1989 / Nyolcvankilencben

László Noémi
Nyolcvankilencben[2014. december - 1989Látó]




Nyolcvankilencben öcsém már megjárta Kínát
két ovis társával és a velük szívesen nagy útra
kelő Margit óvónénivel – ott most az önkényes
újjászületést próbálják tiltani, miközben öcsém
német nyelven programoz.

Nyolcvankilencben apám már megjárta Mexikót
a román nehézgép-gyártó ipar képviselőivel, és
magyar szót hallott a Nap-piramison – itt most
vágják a sétatéri pavilon eskető plakátjának
aljáról a magyar szöveget.

Nyolcvankilencben anyám már megjárta Budapestet
öcsémmel, aki háromévesen a Bazilikába már nem
ment be vele, pedig anyám a Nemzeti Galériába is
szerette volna vinni – ott most Magritte, Duchamp,
Man Ray, Miró, Dalí.

Nyolcvankilencben húgom már kinyúlt a boncteremben,
fogadkozott: nem lesz belőle kórházi alkalmazott, inkább
a gyógyszeriparban futott be karriert, volt Brüsszel, Bombay,
Párizs, Kairó, Athén, tornyos, szobros, hajós és főteres fotó,
aranyhalak a Vörös-tenger fenekén.

Nyolcvankilencben Julcsa kiszökött az ablakon, nehogy
nélküle menjen végbe a forradalom Kolozsváron játszódó
szakasza, de most filmez, Párizsban él, két apának szült
egy-egy gyereket, szociálisan érzékeny, mint minden
rendes baloldali francia.

Nyolcvankilencben József, Lajos, István, Zsolt és Béla
átmenthette a menthetőt, és fátylat borított, és leplet terített,
és spongyát rá, nem úgy, mint László, András, Géza, akit
szívesen képzelünk a földalatti ellenálló forradalmár
szerepébe néha.

Nyolcvankilencben eltűntek a boltokból a Pegas kerékpárok,
az utcákról az Aro terepjárók, a torkokból a pionírdalok,
a csarnokok homlokzatáról lekopott a Román Kommunista
Párt, és nyíltan egyre kevesebb nő vágott sarlóval, és férfi
kalapált.

Nyolcvankilencben svájci, máltai és más segélycsomagok
özönlötték el Erdélyt, Romániában felbukkantak a határok
nélkül gyógykezelő orvosok, most mi küldünk csomagot,
ácsot, pincért, mérnököt, földművest, művészt, orvost
szét a nagyvilágba.

Nyolcvankilencben logarithmus naturalist, sinust,
cosinust számoltunk, entrópiáról, benzolgyűrűről,
szakító szilárdságról értekeztünk, a Farkas utcában
szaladtuk tornaórákon a három kilométert, és nem
tanultam meg Balassi istenes költészetét.

Nyolcvankilencben télen gyalog jártunk, tejért, olajért, cukorért,
kenyérért álltunk sorba, elhittük, hogy az amerikaiak valóban
leszálltak a holdra, szenzációnak számított a narancs, a banán,
nem romantikából vettünk részt gyertyafényes vacsorán
majd’ minden este,

a kedvünk házaló biztosítási ügynök, buzgó banki alkalmazott,
aláírási ívet lapozó idénymunkás diák, kábeltévé-szolgáltató még
nem kereste, de jött az egyházfi egyházadóért, és a Petőfi utcában
állt még a hóhér háza, néztük a Híradót, tapsoltunk évekig,
gyűjtöttünk Daciára,

épültek gyárak, tömbházak, hidak, lettek gátak és erőművek,
volt munkaerkölcsünk és társadalmi tudatunk, fegyelmezettek
voltunk, gerincesek és hűek, és alakult a Duna-Fekete-tenger
csatorna, folytak koncepciós perek, s folynak ma is, mintha
nyolcvankilencben mi sem történt volna.




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

László Noémi


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.