Fórum / Nem jön el, nem jöhet el

Demény Péter
Nem jön el, nem jöhet el



Mészöly Miklós a magyar irodalom egyik (ha nem a) legérzékibb írója. Aki olvasta például Az atléta halálát, a Merre a csillag járt vagy a Wimbledoni jácintot, tudja, miről beszélek. Nem lehet úgy „túl lenni" ezeken a műveken, hogy az ember ne érezze, amint kiszárad a szája: ahogy halad a tekintet, felgyorsul a pulzusunk, muszáj nagyokat nyelnünk, mélyeket lélegeznünk… egészen úgy viselkedünk, mintha megtébolyodtunk volna, vagyis mintha egy vonzó testet valami kifürkészhetetlen okból nem tudnánk megérinteni az ujjbegyünkkel, a tenyerünkkel, pedig itt van a közvetlen közelünkben, és várja, hogy megérintsük.



Persze, kérdés, ki mit ért érzékiségen, erotikán. Én éppen ezt a kiszáradt szájat, ezeket a cserepes ajkakat, ezt a kétségbeejtő szomjúságot értem alatta, a pohár vizet, amely ott gyöngyözik az asztalon, mégsem nyúlhatunk utána. Mészöly szövegeiben nagyon jól látszik, leíródik, létezik mindhárom elem, ami „szükséges": az, akiben dúl a vágy, az, akiért dúl, és ez a kielégíthetetlen dúlás. Főleg ez utóbbi, hiszen az első kettőtől még akármi lehet: a helyzet is, a szöveg is beteljesülhet. Mészölynél azonban soha nem teljesül be semmi abban az értelemben, ahogy a magánéletben vagy más íróknál be szokott. Az ő prózájából félelmetesen és drámaian hiányoznak az egymás mellett pihegő, szeretkezés utáni kielégültségükben elnyújtózott, becézve simogatózó szerelmesek, mint ahogy az aktus sem történik meg, vagy ha igen, mint Az ügynök és a lányban, nem az öröm, hanem az értetlenség forrása (az említett novellában egy kislány lesi meg szüleit: „[édesanyja] combjai közé furakodva édesapja a jövendőt meséli"); ha meg akar történni, akkor rossz szájízt hagy maga után, mint Pici és Bálint Astoria-beli együttléte esetén. Nem valami irodalmi voyeur bánata szólal meg bennem, mikor ezt mondom (különben is, mindenkiben lakik egy voyeur, sokaknál azonban egy sznob is lakik mellette), egyszerűen megállapítom: ahogy Nemes Nagy Ágnes mondaná, Mészölynél nem boldogok a testek; nem együtt boldogok, még ha szeretik is egymást. Pontosabban: ez az együtt-boldogság „nincs színre hozva", csak sejtelmeink lehetnek – s a sejtetés Mészöly legcsodálatosabb eszközei közé tartozik.



Persze, mi az, hogy eszközei. Egy nagy írónál, mint Mészöly is, az eszközök belülről fakadnak, a mondat úgy születik meg, úgy fakad föl a mélyből, hogy már hordozza is őket. És hogy hogyan? Számomra erről is beszél Nádas Péter szép jellemzése: „A mester minden mondata meg volt szorítva. Az egyik csak éppen, a másik meg annyira, hogy egyetlen szó maradt belőle. Ezek lettek a legsúlyosabb mondatok, hiszen ezekből majdnem minden hiányzott. A mondatok között pedig olyan néma mondatok, amelyekből minden egyes szó hiányzott, s mintha majdnem meg lehetett volna mondani, hogy melyek ezek a szavak. Így nemcsak írva volt, hanem olvasható, amit nem lehetett papírra vetni, de a hiányát se lehetett volna elhallgatni."



Ha a történéseket nézzük, ugyanezt figyelhetjük meg. Dalkó és Zsizel egy buli után bemennek a teniszklubhoz, amelyben sportolnak, lezuhanyoznak, aztán „Dalkó – rövid bemelegítés után – egyre rövidülő ütéseivel beinvitálta Zsizelt a hálóhoz, és ott röptette, szinte a földről elköltöztette, mint egy elképesztően engedelmes és halálbiztos levegőkirálynőt. A lány csakugyan úgy hatott most, mint egy héjától fosztott, nedvező banánbumeráng, aki a nyújtózás, ívelés, földomborodás parttalan labdamenetében egyetlen porcikát se hagyott magából földerítetlenül. (…) Aztán lefeküdtek a relaxációs matracra. Közben leszáradtak ugyan egy kicsit, de most ismét csúszósak lettek az enyhe verejtéktől. Nem nyúltak egymáshoz." Ez éppen az: nem lehetett papírra vetni, de a hiányát se lehetett volna elhallgatni. Minden a vágyról, a kívánságról, a halálos megkívánásról szól (négy nap múlva Dalkó öngyilkos lesz), de nem úgy, hogy minden megtörténik; vagy minden megtörténik, csak éppen nem testileg, és főleg nem úgy, hogy egymáséi lennének, és nem úgy, hogy folytatható legyen. Ezért érzem fontosnak az általam kiemelt mondatot. Dalkó öngyilkosságának ehhez a folytathatatlansághoz éppúgy köze van, mint ahhoz a felismeréshez, hogy akit szeretünk, azt se kaphatjuk meg egészen, és mi sem adhatjuk neki magunkat egészen, vagy nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Mint Az atléta halálában: Hildivel való megismerkedéséig Bálint csak különféle, félig se tisztázott szerelmek-vágyak között-mögött tud élni, s amikor mindenkivel szakít, hogy Hildit szerethesse, hiszen őt szereti, akkor el is pusztul az embertelen erőfeszítéstől. Mészölynél nincs teljes odaadás, csak a vágy ez után a teljesség után, és ez a vágy azért perzsel, azért éget, azért lobog annyira, mert soha nem csillapulhat.



Innen származik vagy inkább ezzel is kapcsolatba hozható talán az a sajátosság, amelyre Balassa Péter figyelt föl: „Mindig újra indulunk. Alighogy… és máris nyergelik tovább a lovakat." Míg például az előbb idézett Nádas Péternél a szereplők hosszú órákon, napokon, heteken, éveken keresztül egymásba szeretkezik minden örömüket és bánatukat, élvezetüket és fájdalmukat, tisztaságukat és mocskukat, vágyaikat és bűneiket, addig Mészölynél folyton „gyorsabban, magasabbra, távolabbra". Aki marad, valamiképpen az is úton van, egy olyan úton, amelyen a magány kíséri csupán.



Nos, aki egy ilyen úton gyötrődik, az kevés időre állhat meg, de mélyre fúródik a tekintete. „Néztem, mint szigony a halat" – ez a pillantás mindenen áthatol, de nem leplez le semmit. Nem, mert nem az érintésre vágyik, hanem a nyugalomra: arra, hogy egyszer igazán megpihenhessen. Az érintésen keresztül a nyugalomra – ez azonban soha nem adatik meg.



Ez a pillantás mindig a lehetőséget látja, azt a felkavaróan és fájdalmasan sokat, amit a néző úgysem érinthet meg, úgysem kaphat meg soha. Bár abban a reményben megy tovább, hogy egyszer hátha, mélyen belül nagyon is tudja, hogy soha. Hildit olyannak látta Bálint, amilyennek más senki (s itt nyilván elszakadunk az esztétikai kategóriáktól, szép, rút, ezek már semmit nem jelentenek), de Hildi nem lehet a Bálinté; Dalkó olyannak látta Zsizelt, amilyennek senki más, de Zsizel nem lehet a Dalkóé. És Bálint sem a Hildié, Dalkó sem a Zsizelé. „… ez nem az a pillanat volt" – olvassuk a Merre a csillag járban, amikor éjjel az utazó meglátja a meztelen, gótikus homlokú nőt a szembeni erkélyen – de aki ismeri Mészöly prózáját, az tudja, hogy az a pillanat soha nem jön el.



Pedig mennyire eljöhetne, mennyire várják, hogy eljöjjön. „Az a szó, amely a legnyilvánvalóbban társul a szeretethez, Ottliknál a szabadság, Mészölynél az érintés" – írja Láng Zsolt. De csupán (kérem, értsék jól!) az érintés, nem a birtoklás. Ezért is van (képzavarral élve) az az elhúzódó, folytonos magasság Mészöly epikájában. Nem felérnek és visszazuhannak – ez sok mindent jelenthetne és jelentene, többek között azt is, hogy voltunk-voltam boldog; volt boldogság, emlékszem rá. Nem, Mészölynél csak a megpillantás létezik (és ilyen megpillantás nincs több a magyar irodalomban: ahogy a Merre a csillag jár beszélője nézi azt a nőt, az a fájdalmon, az önmarcangoláson is jóval túl löki az olvasót), a birtoklás, a magáévá tevés, az együtt levés nem történik meg, nem mesélhető el vagy egyszerűen (dehogy egyszerűen!) félresikerül. Innen származik Mészöly közös zuhanyozásainak, törülközéseinek, vetélkedéseinek, teniszezéseinek felkavaróan forró érzékisége.



És innen származnak a felkavaróan forró nyarak. Mint Nemes Nagy Ágnesnél („A part síkos volt, mint a szappan, / a napfény sárga, mint a len, / és bent a forró rőt iszapban / a talpunk csúszott, meztelen."), mint ez a gyönyörű nyár Tóth Krisztinánál: „… letekerték a kapuról a láncot, / várj csak, valahol itt a villanyóra, / kínai lakat volt, de látszott, / nem is használják, a rács tiszta rozsda, / és a takarók hűvös fűszagában az a sok nyár…" Mint náluk és mégsem olyan. Mert Nemes Nagynál éppen az, amit fentebb írtam (volt boldogság, emlékszem rá), Tóth Krisztinánál pedig a közös menekülés környezete: inkább kint van, mint bent. Mészöly prózájában azonban mintha belülre költözne, vagy éppen belülről tikkasztaná a világot. „Három hónapig ugyanaz a fény tűzi a homokot, a sátorponyvákat, ugyanaz a hőség forgatja benned a gondolatot." Ezt is én emeltem ki, ezúttal a Saulus indításából. Ebben a fullasztó hőségben találnak egymásra, kerülnek egymáshoz közel a testek; ebben a fullasztó hőségben állandósul a feszültség. Állandósul, mert nem sül ki, nem sülhet ki soha.



A pohár ott gyöngyözik az asztalon; az ember többször kinyújtja felé a karját, mert ezt a pokoli forróságot már igazán nem lehet elviselni; már a szájához emeli, amikor… Mészöly prózája ennek a felfüggesztett amikornak az ideje és tere.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Demény Péter


A szerzőtől még

   Haza-szvit


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.