Szemle / Nagyszerű emberek és nemzeti költők

Demény Péter
Nagyszerű emberek és nemzeti költők

[2011. március]




50 de minute cu Pleşu şi Liiceanu (50 perc Pleşuval és Liiceanuval) – ez az RTV1 vasárnap délután hattól kezdődő műsorának címe; a beszélgetést csütörtök dél­előtt negyed tizenkettőtől ismétlik ugyanott. Ez a két nagyszerű ember a remény­ről, a butaságról, a szélhámosságról és más ilyenekről beszélget a nyilvánosság előtt.
Nagyszerű ember, mondom mindkettőjükről, holott mindkettőből volt okom ki­ábrándulni éppen elég: Gabriel Liiceanu minősíthetetlen támadásai Adrian Marino ellen, makacs kitartása az egyre mélyebbre csúszó államelnök mellett, Andrei Pleşu logikátlan lavírozásai fasizmus és kommunizmus között, nem éppen a szélsőjobb javára, mégis elsősorban a szélsőbal bírálójaként… mindezek nem töltöttek el fel­hőtlen örömmel. Ennek ellenére két olyan emberről van szó, akik amellett, hogy kétségtelenül a kortárs román szellemiség színe-javához tartoznak, különböző sze­repekben (filozófus, művészettörténész, miniszter, publicista, kiadóvezető, ma­gánegyetem-alapító, közéleti személyiség) sokat tettek a román társadalom lélegezteté­séért, felemeléséért, tisztaságáért. És hát vannak személyes indokaim is: Liiceanu­nak már több esszéjét és naplójegyzetét fordítottam, nagyon szeretem őt a távolból.
„Un bun motiv pentru insomnie” (Jó ok az álmatlanságra), mondja Pleşu nevetve a reményről, hiszen remény csak ott létezhet, ahol kiábrándulás, kétségbeesés, boldogtalanság is létezik – a reménynek semmi értelme a Paradicsomban. A replikából két dolog derül ki: egyfelől az, hogy a beszélgető intelligencia, ez a Szókratésztől és egyáltalán a görögöktől örökölt módszer érdekes eredményekkel jár, nem hiszem ugyanis, hogy egy ilyen poén más helyzetben is kipattant volna; másfelől az, hogy a két barát közül Pleşu az, akinek jó a humora, Liiceanu csak érti a humort, nem műveli. Éppen ezért Pleşu a képszerűbb (a buta ember típusait remekül sorolja fel), Liiceanu az elméletibb, aki rendet tesz a szétágazó beszélgetésben, mint egy tisztességes főkönyvelő.
Ha már a rendrakásról esett szó, érdemes végigolvasni az Eugen Negrici irodalomkritikussal készült interjút a Ziarul Financiar mellékletében, a Ziarul de Duminică január 13-i számában. Fără prejudecăţi, dar şi fără isterii demolatoare (Előítéletek és romboló hisztérikusság nélkül) – ez a Graţiela Popescu készítette beszélgetés címe; a cikket Mihai Eminescu születésének 161. évfordulóján közölték, s a kiemelt mondat annak az 1998/265-ös Dilema-összeállításnak szól, amelyet a „nemzeti költőnek” szenteltek a szerkesztők. Az oly vágyott elfogulatlanság és tárgyilagosság valóban azt követelné, amit Negrici szorgalmaz, de ne feledjük, hogy mindenkinek az ifjúsága amolyan „nézz vissza haraggal”, nem a kesztyűs kezek korszaka. Érdekes azonban, miért gondolja Negrici, hogy napjainkban könnyebb lenne egy Eminescu-revízió: „Mert nemrég a televíziónak, a zseniális és fáradhatatlan műsorvezetőknek, a napilapoknak, a képviselőknek, az akadémikusoknak, a besszarábiai bálványimádóknak és a helyi hazafiknak köszönhetően még egy nemzeti költő szakadt a nyakunkba: Adrian Păunescu.” Azt mondani sem kell, micsoda különbség van a két NK között, mint ahogy nyilván azt sem, hogy ugyanazokkal az érvekkel, amelyekkel Păunescut próbálták tisztára mosni (milyen jó ember volt, micsoda nagy lelke volt, minő humora volt, segítőkészsége nem ismert határt stb.), a saját külön bejáratú erdélyi magyar morális inszanitéceinket szoktuk mentegetni. Köztünk ne maradjon.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Demény Péter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.