Kis Lírai Antológia / Nagy költő „kisebb” versei

Lövétei Lázár László
Nagy költő „kisebb” versei


95 éve, 1913. április 24-én született Jékely Zoltán



Az utóbbi időben csupa haszontalan dologgal foglalkozom, többek közt azzal, hogy kedvenc költőim életművéből kivonom a nagyverseket, s a „maradék" alapján próbálom eldönteni, hogy egy nagyverstelenített életmű „mire elég" holmi képzeletbeli irodalmi ítélőszék előtt. Régóta vallom ugyanis, hogy ha egy vers nem bőgeti meg az embert, akkor az a vers nem lehet nagyvers, maximum jó irodalmi „szöveg". Tehát nem is érdemes foglalkozni vele. Nem érdemes? S akkor miért olvasok „kisebb" Vörösmarty- vagy Arany János-verseket is, ahelyett, hogy folyton A vén cigányon vagy, mondjuk, A walesi bárdokon rágódnék? Egyáltalán: miért őrizzük meg nagy költők „kisebb" verseit is? Kegyeleti okokból? Egy-egy költőnk iránti tiszteletből? Vagy azért, mert magyar nyelven íródtak, és kötelességünk begyűjteni minden egyes szót, ami kultúránkhoz tartozik? Esetleg azért, mert a nagyversek egyszerűen utánozhatatlanok, s kizárólag a „kisebb" versekből lehet egy-egy költői fogást eltanulni? (Próbálja meg valaki utánozni/„megtanulni" Az eltévedt lovast, rögtön megérti, mire gondolok...)



Megvallom őszintén, hogy egyszerű aritmetikai műveleteim mögött jókora önzés húzódik meg: unalmamban ugyanis néha föl szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy mi történjék a firkálmányaimmal, ha nem sikerül majd olyan verset írnom, amivel maradéktalanul elégedett lehetek? S ha eddigi verseimmel elégedetlen vagyok, miért jelentettem meg őket – kötet(ek)ben is? Tudom én, hogy gyarló az ember, de ennyire? Fog-e menni könyveim által a világ elébb, ha hiányoznak belőlük a nagyversek? (Mert abban – gondolom – megegyezhetünk, hogy a nagyvers azáltal, hogy megbőgeti az embert, egyúttal jót is cselekszik...) Satöbbi. Olyan kérdések ezek, amelyeknek a megválaszolására még nem vagyok elég okos – úgyhogy át is térek születésnapi megemlékezésem hősére, Jékely Zoltánra.
Az utolsó szó keresése című Jékely-vers szenvedélyes vádbeszéde alapján bárki könnyen megállapíthatja, hogy nagyon nagy költővel (és nagyverssel) van dolga. De mi történik akkor, ha Az utolsó szó keresését, A marosszentimrei templombant, a Múzeumlátogatást, a Csontjaimhozt vagy az Új évezred küszöbént kivonjuk az életműből? Játsszuk azt, hogy csak az alább szereplő tíz vers maradt fönn Jékelytől, és olvassuk el figyelmesen őket.



Miután elolvastuk a verseket, tegyük fel nyugodtan a kérdést: „Mire elég ez a tíz vers?" Mit tudunk meg belőlük egy múlt századi emberről (illetve az őt körülvevő világról)?
Íme néhány lehetséges válasz:



– megtudjuk például, hogy Jékely korántsem „egyhúrú" költő, hiszen a tíz vers között van „közösségi" vers, „gyermek"-vers, álom-vers, szülőföldes vers, istenes vers, halál-vers, „megemlékező" vers, életes vers, „kultúr"-vers és „zsémbes öregember"-vers is;
– megtudjuk továbbá, hogy ez a költő csodálatosan tudott verselni különböző versformákban;
– megtudjuk azt is, hogy alighanem ő írta meg a magyar irodalom legbájosabb istenes versét (a Felismerésben);
– megtudjuk, hogy költő létére nem tartotta ördögtől valónak prózát is olvasni*, sőt, „dolgozott" is belőle! Olvassuk csak el újra a Krúdy Gyula igézése című verset, majd olvassuk el az alábbi Krúdy-idézetet is (az Aranyidőből):
„Mi van az ilyen rejtekútban, amely százesztendők előtt hallott utoljára emberi lépéseket visszhangzani penészes boltozatai alatt?



Bizony semmi egyéb, mint enyészet, csönd, mint akár a régi sírboltokban, amelyeket a kincsásók bolygatnak. Ilyen régi föld alatti útban meglátni, hogy nemcsak az emberek és állatok okoznak mindenféle szemetet a föld felett, hanem a föld mélyében maga az idő is szemétté, porrá, hulladékká változtatja a letűnő századokat. Az egykori kőművesek által jól megragasztott kövek hullatják poraikat, mint odafent a halandók halálra ítélt leveleiket. Az odvak penésze, doha, gombája: mintha csak azért lett volna az üregben, hogy elriassza azokat, akik a régen elment lábnyomok után akarnának menni...";
– végül (és ezúttal tényleg csak utolsósorban) azt is megtudhatjuk, hogy Jékely fontosnak tartotta keletkezésük sorrendjében összegyűjteni a verseit (mondván, hogy „életrajzi szerkezetű, folyamatos énregény"-t ír).



Készséggel elismerem, hogy „avatottabb" kezekben még sok minden kihámozható lenne ezekből a versekből, én most megelégszem annyival, hogy számomra egyértelműen kiderült: ezeket a verseket bizony jó költő írta. Hogy ment-e általuk a világ elébb, azt nem tudom, de egy „kézzelfogható" hasznuk mindenképpen van: amíg velük bíbelődtem, addig legalább nem emberiség elleni bűntetten törtem az agyam...


Csíkszentdomokos, 2008. április 24.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi




Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.