[Látó, 2010. február]

Sok ezer zápor mosta már azóta,
és sok ezer nap súrolta fehérre,
ki emlékszik a rég felszáradt vérre,
s ki gondol még a szétszéledt sikolyra,

mint egy hatalmas, tört fogaskeréken,
a Colosseumon most körbefordul
a rácsos fény, egyet-egyet nyikordul,
mindent tudok, s csupán a semmit nézem

mégis, mert elhagyott a képzelet,
nem látok szörnyűséges képeket,
csak egy apró gyíkot, ahogy ragyog

két gombszeme, ül egy forró kövön,
s míg azt hiszem, hogy nincs hozzá közöm,
figyel riadtan: tudja, ki vagyok.