Vers, próza / Nyekurát

Sebestyén Mihály
Nyekurát



Már lefelé tartottak a csillaghegyi ösvényen, ugyanis elég későre járt, Mirtusék amúgy is mindig olyan türelmetlenek voltak, sértődötten felkapták a fejüket, ha az ember a fogadásaikról elkésett, mondjuk egy félórával később állított be, Mirtusné arcán ott volt az a fagyott karfiol-mosoly, Mirtus H. szája széle reszketett, és kezével rendszerint beletúrt a hajába, a hátuk mögött a vendégseregen már régen úrrá lett az idegesség, kínos volt a hangulat, szóval siettek volna lefelé, de ott voltak pontosan annál a fánál, amelyre felszegezték Tatár Bözsit ezelőtt hét évvel, a tavasszal volt, helyesebben szólva, éppen hét éve, bár ennek ők igazán nem akartak fölöslegesen szimbolikus jelentést tulajdonítani, voltak annyira felvilágosultak és előítéletmentesek, akkor, pontosan hét esztendővel ezelőtt ők találták meg Bözsit, ott látták meg nagy szegekkel kifeszítve, már nem élt, aztán a városból kijött két mentős, de ők sem tudták a szerencsétlenül járt nőt kiszabadítani, Tatár Bözsi úgy halt meg, hogy arcán több volt a csudálkozás – már-már álmélkodás –, mint a fájdalom, ami, ha tekintetbe vesszük, hogy mégiscsak rettenetes kínszenvedés lehetett számára, aki mindig hisztérikus sikongásba csapott át, ha az orvos csak a fecskendőt felmutatta neki, még csak felszívta a hatóanyagot, vagy megpiricskélte a szertartó ampullácskát, a férje valóságos diplomácia-tárgyalássorozatot bonyolított le körötte, ingajáratban győzködte a feleket, alkudozni kellett Bözsivel, a földre vetette magát, és kámforral kellett éleszteni hisztérikus ájulásaiból, míg hajlandó volt a karját vagy combját odanyújtani a doktornak, jobban mondva odavonszolták, imádkoztak neki, megesküdtek, hogy nem fáj, a bolhacsípés ehhez képest maga a gonosznak megfeszítése, Spartacus keresztfahalála, ám, ekkor és ott a végső találkán Tatár Bözsi arca kész csoda volt, sima és megbékélt, álomszerűen fátyolos, de a mentősök akkor sem tudták eltávolítani a szegeket a két karjából, a nyakából és a mellkasából, pont a két hatalmas melle között ütötte át a szeg a szegycsontot, valószínűleg játszi könnyedséggel, érdekes módon a lábát a szegező szörny figyelemre sem méltatta, Bözsin rajta volt még az a magas sarkú cipő, amit mindig ledobott a lábáról félórai viselés után, mert nem tudott hozzászokni a magas sarokhoz, hiába, aki harminc-negyven évig állt a pult mögött, szappant és túrós delklit árul, olajat mér ki, és a polcon azonnal megtalálja a nulláslisztet, a parajfőzelék ízű sóval kedveskedik orvos vevőinek, az csak a magas szárú vászoncipőben érzi jól magát;



de édes istenem, nem is ez volt a legnagyobb rejtély, hanem az, hogy mi a fenét keresett Tatár Bözsi március derekán, már túl a napéjegyenlőségen, igaz, de akkor is, kinn a Naphegyen magas sarkú cipőben és kiskosztümben, egy olyan ruhában, amit a közelállók, megesküdtek, hogy soha nem láttak még rajta, de akkor is oda volt szegezve a fához, ahhoz a nagy lombú tölgyfához, amely ilyenkor, a télvégén még teljesen kopasz kellett volna legyen a természettani előírások szerint, tömött ágai a földhöz nyomódtak a több hetes hó súlya alatt, mely addigra ugyan elolvadt, de a fa még nem rúgta ki magát, és mintha abban az évben vagy a megelőzőkben nem lettek volna metsző, vad, kavargó szelek, lombját holtában is büszkén viselte, szóval nem hullottak le a levelek, és a fa törzsében még most is, annyi év után is világosan látszottak a szegek, mert nem rozsdáztak, igaz, ki sem lehetett húzni őket, bár a mentők beszóltak az első házból, mely a Csillaghegy aljában állott, Korposéktól, hogy küldjenek ki egy ügyes mesterembert, asztalost vagy ácsot, aki ért a szegkihúzáshoz, ti. a mentősök rengeteg mindennel fel vannak ékesítve, van két teljes orvosi szerszámosláda is, de harapófogó speciel nincs az eszköztárban, erre kijött egy marha a ládagyárból, aki egész életében a korhadt ízesládákból húzogatta a szögeket, és kiegyenesítette újrahasznosítás céljából, csupa karmolás, hegek, seb hátán seb volt az egész alak, de bizony nem boldogult, akkor végre valaki észbekapott, kihívta Mac’Adam Berényt, a városka egyetlen hivatásos ördögűzőjét, aki asztalos és kovács, szőcs és göröncsér, gyertyaöntő és sörfőző, tükrös és kardcsiszár, mészáros és varga volt egy személyben, ezermester, sőt tízezermester, megfontolt és jóképű, nevéhez nem tapadt egyetlen nőnek sem a neve, híre, emléke vagy illata, ez akkor ránézett a fára, elég sokáig nézett, az emberek is elcsendesedtek, nagyon remélték, hogy Berrynek sikerül, hiszen aki kigyógyította Patrász Muntit a gyomorfekélyből és Széll Alit az impotenciából, az tudhat valamit, Mac’Adam Berény megsimogatta a saját homlokát, a nőhöz nem ért hozzá, a szögek ott maradtak azokon a fájdalmas pontokon, ő nem szólt többet semmit, sarkon fordult, hiába kiabáltak utána a városiak, hiába akarta megállítani Somogyi Rapp, a rendőr és Mitruly Cyrus, a kapitánya, nem állt meg, hanem hazament; haza bizony, hogy otthon gondolkodjon, miként foghat ki a Nyekuráton, mert hogy annak a műve volt, az egy percig sem volt kétséges Mac’ Adam Berény előtt;
míg ezzel szemben váltig azt állította a világ és a rendőrség utólagosan kiadott közleményeiben sorozatosan, hogy kéjgyilkosok vagy a szadista-klubosok követték el, Mitruly kapitány odatette szegény Somogyi Rappot, hogy keresse ki a rendőrség irattárából a sátánklub tagjainak évekkel ezelőtt titokban felvett névsorát, nézze meg a telefonkönyvben, kinek a neve kezdődik Sátánnal, Ördöggel, Drákóval esetleg Devillel, de csak szegény Devilla Bandit sikerült előhalászni, aki se holt, se eleven nem volt, amikor a magát rendőrbírónak képzelő Mitruly Cyrus rámutatott a borzasztó bűntény színhelyén kiszenvedett nőre, bizonyos Tatár Börzsébethre, aki (=ami) már valamivel halványabb volt, mint amikor felfedezték a gyilkosságot, holott a felfedezők, vagyis ugyanazok az emberek, akik most lefelé siettek a városba a Csillaghegyről, semmit el nem mozdítottak, a felfedezés pillanatát megbolydítatlanul igyekeztek megőrizni a hatóságok kiérkezéséig, persze hét évvel ezelőtt is lefelé jöttek az ösvényen, nagyszerű kirándulás volt, így kora tavasszal érdemes kimenni, mert odafenn még ép a hótakaró, ha kissé kásás is, de már a tárnicsgyökerek megmozdultak, a nő kiásott egyet, hogy hazaviszi, és húsvétkor valószínűleg már a bimbók is kifakadnak az egyenletes melegben, talán mesterséges körülmények között is tovább fog élni, ámbár köztudomású, hogy sem a mennyei, sem a szíkföldi tárnics nem szaporodik fogságban, az asszony vette észre, aki a tárnicsgyökereket kiásta, egyáltalán nem volt nyugtalan előtte, még viccelődött is, hogy bezzeg őket eddig sohasem hívták meg Mirtusékhoz fogadásra, mert ágrólszakadt csontürgék, pipacsnyelő pórnépek;
amikor az asszony szeme a Pántya tölgyfájára tévedt (ez a Pányta vagy Bántya híres hegyirabló volt, rengeteg emberrel végzett, mindenkit kirabolt, ámbátor Kedves Gergely jezsuita atya prédikációs könyvét a 18. század átlagos színvonalát meszsze meghaladó művészi külsővel adta ki a pozsonyi Royer kiadónál, ehhez a fához kötözte legtöbb áldozatát, elszedte az erszényüket, a náluk levő papírokat is elkobozta, hiába könyörögtek az áldozatok, levéltára utóbb felbecsülhetetlen dokumentumokat hagyott az utókorra – kisnyomtatványok, igazolványok, utalványok, beutalók, kereskedelmi és pénzforgalmi iratok –, majd Pántya otthagyta őket a fához kötözve, amíg a farkasok széttépték, a medvék elszaggatták a szerencsétleneket...) és felsikoltott: jesszusom, Anti, itt járt Pányta, reszketni kezdett, mert Tatár Bözsi ott volt felszegezve, mint egy kiáltvány, mint Luther Márton 93 pontja a wittenbergi székesegyház kapujára, akár egy közönséges hirdetmény, hogy ez vagy az szigorúan tilos;



ámbátor Devilla semmi érdemlegeset nem tehetett hozzá a bűntényhez, hebegett és hápogott, vallomását azóta sem tudta egyetlen bíróság sem felhasználni a per és perújítások során, Devilla Bandi volt az egyetlen gyanúsított, aki azonban meghalt a hetedik esküdtszéki ülés előtt;



abban a pillanatban, amikor a fához szögezett asszonyt meglátták, végre a férj is odanézett, nem gondolt többé bosszankodva Mirtusékra, és egyöntetűen megállapították, hogy valami nem természetes lappang ebben az egész helyzetben, például mi az, hogy magas sarkú cipőben flangál valaki a Csillaghegyen, amikor ott a legedzettebb iráni túrabakancsok, sivatagi katonacipők is hamarosan elvásnak, és megállapodtak szavak nélkül azonnal, hogy a helyszínt változatlanul, a dolgok és látvány érintetlen tény-együttesében kell hagyni, a férfi előreküldte a feleségét, aki mindjárt leszaladt az első házig, telefonált a mentősöknek, a bűnüldöző szerveknek és a nyomozóhatóságoknak, azok késedelem nélkül motorbiciklire pattantak, és kiszáguldottak, annak ellenére, hogy jégbordák borították az utcát és a hegyi ösvényt, veszélyes volt elindulni a gyorsan aláereszkedő alkonyatban, ugyanis 17 óra 30 után már koromsötét volt, de szerencsére volt valakinél egy nagy teljesítményű bányászlámpa, a Zsíl-völgyi tárnákból hozta emlékként Piros bácsi, a fáradhatatlan ószerjáró, aki a bányászlámpájához azóta valódi bányászcsákányt és védőitalt és -öltözetet is beszerzett, hála kitartó kutakodásának, Piros bácsi kijött és megkísérelte csípőfogóval (majd forcepsszel) kirántani a Tatár Börzsébet nevű magánelhunytból a hat szeget, de miután megállapítást nyert kétség nélkül a holttest személyazonossága, és értesítették a férjet – meglehet kissé nehézkesen, de végül mégiscsak teljesítették kötelességüket a rendőrök (akkor már heten voltak, a város szinte teljes állománya) –, Piros bácsi bányászati húzófogója is csődöt mondott, hiába erőlködött, csavargatott, trükközött, mutatott be egykori kovácskunsztokat, e percben valaki azzal az ötlettel állt elő, hívják ide Kupica doktort, a nevezetes fogászt, hiszen ő az, aki nem ismert kihúzhatatlan zápokat, de ezt az illetőt nyomban lehurrogták, úgy érezték, szegény Bözsike emlékének megcsúfolásával lenne egyenlő, hiszen az inekcióstűtől is rettegett szegény, Kupica doktor küszöbét csak egyszer lépte át, igaz, szerelmi légyottra és nem fogtömetni ment, de erről a férje nem, csak a fél város tudott;



Piros bácsinak sem sikerült eltávolítania az acéldárda szilárdságú kínzóeszközöket, ekkor érkezett vissza Mac’Adam Berény, csatlakozott a kísérletvégzőhöz, erejüket összerakták, egy volt bányász és a városka egyetlen hivatásos ördögűzője, aki kovács és asztalos, szőcs és göröncsér, gyertyaöntő és sörfőző, tükrös és kardcsiszár, mészáros és varga volt egy személyben, ezermester, sőt tízezermester, megfontolt és jóképű, akinek nevéhez nem tapadt egyetlen nőnek sem a neve, híre, emléke vagy illata; a varázsigét mormoló, ráolvasásokban otthonosan evező férfi és a realizmust megtestesítő szénbányász, újító, sztahanovista és élcsillés sem tudták kimoccantani a szegeket Pántya tölgyéből, pedig az acetilénlámpa fényében úgy látszott, mintha Tatár Bözsi kissé összébb ment volna, vagy megfogyatkozott, de azt a jelenlevők az érzéki csalódás számlájára írták, hiszen kint egyre hidegebb lett, még foga volt a márciusi napnak, a tölgyfa levelei a rángatásra meg sem koccantak, össze sem verődtek;



sokan topogtak már odakint a felszegzett asszony Kálváriahegyén, hamar híre futott, a környék élelmes élményszervezőinek sikerült addigra kicsődíteniük a Che Guevara általános iskola tanulóit és a Folticska Benjámin szabászati és varrászati cérnaegyetem bentlakásos tanulóit, akik ösztöndíjban sajnos nem részesültek azokban az években, de nemi és egyéb mellékösztöneik kikezdhetetlenül épek voltak, ennek azonban a Nyekuráthoz semmi köze sincsen, hacsak az nem, hogy az egyik lány ismert a saját falujában egy hályogkovácsot, és ajánlkozott, hogy idehívja, csak adjanak neki egy mobiltelefont, mert az övét a fürdőben felejtette, éppen tusolt, amikor bekiáltottak érte szobatársai, szappanillatot árasztott, kívánatos volt egyébként, de a bölcs és pökhendi városiak leintették, nem kellenek falusi bábaasszony-pirongatók, boszorkány-csücsörítő szatócsok, avítt kolbászbajnokok, a lány vállat vont, és odalépett a nőhöz, akinek a szája már alig látszott, megérintette: azt egyszerűen senki sem értette, hogyan lehetséges, hogy a hidegben, ahol köztudomásúlag minden tartósul, a megmaradás fizikai állapota felé süllyed, mert a molekulák mozgása lelassul, hiszen ki ne hallott volna arról, hogy kísérleti céllal be fognak fagyasztani tíz önkéntest, és csak 2788-ban, pontosan nyolcszáz esztendővel később fagyasztják ki, és akkor meglátják, hogy mindenük teljesen ép, és az akkor már közönségesnek mondható szívélesztőkkel visszalehelik őket az életbe, megkérdezik tőlük, hogy mit álmodtak, hogyan szolgál a kedves egészségük, persze jeltolmácsok és paleontológusok segítségével, mert addigra már minden nyelv olyan fejlett lesz, hogy a 800 évvel korábbi szöveget senki sem fogja érteni digitális tolmács nélkül;



egész egyszerűen tehát, hogyan lehetséges, hogy Tatár Bözsinek nem látszik már a szája, sem a fogak, sem a nyelve nem bukkant elő, ott valami homály tátongott, ahol hiányoztak az élet fenntartásához szükséges szervek, ámbátor itt már életről régen nincs szó, csak életellenes bűntettről, szörnyű barbárságról, a józan emberi elmét meghaladó csúcskínzásról; de mégis az ember, ha eltemeti a holtat, szeretné szépnek látni, egy látszólag teljesen ép és kisimult vonású holtra akar még egyszer a koporsóban rápillantani, hogy azt a képet, ha nem az élet legszebb, legbensőségesebb emléket őrizze meg a szeszélyes elme Bözsivel kapcsolatban is;



akkor érkezett ki végre a Bözsi férje, Csapai Tóbiás, a kosárlabdacsapat edzője, akinek persze fogalma sem volt arról, hogy mit kereshetett a felesége kint a hegyen, és észre sem vette, hogy legalább negyvennyolc órája hiányzik a meleg családi otthonukból, már csak ilyenek a túl elfoglalt férjek, vélekedett valaki, Csapai Tóbi ugyanis készült a bajnokságra, a sportiskola csapatába végre rendkívül ügyes srácok verődtek össze, ehhez is szerencse kell, talán az életben többé nem adódik még egy ilyen esély, mint a mostani (az akkori, a hét évvel ezelőtti) tizedikesekkel, a tizedikesek is kijöttek egy sárga mikrobusszal, amit elkötöttek az iskola elől, de Somogyi Patt most ennek sem tudott igazán örülni, hogy akad egy kollektív közlekedési kihágás, híres gonosz volt e tekintetben, a férj közel lépett, és mindenki megdöbbentésére – holott előtte már többen is, éppen a felfedezők azonosították elsőnek a feleségét a holt személyében, maradványában, ti. minden késedelem nélkül tollba mondták a jegyzőkönyvet író rendőrségi írnoknak, hogy ez néhai Tatár Börzsébet, lakcím: Széffer út 18, I. em. 11. – Csapai mester azt mondta a beállott hirtelen hallgatásban: ez nem az én feleségem, hol van a szeme? – kérdezte; ugyanis az izgalomban, zajban, a „jön már!”, „jön már!” kiáltások kereszttüzében, a szaporább lélegzetvételekben, mely a férj érkezését megelőzte-követte, a felkavarodott kedélyek állapothalmazatában rövid ideig senki sem figyelt a holttestre, így van ez, amikor az emberek egyik-másik embertársukat akaratuk ellenére, tudattalanul is kísérleti nyuszinak tekintik, márpedig Csapai Tóbi az volt Rubinháza lakóinak szemében, hiszen hányan láttak már valódi helyszíni szemlét, hányan borzongták végig élő egyenesben egy holt és egyetlen hozzátartozója igaz és utolsó találkozását megrázó drámai körülmények között a márciusi napéjegyenlőség után két nappal az istenhegyi rengetegben? természetesen nem sokan; szinte senki a rendőrséget leszámítva;
ámbátor az emberi körülményeken nem adhatunk túl olyan egyszerűen, mert a folytonos csavargatásban, szeghúzási nekirugaszkodásokban, a kizötykölődött nyergesvontató csattogásában, benzingőzében, a fel-felvillanó lámpások, mécsesek, gyufalángok bliccében a test meg sem moccant, a szegek pontosan úgy ragyogtak, mint amikor lekerültek a futószalagról, nem, mégsem állítunk teljesen valót, hiszen amikor váratlanul a szél elrángatta a gépkocsi füstjét, és a tömeg tekintete kitisztult, Tatár Bözsi nyaka beleolvadt, eltűnt a fa kérgének repedései között;



majd én – lépett elő a tömegből Cs. A. (nevének elhallgatását kérte érthető okokból), a kíváncsiságtól kiszuszogó túlsúlyos dendrológus, őt ugyan már évek óta senki sem látta erdők, fák vagy ligetek fás szárú növényeinek természetes környezetében, otthon dolgozott, és bár cukorbaja előrehaladott volt, mégis halálra zabálta magát Mykla csokival, amióta korlátlanul lehetett kapni az Ocean-ban és minden sarki krájzlerájban, Cs. A. (nevének elhallgatását továbbra is fenntartja) közelebb lépett a fához, ő nem a nőt vizsgálta, vagy legalábbis azt, ami még látható volt belőle, addigra ugyanis sikerült beszerezni egy generátort a Párttól, amit akkor használtak, midőn a tartós áramszünet ellenére megtartották az ötvenes évek legelején a tagjelölő-gyűléseket és verifikálásokat (tagellenőrzés – szaknyelven), hanem a fának a kérgét, kért egy élesebb kést, amit a közönségből egyszerre húszan is odanyújtottak, megmetszette a fát, és bár még nem indult meg a nedvkeringés, korai is lett volna, mindenki szeme láttára kicsordult valami tejszerű a fából, mintha a trópusokon lettünk volna, könnyű lé, amit a mindig magánál tartott turistapohárba Cs. A. gond nélkül felfogott; bele is kóstolt, kedvére való volt az ital, mert még kortyolt egyet, de akkor már kiverte a kezéből a könnyű és egymásba csúsztatható alumíniumgyűrűkből álló turistapoharat Csapai Tóbi, és azt üvöltötte: ne idd meg a feleségemet, te gyilkos gazember; heten fogták le a megtévedt férjet, elrángatták, bár két kézzel kapaszkodott Cs. A-ba, kitéphetett belőle talán egy kevéske húst is, mint egy vérengző kárpáti medve, végül elvonszolták, de addigra eltűnt az asszony mindkét lába, és a cipője kétfelé dőlt;
a hatóság tehetetlennek bizonyult, miközben a Pántya fája olyan volt, mintha semmi sem történnék körülötte, a királytölgy szelleme érzéketlenül állt, látott ő már különb gonosztetteket, tragikus felfedezéseket kétszáz év alatt, talán nem is nézett a tömegre, amely rá sem hederített a fagyra, éjszakára, a távolban felharsanó gyári szirénákra, azokra a szabadulást hozó elektromos tülkökre, melyek az éjszakai műszak végét jelezték, senki sem akart munkába menni, pont most, amikor végre történik valami Rubinházán, amikor olyan bűntény tanúi vagy inkább csodatétel beavatottjai, ami majd mindenféle annalesekben vagyis év- és századkönyvekben szerepelni fog, és a tudósok, akik 2788-ban is rubinházi mystérium néven jelölik meg, a megoldatlan ügyek aktáiban legfelül fogják tartani, nem is fűzik le, hogy könnyebben magukhoz vehessék éjszakára, egy-két napra, szamárfüles, zsírfoltos lesz a sok forgatástól, erre akárki mérget vehet;



miként arra is, hogy a kakas első szavára a tömeg nem oszlott szét, csak közben kissé elálmosodtak, ezen azonban nem segítettek a mozgókonyhák, rumos és kakukkfüves teák, sipolymátrixok és bodzaszörpök, kínai fingzengő-gyökér kivonatok és zománcbevonatok, trombitaszó, Gábriel arkangyal tubája és Lavotta Cinczár csűrfuvolája vagy a helyi pionírőrs parancsnok sületlen viccei, mezzoszoprán hárfák zengése az óratoronyban, a kíváncsiak a kiállt izgalmak hatására elpilledtek, elálmosodtak, többen mit sem törődve a hideggel és növekvő nedves köddel, mely lassan mindent megült, leheveredtek az avarba, mintha a legnagyobb nyár lenne, elaludtak, elszundítottak; lekoppant a szeme a Bözsit megtaláló házaspárnak, aludt a dömperes és a nyergesvontatós, álmában csengetett picit a két rendőr, és sípjukból kifolyt a sokéves nyál, hortyogtak a pionírőrs tagjai, és a Csapai Tóbi tizedikesei egymás ölébe dőltek, Tallár Ferinek a keze ott maradt Mitruly Mariska szoknyája alatt, a lányka szeméremtestétől alig negyedaraszra, húzták a lóbőrt a természettudósok és bányászok ebben a hajnali órában, amikor a kísértetek rendszerint sietősen összepakolják műszereiket, és rikoltásaikat hatalmas kerekes bőröndbe teszik be, betolják a bokrok alá, hogy ne kelljen másnap éjfélkor visszacipelni a másvilági csomagmegőrzőből, aludtak, mint a húsvéti csodában, és mikor fél kilenckor, a reggeli híradó utolsó kiadására valamennyien felébredtek, Tatár Bözsi elpárolgott, nyoma nem volt, hacsak a két cipőt és a szépen összefogott kiskosztümöt nem számítjuk.



Ezek csak úgy átsuhantak a házaspár emlékezetén, sietve ereszkedtek alá a város felé, mert várt reájuk a szigorú és sznob Mirtus dájnaszti jéggel fűtött bálterme, amikor hirtelen a semmiből eléjük lépett egy férfi: sárga vászonzakója volt és piszkosfehér nyári kalapja, hullámos a karimája, viharvert jószág, akár festőnek is nézhették volna, zsebe tömve volt mindenféle feltételezhetően haszontalan kacattal, lepkékkel, lelkekkel és galambtojásokkal, bűvész vagy valami ilyesmi, bemutatkozott: Doktor Szenes vagyok – mondta, és a kezét nyújtotta feléjük, a házaspár maga is készült a kézfogásra, ám valami furcsa villant meg: a feléjük induló ujjak már szeget és kalapácsot tartottak...








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sebestyén Mihály


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.