonlít, idézetekkel illusztrál, és teszi mindezt úgy, hogy közben nem válik didaktikussá vagy szőrszálhasogatóvá. És az irodalomban azért valamelyest jártas, képzelt vagy valós román barátom, akinek bőrébe bújva olvastam a könyvet, igen hálás neki: felfedezte azt, ami mindig is ott volt az orra előtt, ami vele együtt nőtt még a könyvön is túl, de ő mindeddig elnézett fölötte. Megtudta, hogy élt egykoron egy Balassi, aki a nőket is szerette, meg Magyarországot is. Meg hogy volt egy Csokonai. És sok más, kimondhatatlan nevű íróember. Petőfiről persze már azelőtt is hallott, Jókait még olvasta is anno, Örkény Macskajátékát (Joc de pisici) meg látta is. Meglepte továbbá, hogy mivel is folgalkoztak azok, akiket ismer, akik rég beépültek zsigereibe. Fogalma sem volt arról, hogy Anatol Baconsky, Virgil Teodorescu, Alexandru Andriţoiu, Veronica Porumbacu stb. magyarból fordítottak – ráadásul sokat. Az már nekem – és nem képzelt vagy valós román barátomnak – volt meglepetés, hogy Balassi néhány versének, sőt a Szigeti veszedelemnek is van román fordítása.
És még nem szóltam a történelmi áttekintőkről. Vélt vagy valós román barátom fejében mindeddig teljes volt a zűrzavar. A hun-magyar legendáról – s itt a hangsúly a legendán van – soha nem hallott, Attiláról viszont annál többet. István királyról persze igen, Gézáról nem. Az Árpád-házról igen, Árpádról vajmi keveset. Az erdélyi fejedelemség, a székelyek (români maghiarizaţi, bulgari, cumani sau ce or fi ei – elmagyarosított románok, bolgárok, kunok vagy mifélék), a reformáció, az ellenreformáció, a Birodalom, Erdély státusa, 1848, dualizmus, stop – nos, ez számára fehér folt volt, fekete pöttyökkel éktelenítve. Horváth Andor ezt is összefoglalta neki. Most már tisztábban lát. Ami ezután következik, arról már talán elvitatkozna.
És még annyit: Horváth Andor kötetének egyik bemutatóján azt mondta: mi, magyarok, itteni, romániai magyarok románt is tanulunk az iskolában. Akarva, akaratlanul, de óhatatlanul belénk ivódik valami a román irodalomból. De hát ezt eddig is tudtuk. Sőt, büszkék vagyunk rá. Hogy mi egyszerre két kultúrát, két irodalmat... s hogy ezáltal mi többek volnánk. No, de Horváth Andor más mond: a románok névjegykártyája megvan nekünk. A mienk nincs ott, a románoknál. S ez számunkra nem nyereség, hanem veszteség.
És névjegycsere persze még nem volt. Horváth Andor letette irodalmunk névjegykártyáját. Egy finom mívű tálcára. De onnan még ki kell emelni.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

E. Ferencz Judit


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.