Vers, próza / Ne nyisd ki

Mohai Szilvia
Ne nyisd ki[2020. november]


Hunyd le a szemed! Érezd, amint ellazulnak az izmaid. Először a homlokod, majd az állkapcsod. Aztán a nyakad. És a vállad. Eszedbe jutott, hogy holnap el kell hoznod a ruhákat a tisztítóból. Semmi baj. De most próbáld meg elűzni ezt a gondolatot. Ne gondolj semmire! Tartsd csukva a szemed! Érezd, amint ellazul a mellkasod, a karod, a hasizmod és a csípőd. Megint nem takarított ki a szobájában, tudom. De hagyd most ezt. Érezd, hogy ellazul a combod, a vádlid, a lábfejed.
Ne, ne kelj fel! Tudom, hogy hamarosan meg kell etetni a kutyát, mert mindjárt hat óra van, de ez kivételesen tud várni öt percet. Ne nyisd ki a szemed! Ha kinyitod, elillan az egész. Érezd, amint a tested belesüpped a matracba, amint a végtagjaid szép lassan megadják magukat a nemlét illúziójának. Vagy épp a lét lenne az? Mindegy; ezt nem most kell kitalálnod. Csak ne nyisd ki a szemed! Ez a legfontosabb.
Tudom, hogy bűntudatod van, pedig nem kellene. Azt tetted, amit a legjobbnak ítéltél. Nem azért érzed magad most ilyen nyomorultul, mert rosszul döntöttél. Hanem, mert ez egészen egyszerűen ilyen. Mondtam, hogy ne nyisd ki! Nem igaz, most kezdhetjük elölről. Szóval, hunyd le a szemed, és érezd, amint…
Tizenegy év nagyon sok. Nyugodj meg, nem áll szándékomban meg­győzni az ellenkezőjéről. Ahogyan arról sem, hogy ez az egész nem jelentett semmit, és seperc alatt túl leszel rajta. Nem leszel. Vagyis egyszer majd nyilván, de addig legalább huszonháromszor akarsz majd meghalni, tizenkétszer felhívni az öt éve halott anyádat, és negyvenhatszor visszacsinálni az egészet. Igen, még mindig tartsd csukva. Szóval, nem ígérem, hogy könnyű lesz. Sőt, azt ígérem, hogy rohadtul nehéz lesz. Még annál is nehezebb, mint tegnap gondoltad. Vagy pénteken. Vagy tegnap volt péntek? Mindegy.
Ha sikerült ellazulnod, és belesüllyesztened magad az ágyba, képzeld azt, hogy súlytalan vagy. Tökéletesen súlytalan; nulla gramm, semmi. Mármint nem úgy értem, hogy egy senki vagy; tudom, hogy ezt mondta a múltkor, de egyébként még ő sem gondolta komolyan. Csak dühös volt. Igen, igazából csakis neked lett volna okod dühösnek lenni, ő mégis ezt érezte. Most őszintén, tudod, milyen napja volt, mielőtt hazaért volna? Lehet, hogy a főnöke leüvöltötte a fejét valamiért, amiről nem tehetett, vagy megint késett a busz vagy hasonlók. És mire hazaért, elege lett mindenből. Persze, ez mind nem a te hibád volt, és ezt ő is tudta. De sokszor képtelenek vagyunk megállni. Veled is előfordult már.
Hogyhogy száraz a szemed? Hiszen csukva van. Akkor tud csak égetni, ha kinyitod, és úgy tartod; ha nem pislogsz eleget. Ha egyfolytában a monitort bámulod. Meg az órát. Hátha végre elüti az ötöt, és mehetsz haza. Vagy a mikró visszaszámlálóját. Most komolyan, mennyi idő kell egy pizzának? Még jó, hogy nem a sütőbe tetted. Olyan éhes vagy, pedig nemrég faltad be azt a krémest. Lehet, hogy nem is egy volt, hanem kettő. Vagy inkább öt. Persze, nem kellett volna. Pláne, hogy nem is magadnak vetted. De olyan szomorú voltál. Mert már megint későn ért haza. A havi zárás. Amelyet fura módon, a nevével ellentétben mintha minden héten meg kellene csinálni.
Ne, ne nyisd ki… Csukott szemmel is el tudod képzelni az új kolléga­nőjét. Tényleg csinos, valljuk be. Nincs értelme tagadni. Mondjuk, ez relatív… de annyira persze mégsem. A huszonhat év meg az ötven kiló azért elég objektív. Hogy neked viszont gyereked van tőle? Igazad van, a férfiak általában még akkor is szeretik a gyerekeiket, ha az első gondolatuk az volt, hogy inkább ne tartsátok meg. Jó, ez most kicsit kegyetlenül hangzott, de biztosan te is emlékszel arra a bizonyos októberi estére. Azt hitted, ez lesz a legszebb születésnapi ajándéka. Hát, nem éppen úgy reagált, ahogyan tervezted, de van ilyen. Végül sikerült megbeszélnetek, és ez a lényeg. Különben sem ő tehet róla, hogy két héttel azelőtt elfelejtetted bevenni a gyógyszert – amúgy tényleg elfelejtetted…? De mindegy, hiszen Petit egyi­kőtök sem akarná már visszacsinálni.
Ne, egy kicsit se nyisd ki, és az orrodat se vakard meg! Most komolyan, pár percig sem vagy képes nyugton maradni? Mi vagy te, valami hiperaktív kölyök? Nem elég abból egy a családban? Már megint egyest kapott matekból. Pedig az apja mérnök. Azt hitted, az majd garantálja az IQ-t, ha jó a pedigré. Nem mondom, hogy nem öröklődhet, de mi van, ha nem szép lesz, mint az anyja és okos, mint az apja, hanem pont fordítva? Jól van, ne haragudj, hülye vicc volt. Kérlek, emiatt most ne kelj fel, ne rántsd fel az ablakot, és ne vágj ki rajta semmit akkor sem, ha dühös vagy.
Természetes, hogy az vagy. Ez az első stádium, ezt mindenki tudja. Düh, tagadás, alkudozás, depresszió, elfogadás. Nem, nemcsak a gyásznál van így, hanem ilyenkor is. Ne, ne hívd fel. Őszintén, minek? Hiszen végre lezártad. Újra akarod kezdeni az egészet? Nyilván ő is sajnálja, de akkor se. Hányszor akarjátok még eljátszani ugyanazt? A legutóbb is olyan erős voltál, aztán egyszer csak bekattant valami, és hajnali kettőkor bekopogtattál a haverjához, hogy hívja már ki neked, hadd beszélj vele. Épp a kanapén aludt. Megfájdult tőle a dereka. De persze nem ezért ment vissza, hanem mert ő is legalább olyan nyomorultul érezte magát az egész miatt, mint te.
Ha sikerült ellazítanod az egész tested, és súlytalanul lebegsz úgy másfél centire az ágy felett, mint valami űrhajós az antigravitációs kabinban, kezdd el ismételgetni magadban, hogy miért is döntöttél így. Indokold meg magadnak a választásod. Hozz fel annyi észérvet, amennyit csak tudsz. Persze, nyugodtan lehet sírni közben, csak ne kezdj el zsepi után kotorászni a párna alatt, mert akkor tönkreteszed az egészet. Mondom, mellette érvelj, ne ellene. Ennek most mi értelme? Komolyan, mintha a teljes havi kereseted egy iPhone-ra költenéd, aztán meg elkezdenél cikkeket olvasgatni arról, miben jobb az Android. Én próbálok neked segíteni, de ha nem engeded…
Már miért lenne az éjjeliszekrény fiókjában borotva? Ki tart ott ilyesmit? Egyébként is, ne játszd már itt nekem az összetört szívű tinilányt. Erős, független nő vagy, aki úgy határozott… Vagyis, rendben, egy nő vagy, aki úgy határozott…
Ennyi? Hogy szereted? Most komolyan, mindössze ennyit tudsz felhozni mellette, és mégis sajnálod? Különben is mondtam, hogy a döntésed mellett érvelj, ne ellene. Vagy hát, tőlem azt csinálsz, amit akarsz, de ezzel a saját dolgodat nehezíted meg. Hát nem érzed magad már amúgy is elég rosszul? Most mire jó ez?
Nem, nem a telefon pittyegett. Biztos, hogy nem. Mondom, hogy nem. Hát onnan tudom, hogy kikapcsoltad. Gondolom, dühös voltál. Legalábbis azt üvöltötted, ne merészeljen felhívni. Meg hogy takarodjon, és költözzön, akihez akar. Jobban mondva, hogy költözzön ahhoz a „rohadt ribanc­hoz”. Nyilván az új kolléganőjére gondoltál. (Egyébként szerintem nem is ribanc – amúgy se beszélj már ilyen csúnyán; mit szólna ehhez az anyád? Jó, tudom, már rég meghalt rákban, de akkor is.) Mondjuk az a sötétkék kosztümje, amelyet a múlt hétfői értekezletre vett fel, tényleg elég rövid volt, de akkor sem ribanc. Különben is, a ribanc azt jelenti, hogy „könnyen kapható”, és elárulom neked, hogy a férjednek nem volt épp könnyű dolga vele. Elég sokszor meg kellett környékeznie, mire beadta a derekát. Mondjuk, miután megtette, mindent megcsinált neki, még azt is, amire te sosem voltál hajlandó.
Persze, most majd jön a blabla, hogy attól féltél, felébred a gyerek meg ilyenek, de ez nem tíz éve történt, hanem pár hónapja. Nyilván nem szép dolog, hogy megcsalt, de nem ő kezdte, ezt azért be kell ismerned. Hogy az nem számít, mert a főnököd leitatott egy céges bulin? Hát, szerintem ez nem indok, de te tudod. Amúgy is, mi vagy te, valami elsőbálozó? Szerinted mit jelent, ha egy férfi megkérdezi egy nőtől egy puccos szállodában rendezett partin, hogy nincs-e kedve megnézni az elnöki lakosztályt? Mit gondoltál, mit akar, sakkozni? De tőlem, ha neked így könnyebb… Mondtam, hogy ne matass a párna alatt! Maradj mozdulatlan! Ha ezt csinálod, sosem fog sikerülni.
Különben is, mit szeretsz benne? Hiszen kopaszodik, őszül, horkol, allergiás minden ételre, amit képes vagy megfőzni, nem mossa ki maga után a kádat, sosem rámolja el a piszkos tányérját, állandóan elfelejti az évfordulótokat, ráadásul még alacsonyabb is nálad. Tudom, már az elején is alacsonyabb volt, de mintha most még inkább az volna. Én nem szidom; te vágtad mindezeket a fejéhez a legutóbb, amikor összevesztetek valamin. Idézzem, hogy mit válaszolt? Bár, gondolom, nem kell, biztosan emlékszel.
Lélegezz mélyeket! Lassan fújd ki! Mondom, lassan. Csodálkozol, hogy megcsalt, amikor még lélegezni sem tudsz normálisan? Ha sírsz, akkor még gyorsabban fogod venni a levegőt. Én szóltam. Reménytelen vagy. Semmi sem reménytelen. Minden reménytelen. Nincs itthon borotva. Már vagy fél éve nem borotváltad le a lábad. Csodálkozol, hogy…? Altató sincs. Ne, ne ugorj ki az ablakon, a másodikon laktok. Hogy mi? Kötél? Még jó, hogy nem guillotine. Nevetséges vagy. Hogy hiányzik? Meg hogy annyira nem is zavar, hogy alacsonyabb? Erre talán még akkor kellett volna gondolnod, mielőtt… Most már mindegy. Mondtam, hogy ne nyisd ki a szemed! Ne ülj fel! Ne kelj ki az ágyból! Ne kapcsold vissza a telefonod! Ne…










Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Mohai Szilvia


A szerzőtől még

   Monotype Corsiva
   Az a bizonyos pont


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.